Az újságíró archívumából: Egy győri fiatalember megélhetésre tanított etióp nomádokat

Szívet-lelket melengető, büszkeségre okot adó interjú egy győri származású honfitársunkról, aki az afrikai Szahel-övezetben élő nomádokat tanította földművelésre, állattenyésztésre, önmaguk és családjuk fenntartására. – Hogyan sodródik egy 56-os magyar „disszidens” Etiópia kietlen vidékére, és miért hiszi, hogy képes megtanítani a nyomorgó nomádokat a földművelésre? Erről írt még 1988. augusztus 19-n a Népszabadság hasábjain Léderer Pál. Íme:

Majd minden riportnak megvan a maga története, ám nem minden „sztorisztori” érdemli meg, hogy papírra is vessék. Ez itt – azt hiszem – megérdemli. Jó egy éve

már, hogy egy külföldi utamon a repülőgép fedélzetén a légitársaság képeslapját böngészgetve az etiópiai éhezésről és a borzalmas szárazság áldozatainak megmentésére szervezett segélyakcióról szóló riportra lettem figyelmes. Az írás kulcsfigurája

Karlheinz Böhm (1928-2014, a színész, aki az 1950-es években a „Sissi” című filmtrilógiában Ferenc József császár szerepével vált híressé, olyan neves rendezők filmjeiben, mint Rainer Werner Fassbinder, és a nagy német nyelvű színpadok színészeként tündökölt – a szerk. megj.) neves nyugatnémet színész volt, aki jó nyolc évvel ezelőtt egy televíziós show-műsorban furcsa fogadást ajánlott a három németnyelvű országban – az NSZK-ban, Svájcban és Ausztriában – sugárzott program nézőinek. „Fogadok – jelentette ki –, hogy három néző közül nincs egy, aki hajlandó lenne akár csak egy márkát is áldozni az afrikai Szahel-övezet éhezőinek megsegítésére. Ha tévednék – tette hozá –, veszem a kalapom, és magam megyek Afrikába, hogy – megkerülve a hivatalos segélyszervezeteket – a leginkább rászorulóknak juttassam el a befolyt pénzeket.”

Néhány napon belül 1,4 millió nyugatnémet márka gyűlt össze a megadott bankszámlán, egy év alatt 2,7 millió márkára duzzadt az összeg, ma pedig már nyolcszámjegyű az a vagyon, amely fölött a közben létrehozott „Emberek az emberekért” nevű segélyalapítvány, illetve Karlheinz Böhm rendelkezik.

Az ünnepelt színész tehát elveszítette a fogadást. Vagy mégsem?

A furcsa televíziós provokáció mindenesetre tökéletesen megváltoztatta a sztár életét, és nem csak az övét. Böhm ugyanis teljesítette ígéretét, és alapítványa időközben talán a leghatékonyabb segélyszervezetté vált a Szahel-övezetben.

Az említett cikk szerzője sok egyebet is megírt a vállalkozásról, ám ebből legfeljebb jó utánközlés születhetett volna. Szerencsére más meglepetést is tartogatott a riport.

Például egy képet, amelyen afrikai fiatalok állnak egy segélyszállítmánnyal megpakolt teherautó előtt, mellettük két jókora zsák, rajtuk angol nyelvű felirat: „Az Emberek az emberekért (Menschen für Menschen/MfM-) alapítvány ingyenes ajándéka.” Alatta egy Addisz Abeba-i cím és három név, Böhmé, egy bizonyos Deyerlingé és dr. dr. Tibor Horvathé…

A cikk azonban nem fedte fel, kicsoda e magyar név tulajdonosa. Ha történetesen szokványos segélytörténetről lett volna szó, tehát valami olyasmiről, hogy néhány karitatív hajlamú milliomos alkalmi segélyt adott az afrikai éhezőknek, bizonyára összehajtom a lapot, és elfelejtem az ügyet. De nem erről szólt a mese. Ez az alapítvány azt vette a fejébe, hogy valóban a leginkább rászorultakon segít, méghozzá a legfáradalmasabb módon: megtanítja őket a földművelésre, maguk és népes családjaik folyamatos önellátásának művészetére. És ebben a sziszifuszi küzdelemben értek el sikereket. És ott van közöttük ez a dupla doktor Horváth… Ki lehet ő? Mi köze lehet az MfM alapítványhoz? Hogy került Addisz Abebába? Mi a szerepe a Böhm nevével fémjelzett segélyvállalkozásban? Még ott, a gép fedélzetén levelet írtam az ismeretlennek az ismeretlenbe.

Hónapok múltán levelet kaptam Horváth Tibortól – Győrből. Most pedig Itt ülünk egymással szemben Budapesten, a Vörösmarty téri cukrászda márványasztalánál, kávét iszunk, és dr. Horváth Tibor mesél. (Csak később eszmélek rá, micsoda ellentmondás: az afrikai éhezésről társalogni a Gerbaud-ban! Lehet, hogy a Duna-part lépcsőire kellett volna meginvitálnom, és zacskóból szotyival kínálnom? Most már tudom, azt sem utasította volna el.) Nem sok

Időt fecsérlünk a kötelező udvariassági körökre, de érzem, az ősz hajú, ötvenes éveiben járó Horváth úr, aki – stílusosan – egyszerű szafarikabátban ül előttem, nem siet. Német és angol szavakat keverve mondataiba, élvezettel és nagy beleéléssel beszél magáról, és persze az afrikai évekről.

