Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet, ám nem emlékszem arra, hogy nagy, nemzetközileg kiemelkedő, hangos-látványos ünnepléssel emlékeztek volna meg a Dánia, Izland, Norvégia és Svédország által 1952-ben alapított Északi Tanács jubileumáról. Az észak (-európai) államok parlamentjei évente megválasztott képviselőket küldenek a Tanácsba, aminek 86 tagja hat (északi zöld baloldali, szociáldemokrata, centrum, konzervatív, északi szabadság és frakción kívüli) frakciót alkot. Az Északi Tanácsot alapítókhoz (Dánia, Izland, Norvégia, Svédország) három évvel később, 1955-ben csatlakozott Finnország. A tanács társult tagja továbbá a finn autonóm tartomány, Åland, valamint Dánia két, ugyancsak autonóm területe, Grönland és Färöer. Az Északi Tanács munkáját öt szakbizottság koordinálja. Kormányzati szinten 1971 óta létezik az Északi Miniszterek Tanácsa is. A tanács a kulturális és politikai együttműködésre összpontosít; a katonai és gazdasági együttműködés többnyire más szervezetek, például a NATO és az Európai Gazdasági Térség keretében zajlik. (A nyitó képen: az Északi Tanács országainak zászlai.)
Nem hangos szervezet az észak-európai „mini ENSZ” és ugyancsak „mini Unesco”, ám méltányolandó, amit immár emberöltők óta tesz Dánia, Finnország, Izland, Norvégia és Svédország regionális politikai koordinációjáért. A térségre hagyományosan jellemző, szilárd demokrácia egyik kifejeződése, hogy a tanácsban egyenrangú hivatalos nyelv a dán, a feröeri, a finn, a grönlandi, az izlandi a norvég és a svéd nyelv. – Az archívumomból most elővett észak-európai helyzetkép (Magyar Hírlap, 1978. február 28.) remény szerint az európai történelem hiteles pillanatképe.
«Ezüstlakodalmát ülte tavaly az öt skandináv állam – Dánia, Finnország, Izland, Norvégia és Svédország – által huszonöt esztendővel azelőtt létrehozott testület, az Északi Tanács. A nevezetes évforduló, ugyanúgy, mint a családokban, megszépítette az emlékeiket, s a „csak a szépre emlékezünk” hangulatában készült mérleg impozánsnak látszó eredményoldala eltakarta a hiányosságokat. Az észak-európai államok tanácskozó testülete eldicsekedett azzal, hogy bár dolga csupán javaslatok, ajánlások előterjesztése, 638 ötletének hatvan százaléka (tehát 383) megvalósult. Kétségtelen: az eredmények látványosak, hiszen közös beruházási bankot és légiközlekedési vállalatot alapítottak, eltörölték egymás között az útlevélkényszert, összehangoltak a polgári törvénykönyvek paragrafusait, sokat tettek a környezetvédelemért, népeik kulturális együttműködéséért…
Az észak-európai népek természetes összetartozására alapozták annak idején a szervezetet: a közös történelemre és kultúrára, a földrajzi közelségre, a legtöbb nyelv hasonlóságára, valamint a gazdasági, politikai és társadalmi struktúra igen sok azonos vonására. Kézenfekvőnek és logikusnak látszott tehát az együttműködés szorgalmazása és elmélyítése.
Mindezeknek az előnyöknek az ellentétele az öt ország külpolitikájában tapasztalható nem egy eltérés. Norvégia, Dánia és Izland tagja a NATO-nak, Svédország következetesen el nem kötelezett politikát folytat, Finnország 1948 óta barátsági és együttműködési szerződés alapján erősíti és szélesíti kapcsolatait a Szovjetunióval, Dánia tagja az Európai Gazdasági Közösségnek. Ahány ország, annyi út – és annyifelé ágazik. Meglehetősen bonyolítják, időnként ellentmondásossá teszik is az „északi egységet” az imént vázolt külpolitikai fejlődési irányok. Itt van példaként Norvégia NATO-tagsága. Legutóbb Helsinki keményen bírálta az oslói kormányt, amiért engedélyezte, hogy nyugatnémet csapatok gyakorlatozzanak a fjordok országában.
A nemzeti parlamentek képviselői közül választott 78 tagú Északi Tanács, valamint a szavazati joggal nem rendelkező kormányzati képviselők, közéleti személyiségek a minap a Norvég Királyság fővárosában, az oslói storting épületében gyűltek össze, hogy kivezető utat találjanak az északi országokat sújtó gazdasági válságból. Az Északi Tanács 26. ülésszakának kezdetével egyidejűleg adta hírül a Neue Zürcher Zeitung: a svéd kormány 900 millió koronát kénytelen fordítani a téli hónapokban a munkanélküliség elleni harcra. A pénzből az álllami szükségmunka-helyek létesítését fedezik majd – a munkaügyi minisztérium adatai szerint.
