Az újságíró archívumából – Gee, egy 20. századi ember

„Életén végighömpölygött a történelem, de legyűrni sohasem engedte magát. Mindig, még akkor is sikerült dr. Dienes Gedeonnak okosan, értelmesen cselekednie, amikor a politikát szolgáló hatalom látszólag parkolópályára kényszerítette. Tétlen és tanácstalan talán soha egy pillanatig sem volt. Tudatosan-e vagy éppen ösztönösen a bergsoni filozófiát – L’évolution créatrice – követte, amely szerint a szellemben van teremtő evolúció” – kezdődik a jó negyedszázaddal ezelőtt az igényes bulvárlap, a kiemelkedően nagy példányszámú Mai Nap számára írt (és 1992. augusztus 16-án megjelent) portré-riportom. A folytatás:

«Életén végighömpölygött a történelem, de legyűrni sohasem engedte magát. Mindig, még akkor is sikerült dr. Dienes Gedeonnak okosan, értelmesen cselekednie, amikor a hatalom látszólag parkolópályára kényszerítette. Tétlen és tanácstalan talán soha egy pillanatig sem volt.

Dienes Gedeon az édesanyjával és öccsével az 1920-as évek elején.

– Olyan vagyok, mint anyám: nekem a jelen, de még inkább a jövő a fontos, a múlt nem különösebben érdekel – mondja. Megindító melegség és büszkeség hallható ki hangjából, amikor édesanyjáról, dr. Dienes Valériáról (jobb oldali kép) szól. És egy kis lelkiismeret-furdalás is: „Már rég be kellett volna fejeznem a róla szóló tanulmányomat…” Ő volt az a szekszárdi lány, aki elsőként szerzett egyetemi doktorátust, pszichológiai, filozófiai stúdiumokat írt, matematikai tételeket állított föl, és a 10-es években megteremtette a mozdulatművészet magyar iskoláját, az Orkesztikai Iskolát.

Elcsapták a külügyből

Hármasban beszélgetünk Dienesék budai otthonának teraszán. Felesége, a vérbeli dokumentátor, közgazdász és könyvtáros, a rend kedvéért néha egy-egy félmondattal a pontosság medrébe tereli az emlékezés folyamát.

Gee (Dzsí – ekként hívja őt a család, a baráti kör), a nyolc nyelven beszélő jogász, a magyar kultúra és művelődés nemzetközi kapcsolatainak szürke eminenciása, elcsapott külügyi tisztviselő, frontról hazazavart karpaszományos zászlós, embermentő, a politikától mindig is ódzkodó ösztönös ellenálló nemsokára 78 esztendős: 1914. december 16-án született a pesti tisztviselőtelepen, és a 77. születésnapján vonult nyugdíjba. „De csak azért, hogy több időm jusson a munkára, az egész életemen végighúzódó egyik nagy szenvedélyem, a táncelmélet, a tánctörténet, a tánckritika művelésére.”

Értetlenségemet látván, megmagyarázza:

– Édesapám, Dienes Pál, nemzetközi hírű matematikaprofesszor, a 19-es kommün idején a pesti egyetem politikai biztosa volt, ezért a bukás után menekülnie kellett. Bécsbe, majd Párizsba sodródott a család, apám még tovább, Londonba. Én hétévesen a két Duncantől tanultam mozdulatművészetet, számtalanszor fölléptem, és amikor hazajöttünk, édesanyám az általa nyitott iskola jövedelméből tartott el és taníttatott bennünket Zoltán öcsémmel együtt. A természetes emberi mozgásra épülő táncművészet iránti szerelmem azóta is lobog, 1973-ban egyik alapítója voltam a Nemzetközi Színházi Intézet táncszekciójának, nemrég a Nemzetközi Tánctanács tudományos és tájékoztatási igazgatójává választottak.

(Mások mondják: Gee-t Párizsban, az UNESCO központjában jobban ismerik, mint itthon, a Művelődési Minisztériumban. Bár lehet, hogy a tárca első embere kivétel, elvégre dr. Andrásfalvy élete is szorosan kapcsolódik a tánchoz…)

– A táncnak köszönhetően bejártam a világot, legközelebb Észak-Koreába utazom. Taníthattam Los Angelesben. És borzasztó büszke vagyok erre a kis kötetre, amit a feleségemmel közösen hoztunk össze. Címe: az Európai Tánctudományi Tájékoztatási Hálózat útmutatója.

Nyelveiben él

Sajátos értékmérés: alig hetvenoldalas füzetecske. Miközben a szobájában az ezeregy könyv terhétől roskadozó polcokon külön sorban áll az a harmincnál is több vaskos kötet, amelyet Dienes Gedeon fordított magyarról angolra. Matematikai, közgazdasági, orvosi szakkönyvek, olyanok, amelyek sokunk számára még magyarul is idegen nyelvűnek látszanak.