Hamar megtudom, hogy huszonkét éves fejjel, agrármérnöki végzettséggel, 1956-ban hagyta el az országot. Rövid Ideig Ausztriában egy táborban a menekültek kenyerét ette, majd Mainzba került, németül tanult. Újabb egyetemi évek következtek, mivel a magyar előtanulmányokból odakint semmit sem ismertek el. Giessen és a kieli Max Planck Állattenyésztési Intézet auditóriumaiban és laboratóriumaiban képezte magát tovább, tanársegédi állást kapott a nagynevű intézetben, és 1962-ban szerzett doktori címet üzem-gazdaságtanból. Kutatási területe a takarmányozás volt. Nagyjából hétévenként változtatott munkahelyet.

Dolgozott takarmánygyártó nagyüzemben, volt kormánytisztviselő Rajna-Pfalz tartományban, üzletember a gyógyszeriparban. Egy ideig kutatással és fejlesztéssel foglalkozott, máskor üzletpolitikával, hol a tejtermelés minőség-ellenőrzésének megszervezésével, máshol pedig az antibiotikumoktól megtisztított takarmányok készítésének tudományos problémáival. Legjobb barátja, az időközben elhunyt Ingmar von Opel és a véletlen hozta össze Karlheinz Böhmmel, pont akkor, amikor az ünnepelt színész híres televíziós fogadását „elveszítette”.

– Opelék mutattak be Böhmnek. Együtt vacsoráztunk, és Böhm arról beszélt, hogy tapasztalt agrárszakembert keres etiópiai segélyakciója helyi teendőinek megvalósításához. Opelék rám böktek, és azt mondták, erre a feladatra nálam jobb személyt aligha talál. Ott ültem megkövülve, azt sem tudtam, hol van Etiópia. Böhm már másnap újra megkeresett, és olyan meggyőzően érvelt, hogy beadtam a derekamat.

Munkahelyemen, persze, azt hitték, hogy megbolondultam. Havi 14 ezer márkát kerestem, megbecsültek, jó perspektívával kecsegtettek. Lehet, hogy maga is őrültnek hisz, de én úgy véltem, hogy nem valami nagy dolog tovább zsírosítani egy olyan társadalmat, ahol már amúgy is mindenki elég zsíros. Felmondtam, és két hónappal később már Böhmmel együtt Addisz Abebában voltam. Egy szót sem tudtam angolul, de ez nem zavart. Tudtam, hogy gyorsan rám ragad, aminek rám kell ragadnia. Rögtön a mély vízbe kerültem, hiszen Böhm, miután az etióp hatóságokkal a legfontosabb kérdésekben megállapodtunk, vagyis nagyjából egy hónappal kiérkezésünk után, magamra hagyott. Ráadásul az első fél évet – jobb híján – egy lepratelepen töltöttük. Még az a szerencse, hogy társamul szegődött egy hallatlanul intelligens, szociológiát tanult etióp fiatalember, aki nélkül, ezt most látom csak igazán, nem sokra jutottunk volna. A munkamegosztás lényege köztem és Böhm között az volt, hogy ő Európában a pénzszerzésre összpontosított, én pedig a helyi feladatokat szerveztem. Közismert dolog, hogy a hagyományos segélyakcióban a külföldi adományokon vásárolt élelmiszert, gyógyszert, ruhaneműt és más dolgokat egyszerűen szétosztják a donor nevében. Ennek majdnem törvényszerű velejárója, hogy az áru egy része a rászorulók helyett a feketepiacra, a bevétel pedig a korrupt tisztviselők kezébe kerül. A Böhm-féle alapítvány, hogy elkerülje ezt a zsákutcát, eleve más megoldást keresett: arra kívánta felhasználni a segélypénzeket, amire valók: fejlesztésre.

Nem az éhség átmeneti csillapítása volt tehát a cél, hanem az, hogy a vissza-visszatérő éhínség okait legalább egy szűk körben megszüntessék, konkrét példával bizonyítsák: reális lehetőség

a Szahel-övezetben is az élelmiszer-önellátás megvalósítása. Ehhez kellett a mezőgazdaságot, a földet jól ismerő szakember. Sőt annál több, ember: olyasvalaki, aki nem a távolból vagy a segélyszervezet pénzén vásárolt, légkondicionált Landroverrel, titkárnője társaságában időnként a helyszínre ruccanva irányítja az „éhezők megmentésére” szervezett akciót., hanem aki vállalja, hogy együtt él és dolgozik az afrikaiakkal, így szervezi-segíti alapvetően más életmód elsajátítását a nomád lakosság körében. Vállalja a feketékkel együtt a nélkülözést, velük együtt retteg az ismeretlentől, és örül, ha van minek. Ilyen embernek bizonyult Horváth Tibor.

