Mennyivel volt különb (?) világunk harmincöt esztendővel ezelőtt (1987. február 6-án), amikor az alábbi publicisztika megjelent a Magyar Hírlap 3. oldalán? Az amerikaiak nevadai, föld alatti atomrobbantása miatt tiltakozott a fél világ. Andrej Gromiko, akkor már szovjet államfő, fogadta egykori amerikai kollégáját, Henry Kissingert, aki az Egyesült Államok–Kanada intézet meghívására a Szovjetunióba érkezett államférfiak csoportjával látogatott Moszkvába. Aznap hajnalban fölbocsátották a Szojuz TM űrhajót; a lap moszkvai tudósítója az afganisztáni válsággóc felszámolására irányuló szovjet erőfeszítésekről tudósított… Az ám, akkor már két éve Mihail Gorbacsov főtitkárként vezette a legfőbb döntésekre hivatott szovjet testületet, a kommunista pártot… (Most eszmélek: csupa szovjet forrású információ!) És eközben e sorok írója arról értekezett, hogy Einstein valamikori házában, a brandenburgi Caputhban máig álló villában, a korszakos fölfedezések és megállapítások tudósának utódai felhívást fogalmaznak, megmutatandó: van kivezető út a fegyverkezési hajszából… (A nyitó képen a caputhi Einstein-villa egykor és napjainkban.)
«Leginkább a mi Szigetközünkre hasonlít a táj Potsdamtól nyugatra: békés, nyugodt, zöld vízi világ, néhány apró településsel. Érdemes hajóra szállni Nagy Frigyes városában, hogy a Havelen elpöfögjünk a Templini-tó felé, végig a Pirschheide erdei mentén. És máris kiköt a hajó a Schwielow- és a Templini-tó közötti bájos községnél, Caputhban.
A környékbelieken kívül mások nem is ismernék nevét, létezését – egy a világ sok százezer kis települése közül –, ha nem lett volna világhírű lakója. Ott, a caputhi Waldstrasse 7. szám alatt, egy kedves házacskában vélte meglelni munka utáni és alkotó nyugalmát századunk egyik legnagyobb tudósa, Albert Einstein. Ötvenéves volt, amikor Caputhba költözött. Csupán négy esztendeig élvezhette az idilli környezetet, a csendet, a jó levegőt, a kert ízletes gyümölcseit; 1933-ban elüldözték házából, hazájából egyaránt.
Einsteinnek is adóztak nemrégiben tudósok – a relativitáselmélet atyjának tanítványai, és az ő tanítványaik is –, amikor összegyűltek a waldstrassei kis házban, Caputhban, hogy megfogalmazzák felhívásukat, megmutatván a fegyverkezési hajszából kivezető, egyedül üdvözítő utat. Akadémikusok, világhírű fizikusok, tudósok – Auth, Lanius, Thiessen és mások – Caputhból mutatták meg az élet, a boldog jövő kapuját. Azt a kaput, amelyen bármikor beléphetne az emberiség, ha fölülkerekednék „a józanság nagy koalíciója”.
Egy ugyancsak német fizikus, Manfred von Ardenne használta ezt a kifejezést nagyjából a caputhi összejövetel idején, drezdai beszélgetésünkkor. Súlyos mondanivalóval készült a 80 esztendős Ardenne – maga is valamikori Einstein-tanítvány – erre a beszélgetésre. A világért és az életért, az emberiség létéért nem csupán ösztöneiből sarjadóan aggódó ember, hanem a túlfegyverkezés következmenyeivel abszolút módon tisztában lévő tudós komoran jelentette ki: a száguldó technikai-tudományos haladással nem tartott lépést az etika fejlődése. És ezt már Einstein is előre látta! „Űr, egyre táguló szakadék van a technikai lehetőségeik és az erkölcs, azon felelősség között, amelyet a Föld minden lakójának éreznie kellene embertársai iránt…” Igen veszélyes állapotba jutott a világ! Tudom, régóta tudjuk, mondjuk, írjuk – Einstein politikai végrendeletében is megfogalmazta 1955-ben – meg kell semmisíteni a nukleáris fegyvereket.