– Vándorlásainknak köszönhetem a nyelvszeretetemet. Hű, de rettenetes kimondani: nyelvszeretet. Bécsben megtanultam németül, Párizsban franciául, miközben majdnem elfelejtettem magyarul. Mivel szüleim korán elváltak, rendszeresen jártam apámhoz hol Londonba, ahol rám ragadt az angol, hol meg Olaszországba, hogy félúton találkozhassunk, ahol gyorsan megtanultam taljánul is. A piaristákhoz jártam gimnáziumba, és így okoskodtam: e néhány germán meg latin nyelv után illene egy szlávot is megtanulni. Csak egy szlovák nyelvkönyvet tudtam fölhajtani, de túl bonyolultnak tetszett az igeragozás. Aztán arra is rájöttem, hogy az oroszok sokkal többen vannak, így egy francia nyelvkönyvből hozzáláttam az orosz tanulásához. Az egyetemen viszont – bár magyar–francia szakra iratkoztam be – majdnem turkológus lettem, mivel Németh Gyula tanár úrnak akkor éppen nem volt tanítványa, csak egy – meg én.

De akkor már tudott svédül, meg egy kicsit norvégül is, mert hirdetésre Kopparbergbe ment, hogy egy svéd földbirtokos gyerekeit angolra meg franciára tanítsa. Az eredmény: Dienes Gedeon megtanult svédül. Ennek később főszerepe lesz az életében.

Katonaság, háború, orosz front a következő fejezet.

– Gépkocsizó zászlósként nem tudtam elszámolni 3000 liter benzinnel. Őrnagyom majdnem lenyelt a hiány miatt. Most először elmondom az igazságot. Pajtásaimmal Ukrajnából átjártunk a közeli lengyel városokkal ismerkedni. Mivel méltatlannak bizonyultam a frontszolgálatra, hazavezényeltek. Utódom, szegény, valahol orosz földben nyugszik.

Mindenáron külügyér szerettem volna lenni. Megvolt hozzá minden: nyelvtudás, jogi diploma, mégsem kellettem. A Rádióhoz viszont fölvettek próbaidős bemondónak. Később az angol Reuter híreit fordítottam. Szabadnapos voltam ’44. október 15-én, amikor berendeltek, hogy fordítsam angolra a Horthy-proklamációt, amelyben bejelentette: Magyarország kilép a háborúból. A Sándor utca sarkáról láttam: német katonai járművek veszik körül a Rádiót. A sarki kávéházból telefonáltam, de amikor hallottam, hogy németül vartyog a központos, jobbnak láttam fölszívódni.

Árjásító hadművelet

– Svéd nyelvtudásomat ápolandó, nagyon örültem, amikor megismerkedhettem a pesti egyetem lektorával, Valdemar Langlet-val, ezzel a csodálatos emberrel és feleségével, Ninával. Valdemar már elmúlt 70 éves, amikor megalakította a Svéd Vöröskereszt magyarországi szervezetét, hogy hivatalosan segíthesse a német fasiszták és a nyilasok által kíméletlenül üldözötteket, a gettóba zárt, haláltáborral, megsemmisítéssel fenyegetett zsidókat. Védlevelek ezreit állítottuk ki, eredeti, kitöltetlen házasság- és keresztleveleket szereztünk, segítségükkel „árjásítottunk” családokat, köztük Kodály Zoltán első feleségét és hozzátartozóit. Szorgalmasan figyeltük a hadijelentéseket, és mindig olyan helységeket írtunk be a dokumentumokba, amelyeken már túlgördült az orosz front. Így sem a nyilasok, sem a németek nem tudták ellenőrizni az iratok valódiságát. Többen kérdezték már tőlem, hány embert mentettünk meg ekképpen. Ezt soha senki sem fogja megválaszolni. Nem számoltuk a papírokat, a rászorulókat. A lényeg: túlélték a vészkorszakot, sokan talán még ma is élnek közülük. Méltatlan lenne az ügyhöz a számszerűsítés, a statisztika. Hadd emlékezzek viszont testi-lelki jó barátomra, Szili Gáborra, aki zsidó fiú létére Árpád-sávos karszalaggal járta a gettót, a csillagos házakat, és menekítette az embereket.