– Az etióp hatóságok az Ener-völgyben jelöltek ki számunkra egy elhagyott-elhanyagolt birtokot, mellesleg az egykori uralkodó, Hailé Szelasszié császár egyik leányának volt farmját – meséli Horváth Tibor. – Az volt az elképzelés, hogy a babilei menekülttábor lakóinak egy részét telepítik át a farmra, mintegy 450 családot, körülbelül háromezer embert. Többszörösen is nehéz volt a leendő „farmerek” kiválogatása, mert jobbára csontig lesoványodott, számunkra ismeretlen trópusi betegségben szenvedő emberek lakták a tábort, akik ráadásul korábban nomád életet éltek, és nem lehetett tudni, valóban azért jelentkeznek-e, mert új életet akarnak kezdeni, vagy egyszerűen a segélyben reménykedtek, amelyet megkapva majd továbbállnának. Az etióp partnereink egyetértettek abban, hogy csak olyan családok költözhetnek a leendő településekre, akik ott valóban gyökeret is eresztenek, és gazdálkodásra adják a fejüket. Persze, ne higgye, hogy valami Eldorádóba készültünk. A Szelasszié lány birtoka teljesen elhanyagolt állapotban volt, részben már benőtte az ősvadon. Kígyók, oroszlánok, majmok és elefántok lakták a területet, a földek kiégtek, és ráadásul itt volt az országban a legsúlyosabb a malá­riaveszély. Én magam is háromszor kaptam maláriát.

– Tibor, csinálj valamit! – Így hangzott Böhm szakmai útmutatása, amikor Horváthtal, az elcsigázott emberekkel megérkeztek az Erer-völgybe. Legelőször is otthont kellett teremteni az emberek számára, hogy felrázzák őket a letar­giából. És persze fontos volt az is, hogy mielőbb elkezdjenek dolgozni. Erre, sajnos, nem mindenki volt alkalmas, mert a körültekintő válogatás ellenére is igen sok volt a beteg. Az alapítvány pénze sok mindenre lehetőséget adott, a szükséges anyagok, eszközök beszerzésére, a házak, az iskola, a raktárak, a gazdasági épületek és egy kis klinika megépítésére.

– Gondolom, elhiszi, a pénz nem minden –jegyzi meg Horváth Tibor. – A nomád élethez szokott emberek letelepítése kizárólag pénzzel nem megy. A sikerhez az kellett, hogy ott éljek velük, tanítójuk, bírójuk, orvosuk, lelkiiatyjuk legyek egy személyben.

És az együttlét meghozta gyümölcsét: hat hónap alatt kölest, kukoricát, némi zöldséget és gyümölcsöt termesztő, tudatosan gazdálkodó parasztok lettek a nomádokból. – Erre vagyok a legbüszkébb, hiszen ezek az emberek évezredeken át vándoréletet éltek – mondja.

Horváth Tibor persze legalább ennyire büszke lehet arra is, hogy amint az új telep gazdaságilag kezdett megerősödni, az alapvető élelmiszerekből önellátóvá válni, energiája nagy részét arra fordította, hogy közösséggé szervezze a letelepített embereket. Falutanácsokat hoztak létre, amelyek maguk választották meg elöljáróikat. A feketék önkormányzata fokozatosan átvette a messziről jött fehér ember egyszemélyi irányítását, és ez nagyon fontos volt a közösség megerősödése szempontjából. Két év kemény munkája kellett ahhoz, hogy azután ez a közösség megalakítsa a maga termelő- és értékesítő szövetkezetét. A harmadik esztendőben az Erer-völgy gazdái már jelentős eredményekkel büszkélkedhettek.

– Elértük, hagy a négy apró falu, amely közösségünket alkotta, gabonából önellátóvá vált, úgy, hogy a szükséges vetőmagot is megtermelte, sőt, legalább egy évre elegendő tartalékkal rendelkezett – mondja Horváth Tibor. – Nem kellett szégyenkeznem az állattenyésztésben sem. Általánossá vált a családoknál a kisállattartás, mindenki nevelt baromfit, néhány kecskét és birkát. Emellett létrehoztunk egy közös szarvasmarha-állományt is, és így megalapoztuk a hús- és tejtermelést.

És közben, a kezdeti sikereken felbuzdulva, az etióp kormány ösztönzésére, Karlheinz Böhmmel újabb, az elsőnél lényegesen nagyobb letelepítési programok megvalósításához is hozzáfogtak. Az Emberek az emberekért alapítvány ma már három központban összesen mintegy 150 ezer embert tanít arra Etiópiában, hogyan szállhat szembe az éhezés rémével. Horváth doktor ezek beindításában is részt vett, de nemrég Karlheinz Böhmmel elváltak útjaik. Horváth Tibor szemeiben szomorúság bujkál. Szavaiból érzem, nem szívesen jött el, megszerette Etiópiát. Ám a válás okairól hiába faggatom. – Ez – mondja – legyen inkább egy másik riport témája talán.