Sokak számára emlékezetes, hogy a rendszerváltás idején általános követelésként zengett az orosz nyelv kötelező oktatásának megszüntetése. (Ez már ’56-ban is elhangzott, el is rendelték, majd néhány hónapra rá helyreállították a „rendet” – e vonatkozásban is…) A nyelvismeret ugyanakkor hasznos – ezt volt hívatott megerősíteni a következő írás, amelyhez a személyes élményt az egyesülés előtt álló Németország nyugati felében szerezte az újságíró… (Megjelent a Népszabadság 1990. augusztus 1-jei számában; nyitó képünkön a ludwigshafeni 4-es villamos.)
Régi jó ismerősöm, a nyugdíjas nyugatnémet tanárember, akinél néhánynapos „nem hivatalos, baráti látogatást” tettem, nem az unatkozó öregek – amúgy német földön sem kis létszámú – csapatát gyarapítja. Mialatt felesége dolgozik, ő bevásárol, rendet tesz, kitakarítja a lakást, s estére, mire megjön az asszony, főz is valamit. Emellett eljár egy képzőművészeti szakkörbe, ahol festegetnek – épp most állították ki a szomszédos városrész elegáns éttermében válogatott akvarelljeiket. A vidék vegyipari óriás vállalata, a BASF kórusában ő a basszus egyik erőssége, szinte minden hétre jut fellépésük, gyakran távolabbi városokba is meghívják őket. Kondícióját tartandó, rendszeresen úszik, örömmel számolt be újabb egyéni rekordjáról ezer méteren. Nemrég az asszony a BASF megbízásából és költségén egy előadásra az Egyesült Államokba utazott – nosza, ő is utánaeredt, és két hetet lakókocsikáztak New York és a Niagara között. A tavasszal Bulgáriában jártak, megkeresték az öregúr régi szerelmét, akivel még a háború idején, fiatal katonaként sodorta össze a sors kiszámíthatatlan szele. Heidi, a nej, illetve Cvetan, a bolgár férj megértő mosollyal nézte a két deres hajú ember majd’ fél évszázad utáni összeborulását.
A bulgáriai út nemcsak e találkozás miatt érdekes számunkra, hanem más okból is. Franz barátom ugyanis ott-tartózkodásom idején a következő levelet kapta: „Dorogoj Franc! (eddig cirill betűvel, innen németül) Következő orosz nyelvóránkat szerda este ötkor tartjuk, a szokott helyen. Készüljetek egy nyári élménybeszámolóra. (Innen megint oroszul) Sz privetom, Magdalena.”
Kiderült, hogy Franz, miután két évvel ezelőtt „felgöngyölítette” Petrana címét, egykori bolgár nyelvtudását is fel akarta frissíteni. Ám a ludwigshafeni népfőiskolán, az itteni TIT-ben nem tanítják a bolgárt, ekkor azután az oroszt választotta. Így a bevezetőben említett számos elfoglaltságán és teendőjén túl Franz már az ötödik szemeszterben birkózik Cirill és Metód hagyatékával, Puskin és Gorbacsov nyelvének rejtelmeivel.
E küzdelmében a barátom távolról sem áll egyedül. Amikor a levélben említett nyelvórára indult, megkértem, hogy elkísérhessem, mert – bevallom – érdekelt: még kik, miért és milyen színvonalon biflázzák az oroszt itt, a Rajnán túl. A tanteremben összegyűlt hölgyek és urak – voltak vagy tízen – igen eredeti szempontok alapján vágtak neki a többségük számára kimondottan egzotikus nyelvnek. Christel például járt egyszer turistaúton a Szovjetunióban, és bosszantotta, hogy nem tudta elolvasni a feliratokat. Elkezdte hát tanulni az „ázbukát”, azután itt ragadt a tanfolyamon. A vele szemben ülő Anke az NDK-ból települt át, s most szeretné életre galvanizálni az ott iskolásként elsajátított nyelvtudását, hasznát vehetné az elhelyezkedéskor – reméli. Gerd, a BASF egyik komoly beosztású munkatársa a cég moszkvai képviselete fontos posztjának várományosa, ehhez kell a nyelvismeret. Két további úr Lengyelországból, illetve Csehszlovákiából tette át egykoron a székhelyét a pfalzi tájakra, ők ifjúkoruk szláv nyelvemlékeinek maradványaiból próbálnak megélni, ami – csakúgy, mint Franz bolgár „beütése” – esetenként frenetikus kacajt vált ki a csoportot okító Magdalena asszonyból. A tanárnő orosz származású, előbb igen szép kiejtéssel „előolvasta” a következő leckét, majd az egyidejű és előidejű határozói igenév képzésének ismertetésével – gondolom – megrémítette hallgatóságát, hogy meg lehet-e tanulni ezt a nyelvet valaha?
Uzsonna vagy reggeli a ludwigshafeni Franzéknál…
A nyári élménybeszámolóval azután Franz verte a mezőnyt. Szerény ismereteim igénybevételével szép dolgozatot készített kalandozásukról, s ezt fényképes-térképes illusztrációkkal élénkítve elővezette. Az egyetlen komolyabb problémát a lakóautó orosz megfelelőjének körülírása jelentette, ez a fogalom ugyanis nemcsak a német „Hadrovics–Gáldi”-ból hiányzik, de egyelőre a szovjet valóságból is. (Végül az „avtomobil tyipa karavan” kompromisszumot fogadtuk el.)
A nyugatnémet népfőiskola nyelvtanfolyamai nem ingyenesek, de nem is megfizethetetlenek. Az oroszórákért például hetven márkát kell félévente leszurkolniuk a tudásszomjas nebulóknak. Ám – mivel a BASF hozzájárul a művelődési intézmények költségeihez, és mivel Franz a mamutcég dalárdájában is „önmegvalósít” – barátomnak mindössze negyven márkájába kerül egy szemeszter.
Gyermekeimnek – akik még tanulják az oroszt budapesti középiskoláikban – elmeséltem az általam tapasztaltakat, nem mulasztva el megemlíteni, hogy Franz bácsit senki és semmi nem kötelezi, mégis úgy döntött, hogy megszerzi a tanfolyamon a végbizonyítványt. „Úristen! – képedtek el a srácok —, és még fizet is érte!…”