Bár március 12-én volt a 85. évfordulója annak, hogy a hitleri Németország megszállta, bekebelezte, „csatlakoztatta” (Anschluß) Ausztriát a náci-fasiszta Harmadik Birodalomhoz, a krónikásnak nem állt szándékában napra pontosan emlékeztetni az európai történelem e gyászos eseményére, a második világháború egyik „előjátékára”. Éppen ezért csak most vette elő archívumából az egykor tekintélyes, a nemzetközi lapszemlékben is gyakorta idézett magyar kormánylap 1988. március 11-i számában megjelent évfordulós írását az Anschlußról. Az olvasó figyelmébe: ne feledkezzék el arról, hogy nyugati szomszédunk már évek óta az ausztrofasiszta kormány által megteremtett diktatúrában élt…

Soha ekkora szenvedéllyel nem vitatkoztak e századi múltjukról az osztrákok, mint az idén! Minden bizonnyal a mai 50. évfordulót inkább a higgadt históriaelemzés, a politikai tanulságok nyugodt összefoglalása jellemezte volna, ha nem nehezednék az ország közéletére az a teher, amit röviden csak Waldheim-ügyként emlegetnek az alpesi köztársaságban és külföldön egyaránt.
A tragikus szó
Alighanem azoknak van igazuk, akik szerint bizonyos vonatkozásokban jót is tett Ausztriának a Waldheim-ügy. Főként a fiatalságnak, az új Ausztriában született és felnőtt nemzedékeknek, az apáik és nagyapáik tetteire rákérdező, a cselekvést és nem cselekvést számonkérő, a hazafiságukra igazából most eszmélő generációnak lett igazán fontos a közeli múlt sokoldalú megismerése, elemzése. Ők azok, akik kritikus kíváncsisággal, nacionalista befolyásoltságtól mentes, egészséges ítélőképességgel, a tények mind tökéletesebb ismeretében alkotnak, mondanak véleményt az ötven-hatvan évvel ezelőtt történtekről. A mai kérdezők és rákérdezők is beleszóltak a fél évszázad előtti tragédiára emlékezés napirendjébe, egyebek között abba, hogy a szövetségi elnök kénytelen volt elállni eredeti szándékától, amely szerint ma a parlament előcsarnokában, a hősök emléktáblájának leleplezésekor mond beszédet. Ehelyett már tegnap este szólt honfitársaihoz – a televízió képernyőjéről…
Anschluss – szó szerint csatlakozás. A közbeszédben ismeretséget, társaságot éppúgy jelent, mint telefonáláskor a kapcsolást, a vonalat, vagy utazáskor a csatlakozó buszt, vonatot, repülőgépet, hajót. Az eredeti német szónak azonban hátborzongatóan gyászos, tragikus értelme is van. Olyannyira közismert, hogy legtöbbször nem is fordítják magyarra (vagy más nyelvre), miután túlságosan is egyértelmű: Ausztria bekebelezése a Német Birodalomba. Nem egy akármilyen német birodalomba, hanem a nemzetiszocialista, a fasiszta, a militarista, a hitleri Harmadik Birodalomba.
Akkor, amikor az I. világháború befejeztével fölbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, és „a maradékból” (Clemenceau, francia miniszterelnök: „Autriche, c’est le reste” – A maradék: Ausztria) megalakult az első Osztrák Köztársaság, a szociáldemokrata Karl Renner államkancellár (1945–50 között államfő) és vezetőtársai is olyannyira életképtelennek ítélték meg a valamikori 51 milliósról 6,5 milliósra csökkent lélekszámú, és egykor Krakkótól Triesztig, Vorarlbergtől Erdélyig terjedt hatalmas, de pillanatok alatt picinyre zsugorodott országot, hogy kormányzati célnak mondták ki az Anschlusst. Azaz a csatlakozást Németországhoz, a Hohenzollerneket megdöntő, Liebknechték által vezetett forradalmi Németországhoz. Parlamenti határozat mondta ki: „1.: Német-Ausztria demokratikus köztársaság; 2.: Német-Ausztria része a Német Köztársaságnak.” A Saint Germain-i békeszerződés azonban megtiltotta, hogy Ausztria a szociáldemokrata vezetésű Németországgal egyesüljön. Még az ország nevét is meghatározta: Ausztria. Fölismerték ugyanis az I. világháború utáni „békeszerződések” diktálói a számukra halálos veszélyt, nevezetesen: stratégiai híd alakulhatott volna ki Szovjet-Oroszország és Bajorország (lényegében Németország!) között, ha Magyarországon és Ausztriában baloldali (tanács-)hatalom jön létre.
