Az újságíró archívumából – egykoron diplomáciai titok volt…

Az indiai Delhiben készült alábbi interjú, amely a Népszabadság 1990. október 21-i számában jelent meg, alig ismert történetet tárt a magyar olvasók elé: egy indiai diplomata 1956-ra emlékezett. Arra a forradalomra, amit két-három esztendővel korábban még legfeljebb ‘októberi sajnálatos események’ elnevezéssel emlegetett a hazai sajtó. Ám, hogy erre vonatkozóan milyen emlékei voltak egy 34 évvel azelőtt Budapesten működött indiai ügyvivőnek, arra ugyancsak rácsodálkoztak a legnagyobb példányszámú napilap olvasói, szerte az országban… (Tüntető tömeg 1956. október 23-án az akkori Tanács (ma: Károly) körúton; MTI Foto, Tóth László felv.)

Mohamed Attaur Rahman szálegyenes, ruganyos járású, derűs hangulatú férfi. Tíz éve fogyasztja már a nyugállományú indiai diplomaták nem túl keserű kenyerét. Fiatal külügyi munkatársként ő kapta a feladatot, hogy a korábban felvett magyar–indiai államközi kapcsolatok keretében berendezze és megnyissa országa budapesti nagykövetségét. Amikor a magyar fővárosba megérkezett, 1956 szeptemberét írták. (A bal oldali kép budapesti szolgálata idején készült.)

– Hogyan emlékszik vissza arra az időre, mik voltak az első benyomásai?

– Harmincnégy éves voltam, energiától duzzadó fiatalember, aki igyekezett mielőbb kapcsolatokat kiépíteni a fogadóországgal, barátokat szerezni a magyarok között. Utólag nyugodtan elmondhatom, hogy ez sikerült: nemcsak mint tanácsos és ideiglenes ügyvivő, hanem mint a számomra addig idegen országot gyorsan megismerő és megszerető ember is olyan kapcsolatokra tettem szert, amelyekre máig örömmel gondolok vissza. Olyan nevekre emlékszem, mint Gergely, Fülöp, Debreczeni, vagy Koszlowszky uraké, akik bevezettek Magyarország irodalmába, történelmébe, megvilágították napi helyzetét, és ennek ismeretére hétről hétre egyre nagyobb szükségem volt. A társadalmi kapcsolatok építésénél jó hasznát vettem annak, hogy szenvedélyes vadász vagyok. Így találkozhattam Kittenberger Kálmánnal, barátságot köthettem Széchényi Zsigmonddal, sőt később ezen a réven még Kádár Jánost is személyesen is megismerhettem. Mint ügyvivő, mindebből sokat profitálhattam 1959-ig, amikor a kihelyezésem véget ért.

– Miért nem küldtek nagykövetet Delhiből Budapestre?

– Ezzel a funkcióval moszkvai képviseletünk vezetőjét, K. P. S. Menont ruházta fel az indiai kormány, ő nemzetközi tekintélyű politikus volt, emellett rendkívül kedves, kellemes ember, aki hét vagy nyolc évet töltött el Moszkvában, kitűnő viszonyt alakítva ki Hruscsovval és más szovjet vezetőkkel. Ottani munkája mellett igyekezett minél gyakrabban ellátogatni Magyarországra is, amire a későbbiekben igen nagy szükség volt.

– Hogyan tudja most felidézni 1956 októberét?

– A napi tevékenységem mellett eleinte csak fél szemmel figyeltem a körülöttem zajló életet, a forrósodó légkört. Emlékszem Rajkék temetésére, arra a hatalmas tömegre, amely akkor összegyűlt. A konkrét esetet – az egykori vádakat és a kivégzéseket – nem ismertem ugyan, de magáról a jelenségről: a diktatúráról, a sztálini típusú terrorról volt fogalmam, mert korábban rövidebb időt Csehszlovákiában is töltöttem. A magyarországi események megvilágításában nagy segítségemre volt Baktay Ervin, a híres India-kutató. Ő és Szőcs István filmrendező sokat vitatkozott is a jelenlétemben arról, hogy miként alakulhatnak a fejlemények. Magyar barátaim egybehangzó véleménye az volt, hogy ezek a napok – ahogy ők mondták: a szabadság leheletének időszaka – évtizedekre előre meghatározzák majd az ország sorsát, a nép vágyait és gondolatait.

– Ez már október végén hangzott el?

– Igen, persze, hiszen 23-án kitört a forradalom. Én ebből csak azt láttam, hogy hatalmas tömeg vonul zászlókkal át a Margit hídon Buda felé. A követségi épületünk akkor a Rózsadombon állt. Egykettőre rájöttem, hogy nem valami futballmérkőzés ért győzelmes véget. Ehhez túl sokan voltak, s a hangulat is más volt: feszült és emelkedett. Természetesen maximális figyelemmel kísértem a dolgok alakulását, de ekkor még nem tudtam hazafelé jelentést tenni, nem volt rádiókapcsolatunk Delhivel, a telefon pedig használhatatlannak bizonyult. A harcok napjai alatt számos megrendítő élményem volt – a Parlament előtti csata idején néhány lövedék felénk, Budára is eljutott –, de hát ezt az időt a magyarok jól ismerik, jobban, mint én. A lövöldözés elcsitultával tudtam csak hazafelé jelenteni, hogy mi történt Budapesten, Magyarországon.

