Egykori keletnémet (ma már „csak” német!) barátaimtól, ismerőseimtől, korosoktól és fiataloktól egyaránt meg-megkérdeztem – már évtizeddel ezelőtt és újabban is –, hogy tudják-e, ki az a Lothar de Maizière? Még a jóval hatvanon fölüliek között is számosan voltak, akik „nem”-mel válaszoltak. A húszon túli, negyvenen inneni korosztálybelieknek meg igen nagy többsége eleve és határozottan kijelentette: nem tudja, vagy azt mondta, hogy a neve alapján „valami francia”. Bevallom, magam sem hallottam Lothar de Maizière-ről egészen a fordulatos 1989 őszéig, és inkább gondoltam – ha már német politikai tényezőként került szóba – nyugati németre, semmint kelet-berlini jogászra, aki ígéretes zenész-pályafutását hagyta abba betegsége, jobb karjának ideggyulladása miatt. A Drezdából miniszterelnöknek Berlinbe költözött (eredetileg a keletnémet kormánypárt, az NSZEP vezető politikusa) Hans Modrow hívta meg 1989 novemberben a meglehetősen kérészéletű kormányába a jogász De Maizière-t miniszterelnök-helyettesnek, akit fél évvel később – a Német Demokratikus Köztársaság utolsó parlamenti választásának eredményeképpen – az NDK (külügyminiszteri tisztséget is betöltő) kormányfőjévé emelt a szavazók akarata. Ő volt tehát az NDK utolsó miniszterelnöke, mert 1990. október 3-án egyesült a két német állam. Kohl kancellár egyúttal meghívta De Maizière-t a szövetségi kormányba: a különleges feladatok miniszterévé nevezték ki. De most még csak 1990 tavaszán vagyunk: harmincöt esztendővel ezelőtt, április 18-án jelent meg az akkor ötvenéves De Maizière-t bemutató írásom a Mai Napban a keletnémet kormány élére választott hugenottasarjról, utalván zeneművész-múltjára ezzel a címmel: Brácsásból első hegedűs. (A nyitó képen De Maizière és Kohl kancellár; foto: Bundesarchiv.)

«Nem hagyhatta ki a nemzetközi sajtó a jól hangzó és találó poént, amelyet abból az alkalomból fogalmazott meg az ismeretlen német szerző, hogy a keletnémet CDU majdnem 41 százalékot szerzett 23 induló párt között az NDK-beli első (és minden valószínűség szerint egyben utolsó!) szabad parlamenti választáson március 18-án. Igaz, már a győzelem első pillanataiban nem kevesen igyekeztek lehűteni a keleti kereszténydemokraták mámorát. Stefan Heym, a világhírű író például keserű szellemességgel Kohl kancellárnak gratulált ahhoz a sikerhez, amely igazság szerint mégiscsak az NDK-beli szocializmusból egyszer s mindenkorra kiábrándult keletnémetek össznépi győzelme a – jórészt nyugatnémet pénzügyi-erkölcsi segítséggel megrendezett – választási show-ban. Mindazonáltal egy pillanatra sem szabad megfeledkezni az eredményhirdetésig csupán szürke eminenciásnak számító Lothar de Maizière-ről, az NDK-beli CDU újdonsült vezéréről, aki végül is miniszterelnöke lett a „még NDK-nak” nevezett Németország-rész első, istenigazában koalíciós kormányának.

Hívő és művészlélek

Miután maga a keletnémet sajtó is csak „még NDK-nak” aposztrofálja azt az országot, amely alig fél évvel ezelőtt ünnepelte (?) fennállásának 40. évfordulóját, engedtessék meg a De Maizière-kabinetet is az átmenet kormányának nevezni, elvégre az események logikája következtében a két országrész egyesüléséig lesz hivatalban.

Brácsásból első hegedűs – kezdtük e sorokat. Némi magyarázatra szorul a három szó, ami a (kelet)németek számára magától értetődő.

