A történet Ancsel Éváé. A történet az Apáé és a Fiúé. A történet most már – engedéllyel – mindannyiunké. Miért lett öngyilkos a fiú, a tehetséges tanár, a sokak által szeretett kolléga. Ancsel Éva történetét − kérésére − sokáig nem írtam meg. Manapság író-filozófus unokájának ajánlom, hátha nem ismeri. (Az írás elsőként a Magyar Hírlap 1993. december 24-i számában jelent meg.)
Az az őszi délután valamikor a nyolcvanas években miben sem különbözött a többitől. Ha csak abban nem, hogy éppen temetés után voltunk. Ancsel Éva Benczúr utcai lakásában a megszokott puritánság és rendezetlenség; talán csak a dohánybűz sűrűbb az átlagosnál, a láncban szívott cigaretták csikkjei már három hamutartóban hevertek. A magnókazetta végére érve Éva rendelkezett. Mondhatni, végrendelkezett. Amíg a történet szereplői élnek, őt is beleértve, nem írhatom meg beszélgetésünket. Szótlanul bólintottam. Tizenhárom évvel később, Ancsel Éva temetéséről hazaballagva elővettem a kazettát. A történet valamennyi szereplője halott már; akár Ancsel Éva is, a Farkasréti temetőben nyugszanak. Nyugszanak?
Hallgatom a kazettát. Éva hangja gyakran megtörik; amikor suttog, akkor a legszenvedélyesebb; hosszan kitartott „s” hangjai sziszegve szállnak.
„Nem elég koporsóba tenni farmernadrágban, végre szembe kéne nézni azzal, hogy tényleg halandó volt. Teljes sorssal, teljes életegésszel. Azért nem vagyunk megbocsátók egymás iránt, azért nem tudunk még csak köszönni sem normálisan, mert nem vetünk számot azzal, hogy el fogjuk a másikat temetni. És örökre visszavonhatatlan lesz minden szó, örökre adósság minden mulasztás.
Ha mélyebben élnénk meg, hogy halandókat szeretünk, mélyebben tudnánk szeretni. Mióta Pista meghalt, hiányzik nekem, hogy az emberek nem járnak feketében. Pedig én sem viseltem gyászruhát férjem halála után. De ki kell valahogy fejeznünk a halált, különben valószínűtlenné válik, S ha nincs halál, csak hétköznapok maradnak, és nincs életegész.
S ha nincs életegész, akkor visszafordíthatóak az emberi tettek és az emberi szavak. Akkor nem kell komolyan venni azt, ami köztem és a másik ember között történik. Nincs méltósága és nincs jelentősége annak, ami az életben végbemegy. Borzasztó, hogy nem tudunk gyászolni. A halál mindenkori botrányát elviselhetetlenül felfokozza, ha egy embert farmernadrágban temetnek el. Annyi skandalum volt Pista halálában, a golyótól a farmerig.”
Pistát személyesen nem ismertem. Ugyanabban az évben születtünk. Meglehet, sokszor fordultunk meg a város egyazon pontjain, ám – ahogy mondani szokás – nem voltunk egymásnak bemutatva. Krisztusi korban vetett véget életének, apja szolgálati revolverével agyonlőtte magát. Hallottam róla ezt meg azt, izgága Jézus volt, mint egynémely filozófus-oktató. A nők szerették, a történelem kevésbé. Ugyanezt elmondhatnám az Apáról is, őt személyesen ismertem, és az Anyával is találkoztam néhány alkalommal. Az Apa férfiassága imponált, fanyar szellemessége megkapott. Bár tudtam, hogy ez a férfierő brutális kíméletlenséggel működött politikai ellenfeleivel szemben, fanyar szelleme pedig méltatlan ügyeket is kiszolgált.
„Flúgos volt a fiú – ez a kényelmes, kézlegyintő pesti magyarázat a legszörnyűbb. Flúgosnak egyszerűsíteni az ilyen életet. Megszületik egy ember 1947-ben, s mire megtanul beszélni, arról értesül, hogy a nagyszüleit megölték. Mert zsidók voltak. Őt most éppen nem ölik meg ezért, mert most éppen nem ezért ölnek meg embereket. Hangsúlyozom, most éppen. Majd amikor még jobban megtanul beszélni, megtudja, hogy édesapja állítólag szanatóriumban van, de vasárnaponként a mamával kézen fogva a Gyűjtőfogház körül sétálgatnak, hátha kinéz Apuka. Az óvodában pedig azt mondják, hogy azért rosszalkodik, mert osztályellenség. Elraktározta a fejében, de nem értette. Csak annyit tudott, hogy van a világon egy ember, akihez tartozik, akivel egy ágyban alszik. És ez az édesanyja. S azután kijött a börtönből az Apa. Azon az estén száműzték az ágyból. Jött egy idegen férfi, akivel nem ismerték fel egymást, és megharagudtak egymásra. – Miféle lény vagy te, hogy a fiam vagy, és nem ismerlek meg? – Miféle lény vagy te, hogy az apám vagy, és nem ismerlek meg, és nem alhatok az anyámmal? Kérdések, amelyeket egyikük sem mondott ki, és így nem is voltak megválaszolhatók. Egy év sem telt el, 1956-ot írtak, s a kisfiúnak menekülnie kellett, mert – mint az Anya mondta – a bolsevikok gyerekeit megölhetik. Azután ennek is vége volt, a fiút nem bántották, az Apa viszont főbe akarta lőni magát. Nekem úgy magyarázta, hogy nem rendült meg a hite sem az ávón, sem a börtönben, de ötvenhatban igen.”