„A fegyver újratöltésével egyre közelebb jutunk a katasztrófához” óvta az emberiséget a meggondolatlan cselekedetektől Caputh egykori lakója. A Challenger tragédiájából, Csernobil balesetéből le kell vonni a sorsdöntő tanulságot: még a magasan fejlett technológiák biztonsági mechanizmusának is megvannak a határai. Tudósok jelentik ki teljes meggyőződéssel, hogy az emberiség csupán szerencséjének köszönheti, hogy még nem mondtak csődöt a különféle biztonsági mechanizmusok, amelyek például atomrakéták ezrei előtt állnak.
Az ember bízik önmagában, tudásában, társaiban – és mind nagyobb célok felé tör. Bízik abban, hogy alkotásai: gyógyító gépek, a munkára fogott irdatlan erejű hasadóanyag, a rakéták stb. tökéletesen működnek. És bízik abban, hogy e technika vezérlésével „megbízott” automatikák, robotok is hibátlanul funkcionálnak, engedelmeskednek az ember parancsának. Hovatovább a gépi logikán alapuló döntéseket is automatákra bízza az ember. De: dönthet-e emberként a robot, az automatika? Az integrált áramkör, a szilíciumcsoda lehet, hogy „intelligenssé” vált, de érzések nélkül. Neki minden mindegy.
Nekünk nem! Leginkább a Lenni vagy nem lenni? kérdésének a megválaszolása nem mindegy. Mi igenis számolunk a borzalom fejlődésével: 1945 nyarán csupán 3 atombomba létezett, ma 40 ezernél is több van! És egy napon akár kétszerennyi is lehet. Döntés dolga az egész, olyan döntésé, amihez netán gépek szolgáltatják a végső érvet. Programozott gépek, melyeknek programja ugyancsak tele van bizonytalansági tényezőkkel, esetleg bomlott agyú zsenik gyilkos-alattomos indulatával! Láttunk, hallottunk, olvastunk már ilyet – szerencsénkre mindeddig csak rémálmokat elénk vetítő víziókban.
Mindegyre nő azoknak a tudósoknak a száma, akik humanista erkölcsiségükre hallgatva, kötelességüknek tartják, hogy szót emeljenek a fegyverkezési őrületek ellen, a leszerelésért, az ember biztonságának, békéjének a megteremtéséért. Néhány nappal a caputhi találkozó és felhívás előtt (ugyancsak német földön!) Hamburgban 23 ország 3700 természettudósa tanácskozott, hogy kiutat keressen és találjon abból a látszólagos zsákutcából, amit fegyverkezésnek nevezünk. Ők is arra a következtetésre jutottak, hogy azonnali hatállyal föl kell hagyni az újratöltéssel, a fegyverkísérletekkel, az atomrobbantásokkal, a „csillagháborús program” valóra váltásával, és meg kell kezdeni a fölhalmozott arzenálok megsemmisítését.
Tudjuk – a tudósok még nálunk is jobban tudják – politikai döntés kell ehhez az elhatározáshoz. Politikai bátorság és az emberiség iránti hallatlan felelősség kell ahhoz, hogy ne ellenséget, hanem partnert lássunk a másik félben. Az egyik oldal már megmutatta, van elég bátorsága nem csupán elhatározni e lépést, hanem meg is tenni az elsőt a leszerelés irányába. Moszkva immár másfél év óta tartja magát az elhatározáshoz; remélte, hogy Washington méltányolja az önként vállalt, követésre ajánlott atomstopot. És lám, az eredmény: a minap újabb amerikai atomrobbantás.
Einstein – levonván az első világháború tanulságait, talán előre látván az újabb világégés következményeit – lehet, hogy már Caputhban megfogalmazta a csak később kimondottakat: „Újfajta gondolkodásra van szükség!” Nem a szembenállás kategóriájában kell gondolkodni, hanem a bizalmat, biztonságot kínáló partner személyében, igazi, népet, nemzetet, jövőt szolgáló politikus módjára.
Még nincs későn, ma még semmi sem késő. Gyermekeink és azok gyermekei is szeretnének Einstein emlékének tisztelegni Caputhban.»