Kábító propaganda
Engedtessék meg a krónikásnak, hogy (helyhiány miatt) csupán vázlatosan szóljon az 1938. március 11-ig hátralévő évek eseményeiről. Hitler propagandafőnöke, Joseph Goebbels 1932-i bécsi látogatásakor ekként biztatta az osztrák főváros lakóit: „Wiener erwacht — gebt Hitler die Macht!” (Bécsiek, ébredjetek — adjátok a hatalmat Hitlernek!) Goebbels után Göring és Röhm is megjelenik Bécsben, és a Ringen, az Imperial Szálló előtt büszkén fogadja a bécsi SA-alakulatok tisztelgését. A Hofburg előtt, a Heldenplatzon az osztrák nácik tartományi gyűlését, kongresszusát is akkoriban rendezik. Igen: mind több hívet szereznek maguknak a németországi nemzetiszocialisták Ausztriában. Egyre több osztrákot kábított el ugyanis a rendet, fegyelmet, munkát, építést ígérő náci propaganda, az ezeréves birodalom alapjaira új Reichet emelni szándékozó Führer, aki ráadásul eredetileg osztrák.
Megrázó, amint Stefanie Kobliska az osztrák tévében elmondta, hogyan lett munka nélküli péksegéd apjából náci párttag. Az apa mellesleg zenélt is, és egy utcabelije javasolta: gyere közénk, a gyűléseken, fölvonulásokon kapsz enni, inni, még egy kis zsebpénzt is… Kobliska pék pedig ment, zenélt, és vitte haza a náci pénzen vásárolt élelmet a családjának. Tíz- és százezerszám voltak akkoriban Kobliskák – nyomorgók, munkanélküliek! Nem csupán Ausztriában; Németországban például hatmillióan.
Késő volt már, amikorra Engelbert Dollfuss kancellár 1933 tavaszán, megelégelvén a nácik randalírozásait, a demokratikus és hazafias erők összefogását sürgette. A kormány betiltotta az SA-t és az SS-t, valamint a náci pártot; sajnálatos módon azonban nem jött létre igazi együttműködés a Ballhausplatz és a szociáldemokraták között, nem is szólva már a kommunistákról. Ilyen körülmények között került sor arra a fegyveres önvédelmi harcra, amelyet a történelem bécsi munkásfelkelés néven ismer és amelyben az akkori osztrák kormány nem a munkások oldalán, hanem ellenük avatkozott be. Miközben Dollfuss még mindig ellenáll az osztrák és német nácik Anschluss-követeléseinek, aközben maga egyre inkább közelít az olasz fasizmushoz: alkotmány- módosítással hivatásrendi állammá változtatja a végrehajtó hatalmat; tehát választások és parlament nélkül kíván vezetni.
Agitáció pokolgéppel
Fölgyorsulnak az események Ausztriában: Dollfuss szövetségi kancellárt 1934. július 25-én a nácik puccskísérlet közben meggyilkolták. És bár akkor még nem sikerült átvenniük a végrehajtó hatalmat, Berlin és München segítségével egyre nagyobb befolyásra tettek szert: legfőbb „agitációs” eszközük a fegyver, a pokolgép, az időzített bomba lett.
Neurath német külügyminiszter 1937. februári bécsi látogatásakor már nyíltan valuta- és vámuniót, gazdasági Anschlusst követelt Kurt Schuschniggtól, az új osztrák kancellártól. Göringék nem csináltak titkot abból, hogy „négyéves tervük” megvalósításához égetően szükségük van az osztrák vasércre, kőolajra, alumíniumra, a vízi erőművek energiájára – és munkaerőként a munkanélküliekre is. Hitler 1938. február 12-én berchtesgadeni „sasfészkébe” rendelte Schuschniggot, és ultimátumszerűén szabad kezet követelt az osztrák náciknak, vezetőjüknek, Seyss-lnquartnak pedig belügyminiszteri tárcát. A kancellár kétségbeesett beszédben fordult honfitársaihoz: „Bis in den Tod: Rot – Weiss – Rot!” (Mindhalálig piros-fehér-piros.) Az illegális szociáldemokraták és szakszervezeti vezetők fölajánlották segítségüket a kormánynak. Újra elutasították őket.
Hét sötét esztendőre
Schuschnigg kancellár március 13-ára népszavazást irt ki, de már késő volt. Berlin megszállással fenyegette meg Ausztriát, ha nem vonják vissza a referendumot. Hitlerék zsarolással kényszeritették Miklas államfőt arra, hogy Seyss-Inquartot nevezze ki kancellárrá, akinek Göring maga diktálta telefonon a német csapatok bevonulását kérő távirat szövegét, hogy „a történelem előtt bizonyítékuk legyen”. A fasiszta egységek közben már javában vonultak Ausztria útjain. Bécsnek sem a nagyszájú Mussolini, sem Párizs, sem London nem segített azon a március 11-i estén és másnap sem.

Hitlerék egy puskalövés nélkül özönlötték el, kebelezték be Ausztriát. Még a nevétől is megfosztották az országot. Hét sötét esztendőre. (Bécsiek tízezrei ujjongva fogadták a megszálló német csapatokat. Archív foto: ORF)