Az újságíró archívumából: borravaló

 

Legföljebb a mai ötvenen felüliek emlékeznek a régi-szép és tartalmas Magyar Hírlap mélynyomással készült mellékletére, amelynek szerkesztői olyan igényesek voltak, hogy kegy volt tőlük, ha az anyalap munkatársainak műveit befogadták közlés céljából. Akit ezzel megtiszteltek, az biztos lehetett benne, hogy sok olvasó gyűjteményét gyarapítja szellemi termékével, tekintettel arra, hogy a hétvégi melléklet füzetecskéit sokan félre tették, mint egykoron a Tolnai Világlapját.

A „kormánylapként” alapított egykori Magyar Hírlap hétvégi melléklete különleges témákat kívánt, szívesen jelentetett meg alaposan körüljárt itthoni, külföldi társadalmi témákat, ekként egy-egy száma tematikusnak minősíttetett, és ezzel egyedülállónak számított. Emlékezetes volt az akkoriban, jó harminc évvel ezelőtt (sőt, még később is!) hiánycikknek számító telefonról vagy technikai újdonságnak számító műholdas televíziózásról szóló melléklet. Egy alkalommal, 1984 nyarán a borravalóról kértek írásokat (manapság a szervizdij bevezetéséről kezdődött vita különösen időszerűvé teszi a témát – a szerk.) a hétvégi szerkesztők, hogy kellemesen tálalva ismerkedhessen az olvasó az emberiség talán legrégebbi jövedelem-kiegészítő forrásával. Szerzői jogi okokból természetesen csak azt adhatom közre az Infovilág olvasói számára, amelyhez megvan a saját hozzájárulásom. Íme:

Csalhatatlan biztonsággal alighanem senki sem tudná megmondani, hogy ki volt az első, aki háláját ily módon igyekezett kifejezésre juttatni. Már csak azért sem, mert a történetírásnak is vannak hiányosságai. Vagy elfelejtették följegyezni, vagy eleve és szándékosan kihagyták ezt a máiig kényes témának számító fejezetet a krónikákból. Az is előfordulhat, hogy a kőtáblák vésnöke (a papirusztekercsek másolója, a krónikák névtelen, csuhás lejegyzője, a lantos Tinódi Sebestyén, Érzékeny Icuka, a sikítós gépírókisasszony stb.) bosszúból nem örökítette meg ezt a sarkalatos kultúratörténeti tényt, mi több, kihagyta (kifelejette, átugrott rajta stb.), mert nem kapott veszélyességi pótlékot a munkájáért (kőtáblavésés – szilikózisveszély) minőségi prémiumot (a betűk kalligrafikus, jól olvasható formálásáért), friss tojássárgáját (a hangszálak karbantartására), simogató gyengédséget a főnökétől… Vagy éppen borravalót, miután a borravaló sztoriját késő este vagy túlmunkában kellett volna lejegyeznie. Bezzeg, ha lettek volna szocialista  brigádok – kulturális  felajánlásból is megtették volna. Nem is szólva a késve kiötlött géemkákról, végéemkákról (magántaxisokról, kiknek cébérádió-forgalma ennél maradandóbb emléket állít minden fukar utasnak…

Azt viszont teljes biztonsággal tudjuk, hogy a régi görögöknél dívott a borravalózás. Nem azért, mert megvesztegethető egyénekből állott a társadalmuk! Csupán másként nem tudtak fizetni bizonyos szolgáltatásokért, csakis obulussal. Akkoriban ugyanis még nem létezett az OTP, de még csak átutalási betétszámla sem, amely szolgáltatást bármelyik (megfelelő tőkével, személyi igazolvánnyal, munkáltatói igazolással, bejelentett lakhellyel és személyi számmal rendelkező) egyszerű állampolgár két alumíniumpénzért (megbízásonként!) igénybe vehet. Európai kultúránk bölcsőjét ringató ántikáink roppant egyszerűen oldották meg a (frígiai Gordiosz által szabadalmaztatott) csomót: egy-egy obulust, ezüstből vert aprópénzt tettek a halottak szájába, hogy az Alvilág részére átszállítsa elhunyt szeretteiket a Styx folyón.