Dienesné közben sűrűn telegépelt, sárguló papírlapokat tesz az asztalra. Kordokumentumok: magyar hadifoglyok üzenetei, amelyeket Dienes Gedeon a moszkvai rádió életveszéllyel járó hallgatása közben jegyzett le. „Egy ideig névtelen levelezőlapokon a címzettekhez is eljuttattuk a pár szavas üzeneteket, aztán rájöttünk: veszélyes lehet a családra, és abbahagytuk. A Reviczky utca egyik épületének padlásán újságot szerkesztettünk, ugyancsak fronthírekkel, és lyukas fenekű autóból potyogtattuk el menet közben a Szabad Szót. Egy percig sem gondoltam, hogy én most ellenállok. Egyszerűen úgy éreztem, hogy segítenem kell, lelket kell öntenem mindnyájunkba. Akkor meglehetősen sokan gondolkodtunk ekképpen, csak éppen nem beszéltünk róla. Még később sem, amikor az különös érdemnek számított.”

Negyvenöt telén, a már felszabadított Pestről kereste meg Debrecenben az ideiglenes kormány külügyminisztériumát a felvételi kérelmével. Orosz fordítóként alkalmazták, április 10-én a kormányvonattal tért vissza a fővárosba. Nemsokára Gyöngyösi János külügyminiszter titkárságára került, miniszteri titkárként jelen lehetett a hónapokig tartó, Magyarország számára lesújtó eredménnyel zárult párizsi konferencián. Dienes: „Semmi értelme sem volt a kintlétünknek, mivel eleve eldöntötték a békediktátum lényegét: Trianon utáni határok, mínusz további három falu Rajka és Pozsony között a szlovákok javára.”

Zsatkulák remeke

Hazatérve a Külügyminisztérium politikai osztályán csehszlovák–arab referensként alkalmazták egy ideig.

– Talán azért, mert törökül is tudtam… Nem tartott sokáig a külügyérkedés. Előbb Boldizsár Iván mellett a sajtóosztályon, később meg a kétszemélyes fordítóosztályon találtam magam, végül 1952 Mikulás-napján kitették a szűrömét. Sohasem felejtem el, Zsatkulák elvtárs, az akkori személyzetis írta alá a papíromat, amelyen ez állt: „Ön a Külügyminisztériumban megszűnt.” Évekig röhögtünk ezen a remekművön. És utólag boldogok is voltunk, mert tudomásunkra jutott: többször is szóba került a nevem a Rajk-ügyben, és csak a jellemzésemnek – apolitikus – köszönhetem, hogy nem kevertek bele. (Kenyerét fordítóként, lektorként, könyvtáros dokumentátorként kereste meg. 1973-tól a Művelődéskutató Intézet osztályvezetője.)

– Igen rövid ideig párttag is voltam, de amikor rájöttek, hogy a feleségem nem az, sőt egy földbirtokos lánya, meg hogy az apám nem jött haza Londonból a szocializmust építeni, a testvérem meg Kanadában él, ráadásul a Rádióban a fasiszta propagandát szolgáltam – ugyanis próbaidős bemondóként fölolvastam az időjárás-jelentést, és bekonferáltam a szalonzene számait –, kirúgtak. Csak jóval később döbbentünk rá, milyen sorsra is juthattunk volna családostul, ha kiderül, amit mi sem tudtunk: feleségem apja, Németh Zoltán, akivel ő még lánykorában megszakította a kapcsolatot, Agrárius álnéven a müncheni Szabad Európa Rádió vezető munkatársa volt. Persze, az is igaz, hogy egyik nagybátyám meg Moszkvában volt 19-es emigráns, ami egyszerre volt érdem és bűn a Rákosi-rezsimben. Hónapokkal ezelőtt a Külügyminisztérium sok-sok társával együtt dr. Dienes Gedeont is levélben kereste meg, előkészítendő az egykori munkatársak, a jogtalanul elbocsátottak, méltánytalan sorsra jutottak rehabilitálását. Holnap délután másokkal együtt Gee-t is várja Jeszenszky miniszter egy kis baráti beszélgetésre, koccintásra. Mit vár ettől a találkozástól?

– Legföljebb egy meleg kézfogást. Nem tagadom, mindig igazi diplomáciai szolgálatra vágytam. Lehet, hogy kulturális attaséként többet tehettem volna, mint itthon. De nem panaszkodom, végül is nem kevés szerencsének köszönhetően nem sodort teljesen félre az élet. Dolgozhattam, alkothattam. Van két nagyszerű fiunk, három unokánk. Most csak Linda van itthon, mert Dávidot és Maját angliai nyelvgyakorlatra küldtük, feleségem készíti föl őket az államvizsgára…»

Dienes Gedeon (Budapest, 1914. december 16. – Budapest, 2005. október 1.) magyar művelődéskutató, tánctörténész, kritikus, nyelvész. (Kép: Juvanecz Zoltán.) A cikk nyitó képének forrása: www.kultura.hu.

“Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)