Egy ember történetének sok olvasata van. Én úgy tudtam, nekem az Apa azt mesélte, szabadulása után halálosan szerelmes lett, és nem tudott szembenézni azzal, hogy elhagyja feleségét, aki mindvégig kitartott mellette. Az öngyilkossági kísérlet nem sikerült.
„A gyerek kezdett felnőni, s az édesapa, aki korábban főbe akarta lőni magát, azzal a természetszerű igénnyel lépett fel, hogy a fia társa legyen eszméiben. A gyerek habozott. Nem csábította olyan eszme, amely öngyilkossághoz vezethet. Azután Pista a hatvanas években annak rendje-módja szerint szélsőbaloldali lett. Izgalommal szervezte a hűvösvölgyi konspirációs összejöveteleket, s ez folytatódott az egyetemi diákévei alatt is. Megúszta egy rendőri figyelmeztetéssel. Pista felesége, akivel az egyetemen ismerkedett meg, hasonlóan radikális volt. Házasságukról Pista ultimátumszerű levélben értesítette szüleit. Az Anya elszörnyedt és sírt, az Apa nevetett. Pista később kigyógyult maoista korszakából. Ha ugyan gyógyulásnak lehet nevezni azt, hogy a világot olyannak látta, amelyben mindenki potenciális gyilkos és potenciális áldozat. Következésképp csak undorral lehet tekinteni a világra. Arra is, ami szép, mert semmi sem legitim. Pista világundora, vagy ha tetszik, metafizikává növesztett mizantrópiája tökéletesen megfért azzal, hogy egyenként szerette az embereket és jól érezte magát társaságukban. Az oktatás azért volt fontos számára, mert emberi kapcsolatokat jelentett. Azzal, hogy filozófus, nem tudott igazán azonosulni. Mint ahogy azzal sem, hogy zsidó vagy bolsevik. Vagy azzal, hogy osztályellenség. Hiába volt keményen működő, jó elme, s csinálta akkurátusan, amit csinált, nem boldogította. Mert akárcsak az apját, őt is izgatta a politika. Szerette a politikát, de elfojtotta. Szerette az apját, és elfojtotta. A két férfi közti kapcsolat egyedül az Anya halálos betegsége alatt volt hibátlan. Közös bűntudat gyötörte őket: szerettek egy asszonyt, és kíméletlenül bántak vele.”
Talán háromszor, ha láttam az Anyát. Szőke volt, a szemére nem emlékszem. Bolti süteménnyel kínált, finom megfigyelései voltak közös könyvélményeinkről.
„Amikor az Anya meghalt, Pista elmondta nekem, milyen szörnyű volt az anyja élete. Elmondta, mi történt vele a negyvenes években. S azzal fejezte be: »az Anyám nem értette«. Azután folytatta, hogy mi történt negyvenkilencben az édesanyjával, amikor elvitték a férjét, és kisgyerekével kitelepítették. És ismét azzal zárta: »az Anyám nem értette«. S ami ötvenhatban történt… »az Anyám nem értette«. S mindazt, ami később történt sem értette. Életének utolsó tíz-tizenöt évében letargikusan ült az ablaknál, és várt. Általában a férjére várt, meg a fiára. A férjét szerette, de nem értette. S a fiát sem értette. A meg nem értések, a várakozások rákossá daganatosodtak. A kórházi ágy mellett a két férfi dialógusa tökéletes volt, Apa és Fiú a város különböző pontjain egyszerre kaptak sírógörcsöt. Együtt vitték a kórházba a levest, majd a temetőbe a virágot. Ám a harmónia nem tartott sokáig. Bűntudatuk egymás ellen fordult. Az Apa a Fiút, ő pedig apját okolta az Anya haláláért. Nem beszéltek egymással, holott egy lakásban laktak. Bizonyára világosabb pillanataik is voltak. Az Apa süteményeket küldetett át fiának, s a bonbonok számát megemelte, amikor a fia aláírt egy-egy ellenzéki tiltakozást. Hivatalosan persze elítélte. Képtelenek voltak egymással kommunikálni. Mindkettő büszkén vergődött a maga építette magányban.”
A Fiú magánya nem látványos; felesége volt, és, mondják, szerelmei. Fia, lánya nem született. Művei sem sűrűn. Amennyire tudom, nem voltak ellenségei.
„Kegyetlen volt önmagával is – embertelenül, eltökélten moralista. És élete végéig úgy érezte: bárki bármikor megölheti. „Szabadsága abban állt, hogy maga dönthet a halála felől.”
Megtette. Neki sikerült az, ami gyűlölve szeretett apjának nem. A golyó célba talált. Néhány évvel később az Apa újra megnősült, s végül a szíve vitte el. Nem érte meg a nyolcvankilences fordulatot.