Azt viszont már jól értesült öreg barátom, Stuksz úr mesélte, Olaszból visszatérvén, hogy Cato (i. e. 234–149) római államférfi beszédeiben nem véletlenül szállt síkra Karthágó elpusztításáért („Ceterum censeo Cartihaginem esse delendam…), miután biztos értesülései voltak az észak-afrikai borravalózás kiterjedt műveléséről. Cato még a szőlőt is ki akarta irtani (Karthágóval együtt), mondván: ha nincs édes szőlő, fölöslegessé válik a borravaló.

A múltkor olvastam valahol, ha jól emlékszem, a Szászországi Szép Szó című, milliós példányszámú lapban, hogy a borravalózás nyugat-európai elterjedéséért a germánokat terheli a felelősség. „Trapp de luxe” típusú fogataikon bejárták a Közel-Keletet és a Balkánt, hadi zsákmányként magukkal hozták a baksist (amelyet akkoriban, a népvándorlás idején még nem kellett az árgus szemű vámosok elől a bak alá rejteni), és északnyugat felé tartó útjukon nagyrészt becserélték különféle közszükségleti cikkekre. Állítólag mi, magyarok Hungária pezsgőt, téliszalámit és Ikarus buszt adtunk érte.

Meg is bántuk. A baksisnak ugyanis van egy alapvető tulajdonsága: az állandó osztódás. Mára egész sor baksisfélét ismerünk, mégpedig: borravaló, csúszópénz, jatt, kenőpénz (smír), paraszolvencia (hálapénz). Mikor melyik dukál – kinek illik, kell, lehet dugni –, csak tapasztalattal elsajátítható tudomány. A kör ugyanis mindegyre tágul, de végül is bezárul. „A” vendég adja „B”-nek, a pincérnek; „B” juttat belőle „C”-nek, a fodrásznak, aki műszak után „D”-hez, a tüzépeshez rohan, hogy végre megvehesse a kisméretű téglát a hét végi vityillójához. „D”-nél nem sokáig pihen a jatt, miután felesége mindenórás. „E” doktor vállalta a szülést, érte bartókos paraszolvencia jár, a főorvos úr pedig már napok óta jár a kocsijáért „F”-hez a szervizbe, és egy adynyi borravalóért végre át is veheti. No, de „F”-nek csinos, fiatal barátnője van, akit este vacsorázni visz „G”-hez, a jó konyhájáról ismert maszek vendéglőshöz, ahol a fizetőpincért „A”-nak hívják…

Jómagam egyébként kivétel vagyok. Egy fitying borravalót sem vagyok hajlandó senkinek sem juttatni, csak azért, mert ez így szokás. Modern ember nem válhat a szokások rabjává.

(U. i.: Szent Tónikám, megelégszel egy húszassal, amiért elintézted, hogy ez a cikkem megjelenjék? Miért csóválod a glóriádat? Még hogy megváltozott a dollár árfolyama a forinthoz képest? No, nem bánom, azt a pár százalékot még ráteszem, nehogy azt terjeszd rólam, hogy fukar vagyok.)

Ha NDK: kávépénz

Évekig éltem, dolgoztam családostul a Német Demokratikus Köztársaságban, ezért alighanem (hiteles) tanúként állíthatom: nem hatódik meg a pincér, a fodrász, a tévészerelő, a taxis (és a mi fogalmaink szerint megannyi „jattos” szakma, szolgáltatás képviselőije), ha borravalót kap. A húsz pfenniget (körülbelül egy forintot) éppúgy tisztességgel megköszöni, mint a néhány márkát.

