Nem kívánok különösebb kommentárt, magyarázatot fűzni az alábbi gondolatsorhoz. Aki megérte felnőttfejjel a múlt század utolsó negyedét, és az is, aki ennek a századnak az első negyedét élte végig gondolkodóként, az tisztában van az óhajjal s akarattal, amit a Magyar Hírlap 1987. április 18-i számának vezércikkében fogalmaztam meg, és amely óhajt ma is hangoztatok – bár időközben elröppent csaknem négy évtized. Nem tagadom, voltak e négy évtizedben nagyon is reményes időszakok, ám azok mintegy pillanatok voltak csupán az emberiség oly békétlen, gyászra gyakran okot adó történelmében. Holott az újságíró, a köznapok krónikása semmi egyéb sem szeretne lenni, mint…
Csak a béke krónikása
Krónikása vagyok háborúnak, békének! A megélt borzalmak emléke remeg föl még ma is bennem, jó negyven esztendővel azután, hogy szőnyegbombázástól, szirénahangtól, nyilasterrortól reszketett a pince mélye, és lángolt a barokk város, ahol születtem.
Nem csaló érzékek sejtetnek emléket, kitörölhetetlent, amikor napalmsebtől őrjöngő, a megsemmisüléstől néma rettenetbe merevedő emberek néznek rám kicsiny világunk megannyi sarkából! Kulturáltságára, civilizációjára – Leonardóra és Bachra. Buddhára és Washingtonra, Puskinra, Einsteinre és Bernsteinre, számítógép-csodáira, robotjaira, űrhajóira, aranytól roskadozó kirakataira, kalácskenyerére, suhanó luxuskocsijaira s mi minden másra – büszke bolygónk valósága ez.
De micsoda világ az, amelyik nem képes türelemre inteni a föllobbanó indulatot, az elszabaduló, oktalan s vak gyűlöletet?
Messze múltba tekintő történelmi tapasztalatok tanulsága már rég a miénk. Fölsejlenek boldog korok, békés alkotásra bátorítók, amikor már-már elérhető jövővé kezdett szilárdulni a lét legfőbb éltetője, a legjobb jó, a béke. Enyhültebb esztendők emlékei erősíthetik meggyőződésünket és akaratunkat: mostanra elérkezett az ember érettségét, felnőttségét próbáló pillanat.
És döntenie kell! Az idő és a körülmények alkalmasak rá. Döntést követelnek a milliárdok, akik aggodalommal és húsvéti reménnyel várják Kelet (? – akkor, talán – a szerző megj. csaknem négy évtizeddel később… ) okos szavának, megegyezési szándékának sorsdöntő fogadtatását. Valljuk: nem lehet örökké csak a fegyverek mindennél kényesebb egyensúlyától függővé tenni a számunkra legdrágábbat, a jövő egyetlen biztosítékát, a békét. Mert a kölcsönös megsemmisíthetőség, a többszörös elpusztíthatóság, a néhány órára redukált, szavatolt halál mind nyomasztóbb tudata rágja a bizalmat.
Mindegyre nyomasztóbb a háborúsággal, békétlenséggel, terrorral szomszédságban élni. Immár évtizede, vagy még több ideje az öldöklésnek, gyásznak, rombolásnak és kilátástalanságnak szenvedőjeként araszolni a talán túléljük felé – a bibliai feltámadás helyének közelében.
Nem elvtelen pacifizmust, eszmék föladását, tisztességes emberi érdekeket szolgáló rendszerek összeomlását várják, remélik, követelik a népek! Csupán annak a fölismerésnek az érvényre juttatását, hogy a mostaninál kevesebb – jóval kevesebb! – pusztító eszköz esetén ugrásszerűen megnő az esélyünk arra, hogy jövőnk is lesz. Olyan holnapjaink, amelyekben nem a háborúk közti szünetek jelentik a békét.
Hadd mondjam máris tisztességes önzéssel: csak a béke krónikása akarok lenni – maradni.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)