– Hogyan reagált a kormánya?

– Először eléggé visszafogottan. Alapvetően a Moszkvából kapott információkra támaszkodtak, s ebben nagy szerepet játszott Krisna Menon az akkori indiai hadügyminiszter, aki erősen baloldali beállítottságú, szovjetbarát politikus volt. Megtette a hatását az a szovjet kormányközlemény is, amelyet október 30-án tettek közzé, elismerve a kelet-európai országok jogát saját sorsuk független alakítására. Erre a dokumentumra később nyomatékosan utaltak India, Indonézia, Burma és Ceylon miniszterelnökei is, akik november 14-én Delhiben vitatták meg a felforrósodott világhelyzetet, s benne a magyarországi fejleményeket is a november 4-i szovjet beavatkozás után.

– Tudott- e ön információkat a későbbiek során is hazajuttatni?

– Igen, éspedig többféle csatornán. Ezek az értesülések megtették a hatásukat magára Nehrura is, aki egyébként szimpatizált a szocializmussal, mint eszmével, és követhetőnek tekintette Indiában. A magyarországi események arra sarkallták, hogy megkísérelje meggyőzni a szovjet vezetést: saját magának árt, ha a katonai megoldást tekinti egyedül üdvözítőnek.

– Kitől kapott közvetlen tájékoztatást az indiai kormányfő?

– Baktay Ervintől, akit én vittem el bérkocsin Ausztriába. A dolog pikantériája, hogy az autót – hála a kitűnő szovjet–indiai kapcsolatoknak – az oroszok bocsátották a rendelkezésemre. Nehru tehát bőségesen informálódhatott így első kézből, jóllehet ő nagyobb összefüggéseket is szem előtt tartott, például nem hagyhatta figyelmen kívül a szuezi válságot, aminek kihatásai döntő szerepet játszottak az elvi álláspont végleges megformálásában. K. P. S. Menon nagykövet, miután decemberben Budapesten járt, Moszkvába visszatérve megpróbált közbenjárni a szovjet külügyminiszternél, egy szándéknyilatkozatot is vitt magával, amelyet magyar forradalmi, demokratikus körök juttattak el rajtam keresztül hozzá, s amelyben gyakorlatilag Magyarország egyfajta „finnesítését” ajánlották, garantálva ezzel a szovjet szempontok és a nagyhatalmi presztízs tiszteletben tartását. Sajnos az indiai segítőkészség és jó szándék egyértelmű elutasításba ütközött. Később Nagy Imréék kivégzésével Nehruék előtt is világossá vált, hogy közvetítési igyekezetük eleve kudarcra volt ítélve.

– Ön azt említette, hogy ezt a bizonyos szándéknyilatkozatot magyar forradalmároktól vette át, hallhatnánk erről az epizódról bővebben?

– A nyugati követségeket november 4. után erősen figyelték, hozzánk egy ideig még könnyebb volt a bejárás. Ily módon jöttek el barátaim, és hozták előbb a friss híreiket, a fényképalbumokat a harcok következményeiről, a megtorlásokról, majd az említett memorandumot is. Érdekes és izgalmas intermezzo volt, midőn három bőrkabátos férfi állt meg a rezidenciám előtt, élénken figyelve, amint egy vendégemmel beszélgettem. Szerencsére éppen mázolók dolgoztak a házban, így nagy hangon arról kezdtünk értekezni, hogy milyen színeket használjunk. A látogató széles gesztusokkal magyarázta, hogy ide sárgát, oda fehéret… Ekkor nem is történt vele semmi, ám nemsokára mégis letartóztatták.

A már nyugalmazott diplomata az interjú idején. (A szerző felv.)

Nos, az ő nevét soha nem ejtettük ki magunk között, csak úgy emlegettük: a Festő. Amikor Menon nagykövet Pestre jött, ő is így érdeklődött: és mi erről vagy arról a Festő és barátai véleménye, mikor lehet vele találkozni. S midőn éppen a bírósági tárgyalásuk folyt, átjött Moszkvából Budapestre a katonai attasé, aki Magyarországon is akkreditálva volt, s aki jó kapcsolatokat ápolt a szovjet hadvezetéssel. Őt kértem meg, hogy próbáljon közbenjárni, hiszen – „külföldi hatalommal történő együttműködés” vádjával – komolyan fenyegette a halálos ítélet. Az attasé az április 4-i katonai díszszemlén régi ismerősként köszöntötte a vendégek között Szerov tábornokot – ez a név sokat kell, hogy mondjon a magyaroknak –, akivel félrevonult és hosszasan tárgyalt. Hogy azután ez hatott, vagy Nehru személyes közbenjárása, mert őt is riasztottuk, vagy más körülmény, ezt ma már nehéz lenne eldönteni. Mindenesetre a Bibó-per vádlottai közül barátunk, a Festő sok nehéz börtönévvel bár, de megúszta.

– Ön még mindig tart attól, hogy felfedje a Festő kilétét?

– Nem, az élet olyan fordulatot vett önöknél is, hogy ezt már nem kell többé eltitkolni. A neve: Göncz Árpád.