Az egykori NDK fémpénzei.Eleinte különösnek tartottam ezt a jelenséget, mi több, frizuramesteremet, akihez kezdettől fogva jártam, próbára is tettem. Winkler úr (és nem Feri, Gyuszi vagy Pirike, Marika, miként itthon „kedveskedünk” hajszobrászainknak) már az első alkalommal egy kis kartonlapocskát nyújtott át azzal a megjegyzéssel, hogy legközelebb is szívesen áll a rendelkezésemre, ha én is úgy akarom. Ezen a lapon rajta van az üzlet címe, telefonszáma és persze az ő neve is, a hátulján pedig rovatok: hó, nap, óra megjelöléssel, ahová máris bejegyezhetjük a legközelebbi látogatásomat. Ő egyúttal előjegyzett a saját határidő-naplójába. A hatmárkás munkadíjat a pénztárnál kellett kifizetnem; Herr Winkler egy márka borravalót kapott. Megköszönte.

A második alkalommal 50 pfenniget, a harmadik esetben ismét egy márkát, negyedszer semmit sem adtam. Vártám a hatást. Winkler úr éppen olyan szívélyességgel bocsátott utamra, mint az NDK-ban „osztályon felülinek” számító egymárkás borravaló után. Legközelebb megkérdeztem: nem sértődött-e meg, hogy „elfelejtettem” adakozni? „Ugyan, hova gondol?! A kávépénz nem kötelező járandóság. Van, aki egyáltalán nem ad, mégis évek óta a vendégünk…” Megütötte a fülemet a „kávépénz” szó. Miért kávépénz a borravaló? „Akárcsak a legtöbb munkahelyen, nálunk is egy közös kasszába tesszük ezt a pénzt, és valóban kávét veszünk rajta… Itt, Szászországban szertartás a délutáni kávézás egy-egy  szelet  süteménnyel.”

Nem kérdeztem meg Winkler úrtól, mennyi a fizetése; csupán gyanítom, hogy nem éri el az ezer márkát. Azt viszont elmesélte, hogy drezdai lakos létére Berlin mellett van egy kis hétvégi háza, feleségének és neki is egy-egy kocsija. Egyébként két gyereket iskoláztatnak, beosztással élnek, nyugati rokonuk nincs.

A drezdai Szeged étterem az 1980-as években.Vasárnaponként el-elmentünk a (fodrászattal szembeni) drezdai Szeged étterembe ebédelni. Felerészt magyar, felerészt német személyzettel működik. Jó a konyhája, ezért (és azért is, mert az Elba-parti nagyvárosban meglehetősen kevés a vasárnap is nyitva tartó étterem) van vendég bőven. Majd’ fél órát álltunk sorba, míg az ajtóban időről időre megjelenő főúr színe elé jutottunk. Német pincér volt, köszönt, majd arra kért bennünket, kövessük. Az asztalunkhoz vezetett hármunkat.

Furcsállottam a szokást, aztán a Sopronból  jött egyik felszolgáló  elmondta:  csak tiszta, lerámolt, megterített asztalhoz ültetik le a vendéget; azt sem veszik jó néven (ezért a „főúri fölvezetés”), ha a betérő asztaltól asztalig vándorol, kérdezősködvén, van-e szabad hely? Így kulturáltabb — mondja a Lövér szállóból jött ifjú pincér.

Miközben a Gundel-palacsintát flambírozta, rátértem a lényegre, a borravalóra. „Itt csak a magyarok nagyvonalúak – mondta a fiatalember –, a német vendégek ritkán erőltetik meg magukat, holott ízlik nekik a ,magyarosch gulasch’ meg a ,tokajer’. Nemegyszer tíz–húsz pfenniggel szúrják ki a szemünket, gálánsán intenek, hogy nem kell visszaadni a számla szerint visszajáró öt pfenniget. De vannak olyanok is, akik öt-hat márkát sem sajnálnak megelégedettségük kifejezésére…”

Miként fogadják ezt az „éttermi takarékosságot” a nemét kollégák? „Megszokták, nem is törik magukat. Mintha nem is a vendéglátóiparban, hanem, mondjuk, az üveggyárban dolgoznának” — hangzott a válasz.