Ez alkalommal Serény Péter (83 éves) kollégánk nyitotta ki archívumának első fiókját. Az egykori Esti Hírlapnál kezdte pályáját 1959-ben, gyakornokként. E lap munkatársa volt 1970-ig, majd 2006-ig a Népszabadságnál dolgozott; volt a legnagyobb példányszámú napilap moszkvai, madridi, washingtoni tudósítója, oldal-, melléklet-, majd olvasószerkesztője. Idegennyelv-ismerete: angol, francia, orosz, spanyol; és valamelyest portugál; interjúhelyzetekben mindet használta. Manapság az interneten, tények, vélemények, társadalomtudományi érdekességek keresésekor kamatoztatja (igyekszik ébren tartani) nyelvismeretét.
Telefon, telefax, e-mai: amióta bekerült a sajtó „eszköztárába”, olykor a tudósító (ahogyan ma mondják) virtuálisan találkozik ugyan az interjúalannyal, de megeshet, hogy személyesen soha. Pontosabban, ha személyesen akár karnyújtásnyira volt az illetőtől, utóbbi nyilván nem emlékszik rá, mert csupán afféle „járulékos elemként” szerepelt.
Magam éppen így jártam Heller Ágnessel, akivel a Népszabadság tudósítójaként a rendszerváltozás idején, és az első években több telefoninterjút készítettem, de személyesen csak futólag láttam egyetlen alkalommal. Feleségemmel és egy baráti házaspárral sétáltam a Margitszigeten, amikor Heller Ágnes az illető úr iskolai ragadványnevét kiáltva, lelkesen lecsapott a régi ismerősre. De csak pillanatokra hagyta ott a társaságát, mindenki sétált tovább. Így aztán ismeretlenként, csak a lap nevére hivatkozva hívtam fel Amerikában, hogy az 1990-i, évtizedek múltán, első szabad parlamenti választások után hosszabb interjút kérjek tőle. Igaz, volt egy ajánló papírom hozzá. De ez már az 1989. év magyar históriájával, benne sajtótörténetével, a Népszabadságéval is összefüggésben volt.
A lap 1989. május 6-i számában, Heller Ágnes és Fehér Ferenc közös tanulmányát közölte. (Van-e még jövője a szocializmusnak?) Eredetileg interjút kért volna az újság, de: és itt átadom a szót a közlést bevezető szerkesztőségi megjegyzésnek:
A nevezetes tanulmány a Népszabadság 1989. május 6-i számában.
„A Lukács-iskola külföldre kényszerült reprezentánsai, akiknek tudományos rehabilitálása folyamatban van, válaszul a Népszabadság interjúkérésére, washingtoni tudósítónk útján angol nyelven lapunk rendelkezésére bocsátották alábbi tanulmányukat.” (Az a tudósító Kereszty András volt.) A pártlap a közlés hitelességét mintegy bizonyítandó, illusztrációnak a szerzők fényképe helyett ezt választotta (és írta a kép alá): „A telefaxon továbbított angol nyelvű kézirat első oldalának részlete”. Az angol szöveg fordítását a szerkesztőségben, úgy is, mint jövendő washingtoni tudósítóra, rám bízták, de közölték azt is, hogy a kész szöveget még lektorálni fogja valaki, aki ismeri a szerzők munkásságát, felfogását, stílusát.
Így aztán az újság történetében alighanem először jelent meg szöveg úgy, hogy fordítója mellett a lektor nevét is kinyomtatta: „(Fordította: Serény Péter, a fordítást lektorálta: Radnóti Sándor.)”
És ez lett az én ajánlópapírom, amikor immár washingtoni tudósítóként telefonon az 1990-i választások utáni helyzet értékelését kértem Heller Ágnestől. (Népszabadság, Hétvége, 1990. április 21. ) Ez nekem több okból is izgalmas, és tanulságos volt. Előkészítettem a nagy alakú füzetet, hogy jegyzetelni tudjak, a magnót összekapcsoltam a telefonnal, hogy felvehessem a szöveget, külön papíron felsorakoztattam néhány logikusnak gondolt kérdést, aztán tárcsáztam. Mondtam, ez és ez vagyok, igen, emlékszik, hogy volt az a fordítás az újságban, a szöveget a barátjuk rendben lévőnek találta, szívesen nyilatkozik, kis időt kér, diktáljam le a kérdéseimet (erre aztán, azt hiszem összeírtam még talán tucatnyit), és negyed óra múlva hívjam újra. És negyed óra múlva leesett az állam. Heller Ágnes bő háromnegyed órás kiselőadásban válaszolt. Én pedig valamit rosszul nyomtam meg a viszonylag új magnón: az első fele szó szerint megvolt a beszélgetésnek, de a második fele „elszállt”. Gyorsírást valamikor tanultam ugyan, de beszédírásig sohasem jutottam, folyó írással jegyzeteltem most is; a magnó nekem önellenőrzésre, és a finomabb részletek pontos, szó szerinti idézésre szolgált.