Beszélik, Lothar de Maizière találta meg a németeknek az ugyancsak egykori keletnémet Angela Merkelt – a kohl-i örökséget folytató kancellárnak. (Kép: Hannoversche Zeitung)

Az NDK-beli csöndes forradalomban pártja elnökévé választott Lothar de Maizière ugyanis művészlélek. Gyermekkora óta zenekari muzsikus szeretett volna lenni. A Németország szívében (de a megosztottság miatt a háború után a nyugati határszélre szorult Nordhausenban) 1940-ben született Maizière a Berlini Zeneművészeti Főiskolán végezte el a mélyhegedű-tanszakot, s kerek egy évtizeden át nagyzenekari brácsás volt. Jobb karjának makacsul visszatérő ideggyulladása miatt kellett megválnia a művészpályától. Március 18-án éjfél előtt, amikor három számítógépes központ egybehangzó jelentése szerint nyilvánvalóvá vált az Allianz, azaz a Szövetség Németországért nevű keresztény-konzervatív választási pártkoalíció fölényes győzelme, De Maizière, legkevésbé sem politikai hovatartozását kifejezendő, bal karját emelte a magasba, ujjaival pedig a győzelem V betűjét formázta. Nyilvánosan éppen tavaly ősszel, megújuló pártjának kongresszusa előtt vette kezébe újra a vonót, amikor „az új NDK-ért” adtak hangversenyt a keletnémet ellenzék fellegvárában, a berlini Gethsemane-templomban. Az NDK-beli CDU említett kongresszusán fosztották meg trónjától Honecker kedvencét, Gerald Göttinget, aki 23 esztendeig szolgálta (ki) a pártállamot, akár a saját tagságát is föláldozva a Stasi, a hírhedt keletnémet ÁVH „oltárán”.

Összeesett a boldogságtól

Esti tagozaton szerzett jogászdiplomát, majd lett dr. De Maizière országos nevű ügyvéd. A katonai szolgálatot lelkiismereti, tehát vallási-politikai okból megtagadó fiatalokat védte figyelemreméltó sikerrel. A német földre menekült hugenották kései leszármazottja (francia családneve is utal a família eredetére) az evangélikus egyház kelet-berlini „Szürke Kolostorának” falai között tanult és vált a hitéért küzdeni képes kereszténnyé. De Maizière-nek vallásos meggyőződése miatt már gyermekkorában nehézségei támadtak. Arra az időszakra is emlékezvén nemrég pártja lapjában bírálta honfitársait, amiért hosszú ideig meghunyászkodtak a parancsuralmi rendszer hivatalnokai előtt. Annak ellenére, hogy pályafutása évtizedeiben hozzászokhatott a nyilvános szerepléshez, sőt a sikerekhez is, De Maizière-t megviselte a márciusi parlamenti választáskor aratott nem várt győzelem: erősítő injekciót kellett beadni neki, mert összeesett a boldogságtól. Ráadásul egy rossz lépés következtében a sípcsontját is lenyúzta a választási éjszakán a Köztársaság Palotájában. Még szerencse, hogy a családban van, aki őrködjék az egészsége fölött. Felesége, Use asszony a berlini Charité klinika főnővére. A népes De Maizière család egyik tagjából tábornok lett; Ulrich de Maizière a nyugat-német hadsereg főfelügyelőjeként vonult nyugalomba. Thomas nevű unokafivére a CDU nyugat-berlini szóvivője. Lothar édesapja, Clemens de Maizière jogász volt, és a kelet-berlini francia közösség (a hugenottautódok) egyik vezetőjeként élete végéig küzdött a világhírű berlini Francia Dóm újjáépítéséért. Egyik leánytestvére a Harz-hegységbeli Ascherslebenben lelkésznő, a másik tanárnő Münchenben. Öccse Kelet-Berlinben grafikus.

Maizière-éknek három lányuk van. A család azóta, hogy a minap leköszönt Hans Modrow fölkérte Lothar de Maizière-t az egyházi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettesnek, a berlin-treptow-i szovjet emlékművel szemben, a Luise-villában lakik.

Tiszavirágéletre ítélve

Talán ez az egyetlen momentum feszélyezi úgy istenigazából a meglehetősen tartózkodó, szerény De Maizière keletnémet kormányfőt, aki génjeiben hordozza a protestáns puritánságot. Tisztában van azzal, hogy kormánya nem lesz hosszú életű. Elvégre nem mással, mint Németország egyesülésének-egyesítésének a biztos ígéretével vitte győzelemre a keletnémet CDU-t. Ha viszont ezt az ígéretet valóra akarja váltani, az egyet jelent a De Maizière-kabinet föloszlatásával. Reá vár viszont (a többi között) felerészt a valuta-, a gazdasági és a szociális unió részleteinek a kidolgozása, a német egyesülési folyamat beágyazása a nemzetközi kapcsolatrendszerbe,

a Németország két részét elválasztó határ, a fal lebontása, valamint a Kelet-Berlinnel kötött két- és sokoldalú szerződések megtartásának a szavatolása. Elvégre a brácsásból első hegedűssé előlépett De Maizière-nek egy ideig karmesteri feladatokat is el kell látnia.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)