Észak-Európa gazdaságilag legerősebb országában a bruttó társadalmi termelés és az ipari termelés egyaránt két százalékkal csökkent, a múlt évben; a mutatószámok – hivatalos becslések szerint – az idén is hasonlóan alakulnak. Svédország immár a negyedik esztendeje nem képes növekedést fölmutatni. A gazdasági válság jóformán valamennyi ágazatra ráterpeszkedett; eddig csupán a hajózás, a hajóépítés és a textilipar látta kárát, most viszont már a bánya-, a fa-, a gép- és elektronikai ipar dolgozói is szenvednek tőle.
Az Északi Tanács ülésszakát előkészítendő Stockholmban tanácskoztak a tagállamok miniszterelnökei, és első kézből értesülhettek norvég kollégájuktól: a kényszerszabadságolások, vállalatok, üzemek bezárása, a termelésnövelés befagyasztása családok tízezreit sodorja a létbizonytalanság szakadéka felé. Napjainkban a legsúlyosabb a helyzet a Közös Piac-tag Dánia esetében: 175–190 ezer között ingadozik a munkanélküliek száma. Svédországban 110 ezer, Norvégiában 30 ezer embernek nincs kenyérkereseti lehetősége
A tizennyolcmillió skandináv többségének tovább romlottak az életkörülményei, ugyanis a dolgozók reáljövedelme átlagosan 3–5 százalékkal csökkent. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a térség dolgozói tavaly – a szakszervezetek és a kormányok válságszerződése következtében –gyakorlatilag semmiféle szociális reformban sem részesültek. Mialatt a dolgozók életkörülményei folyamatosan rosszabbodnak, jövedelmük csökken, azalatt a különféle konszernek állami támogatása növekszik, súlyosan terhelvén az államháztartásokat.
A bankárok bibliája, a tekintélyes Financial Times írta nemrég, hogy az európai tőkésországok fizetési hiányának fele jut a skandinávokra. Svédország mintegy
3,5 milliárd, Norvégia ötmilliárd, Dánia 1,7 milliárd, Finnország 400 millió dollár hiányt kénytelen elkönyvelni. A leginkább eladósodott ország Norvégia: tartozásai a nemzeti össztermék harmadával egyenértékűek.
Rózsásnak tehát nem mondható a skandináv gazdasági helyzet, amelyet az Északi Tanács két NATO-tagjának, Dániának és Norvégjának meglehetősen költekező életmódja csak tovább ront. Oslo máris rekordot döntött a hadikiadásokat illetően: ötödével növelte a katonai költségvetését elérte a 6,8 milliárd koronát s ezzel az egy személyre jutó kiadásokat tekintve a NATO-tagországok között a harmadik helyre lépett elő.
A tartós válság, a munkaalkalom elvesztése miatti félelem és a vele együtt járó szociális bizonytalanság – állapította meg az észak-európai kommunista pártok vezetőiből álló munkabizottság – a dolgozók bizonyos csoportjaiban csüggedést és passzivitást kelt. A többség azonban cselekszik; ezt példázza, hogy csupán Dániában 1210 sztrájk zajlott le tavaly, Svédországban tízezrek tüntettek a munkához való jog, mint alapvető emberi jog elismertetéséért, Norvégiában pedig a munkahelyek bezárása ellen zajlottak le tiltakozások.
A haladás erői az Északi Tanácsban is megtalálhatók: a baloldali és a kommunista pártok képviselőiből álló szocialista csoport a szervezeten belül azért munkálkodik, hogy a tanácsot az északi népek központi politikai fórumává tegye, és megmutassa az összefüggéseket a gazdasági nehézségek és a tőkés rendszer politikai-társadalmi ellentmondásai között. A csoport tagjai arra törekszenek, hogy éppen e szervezet által kezdődjék demokratikus párbeszéd a tömegek és a kormányok között. Érvük logikus: az Északi Tanácsnak a térség népeinek érdekeit kell képviselnie és az együttműködést az eddiginél jobban kell erősíteni és szélesíteni, hogy ország-világ előtt világossá váljék: az északi népek közösségének, összetartozásának mélyebbek a gyökerei, mint a NATO-é es a Közös Piacé.»