És ott álltam, a szerkesztőségből sürgettek, mielőbb látni szerették volna az interjút, és nekiálltam a jegyzetből rekonstruálni a kiesett részt. Aztán az egészet gyorsan elküldtem faxon Heller Ágnesnek. És ekkor újra leesett az állam. Rekordidő alatt visszajött a válasz. A szöveg első fele tele volt javítással. Az interjúalany finomított a magnóról általam híven leírt szövegén. A második felében nem volt javítás; úgy látszik, jegyzetből dolgozva, magam kissé kevésbé „markánsan” idéztem, amit mondott.
Heller Ágnes telefaxát sokáig őriztem, mert hihetetlenül tanulságosnak látszott, ahogy egy-egy szót egy másikra cserélve egyszerre tette tartalmilag szabatosabbá, egyszersmind stilárisan fénylőbbé egyik-másik saját mondatát. De hát az évek során az otthonom méretei nem változtak, csak a megőrizni való lett egyre több, és ez a javított telefaxlap sincs meg már.
Washingtoni éveimben volt még egy kínos magnetofon-élményem. Ritka tudósítói szerencsével hozzájutottam a telefonszámhoz, amelyen betegágyánál, bostoni szemműtétje utáni lábadozása első napjaiban beszélni lehetett Sütő András erdélyi magyar íróval. Őt 1990 márciusában – ki ne tudná – Marosvásárhelyen súlyosan megsebesítették más településekről oda szervezett román nacionalista verőlegények. Előbb a magyar fővárosban, majd az Egyesült Államokban küzdöttek az orvosok Sütő András szeme világának megmentésért. Csak most, hogy visszakerestem a lap 1990. április 28-i, szombati számában megjelent interjút, a számítógépen előre-hátra „lapozgatva” az (adatbázisban digitálisan őrzött) újságoldalakat, szembesültem azzal, hogy abban a pillanatban alig másfél hónap telt el az író elleni brutális támadás óta. És amikor feltárcsáztam a bostoni telefonszámot, és átadták a kagylót Sütő Andrásnak, már az első percekben megrendülten éreztem meg a hangján, az egész, lassú, elgondolkodó beszédén, hogy mekkora testi és lelki szenvedés terhét hordozta még mindig ez a 63 éves alkotó ember.
A tudósító személyes érzelmei érdektelenek, neki az a dolga, hogy közölje a látottakat, hallottakat. Ezúttal azonban ez, „az olvasónak nincs köze hozzá” érzelmi hatás mentett meg attól, hogy a magnómon felvétel nélkül lepergett interjút elveszítsem. (Hibás volt-e a kazetta, vagy én voltam izgatottan kétbalkezes, az eredmény szempontjából mindegy.) Természetesen, mint mindig, most is jegyeztem a hallottakat, és Sütő András, az állapota miatt, meg a fogalmazása gondosságának a jóvoltából, oly csendesen-lassan beszélt, hogy folyóírással szinte betűhíven le tudtam írni, amit mondott. És az én személyes megrendülésem itt váratlan segítségnek bizonyult. Interjú szövegét emlékezetből sosem írtam volna le: tudtam remek kollégákról, akik képesek voltak erre a bravúrra, magam ezt, mi tagadás, kissé irigykedve csodáltam bennük, habár olykor a kisördög megkísértett, hogy ugyan mennyire lehet hiteles, amit esetleg napok, hetek múltán az alanyuk szájába adnak. De ez most rendkívüli alkalom volt. Azonnal a telexgéphez ültem (akkor még az járta), Sütő András szavai – hála istennek – olyan mélyen ivódtak belém, hogy szinte fejből, a jegyzeteimbe csak itt-ott belenézve, leírtam az interjút. (A nagybeteg író állapotából adódóan, eleve nem volt túlságosan terjedelmes.)
Sütő András interjúja a Népszabadság 1990. április 28-i számának első és harmadik oldalán jelent meg; a képen a 3. oldali rész.