Bár a francia sztrájkok végtelen krónikájában máris sokféle rekordot megdöntött a Macron elnök nyugdíjreformja ellen kibontakozott tömegmozgalom, úgy látszik, mindkét tábor kezd kifulladni. (A nyitó képen: tiltakozó francia nyugdíjasok; forrás: cicero.de)
Azért csak „sokféle” és nem „minden” rekord, mert attól függ, pontosan milyen munkabeszüntetésről van szó. A gallok palettáján az „általános”, a „részleges”, a „forradalmi”, az „ágazati”, a „kollektív felmondásos” és megannyi más változat is szerepel, a tavaly decemberben kezdődött esetében például az „általános” jelző aligha lenne pontos. Viszont sok más nevezetes előzményére nagyon hasonlít, e sorok írója többről is tudósított, köztük (távoli, recsegő rádióadás alapján) 1968 májusáról, mely némi „spéttel” a nagy De Gaulle távozásába torkollott, s persze 1995 decemberéről, amelyre visszatekintve még az okok is bámulatosan ismerősnek látszanak – a tétek viszont még komolyabbak. Az alábbi írás a bukaresti Hét hasábjain jelent meg 1996 januárjában, később a szerző Chansonévek című kötetébe is bekerült.
68 május – 95 december
Miféle láz ez, amely a franciákat elfogja úgy két-három évtizedenként, hogy örök elégedetlenül feszegessék gazdag társadalmuk kereteit?
1995 decembere ismét az utcákon találta őket, és a krónikás, az egykori párizsi tudósító furcsa igézetben követte harsány elégedetlenségüket Európa keleti, szerényebb fertályáról. Mint amikor a panelházban áthallatszik a szomszédban zajló perlekedés: nem tehetsz semmit, de izgatottan figyeled, miként alakul a válság. Már csak azért is, mivel ők is arról vitatkoznak, hogy miként osszák be a családi költségvetést: ezzel magad sem birkózol meg egykönnyen.
1995 bevonult a francia szociális élet nagykönyvébe, egy hónap, amikor a kábeltévének hála, nap mint nap bekapcsolhattad a négy francia adó valamelyikét, hogy megtudd, mire jutottak.
Senki sem mondhatja, hogy a világ előre nem megyen: 1968 májusában még a rádióhoz tapadva követtem a latin negyed forrongását. Ma is él bennem a drámai éjszaka, amikor az MTI ügyeleteseként bekapcsoltam a rádiót és meghallottam az Europe 1 riporterének köhögését: ő is jócskán beszívott a könnygázból. Párizs, ahol nem sokkal korábban jártam, csatatér volt, barikádok emelkedtek az éjszakában, rendőrök rohamoztak, diákok énekeltek, s a falakat elborították az anarchista-forradalmi feliratok (később könyvbe gyűjtve adták ki őket ügyes üzletemberek). Egyetemi sztrájk, általános sztrájk, közvetlen demokrácia, lázadás és rémület: a kispolgáré. Riadalom, amely egy időre megmenti még De Gaulle tábornok rendjét és ideig-óráig elsöpri a baloldalt. Riadalom, amely ugyanakkor a rend érdekében a korábbinál jóval bővebbre tárta a hatalom pénztárcáját, a grenelle-i egyezményekkel mindennél nagyobb vívmányokat biztosítva a szervezett dolgozóknak, szakszervezeti képviselőiknek.
68 francia májusa elvetélt forradalom volt, szerencsére halottak nélkül, amely lehetővé tette, hogy a társadalom újra magába tekintsen, felülvizsgálja értékeit, végrehajtson bizonyos elkerülhetetlen korrekciókat, a fejlődés mennyiségi kizárólagosságának megtorpanásával a minőség követelményére is figyelemmel legyen valamennyire.
95-ben a franciák ismét az utcán vannak, az egyetemek diáksága újra sztrájkol, a vonatok nem járnak, a metró alagútja kihalt.
Mindezt már látjuk is megismétlődő helyszíni közvetítésben, napi híradónk összefoglalójában, de ha akarjuk, „kinagyíthatjuk” a képet, mint fantasztikus regényírók egykori álmaiban. Egész nap szó szerint Párizsra vethetjük vigyázó szemünket. És csodálkozhatunk.
Ámulhatunk tudniillik, hogy milyen gazdag a gallok országa: hogy könnyed eleganciával megengedheti – és megengedi – magának ezt a fantasztikus fényűzést. Hogy az ország egyik fele leteszi a lantot, és a másik gyakorlatilag zokszó nélkül viseli a következményeket, sőt jobbára egyetértését nyilvánítja azokkal, akik megtagadják tőle a mindennapok beidegzett szolgáltatásait. (Az utasok, a felhasználók felvonulásait hiába szervezte a hatalom: a szolidaritás reflexe jobban érvényesült, mint a kényelemféltésé.) Előkerültek a vikend-kerékpárok, a görkorcsolyák, egy nyakkendős üzletember motort szerelt kisfiának rollerjére, azzal haladt a párizsi kavalkádon át, rendíthetetlenül, az üzletigazgatóság épületébe. Így a sztrájkoló is kap elég szolgáltatást, a továbbdolgozó is talál valamilyen megoldást, az ország szekere nagyokat döccen, de nem áll le.
A munkabeszüntetés ugyanis az állami szektort érinti, annak alkalmazottai szisszentek fel, amikor egy évszázadon át nehezen kivívott előjogaikhoz, különleges státusukhoz kívánt nyúlni a kormány, a hatalom. A magánszférát nem fogják át olyan országos érdekképviseletek, mint a közületben működő nagy szakszervezetek, a benzinkutak továbbra is ellátták a gépkocsikat, a szajnai hajóstársaságoktól a kormány bérelhetett sétahajókat, ingyen közlekedési úttá alakítva a Szajnát, vagy buszokat irányíthatott a kiemelt vonalakra.
(Az 1995-i kép forrása: klassegegenklasse.org.)
Az, hogy a nagy rémálom, „cauchemar” így sem kerülhető el, más lapra tartozik: elég, ha egy csavar elromlik a modern társadalom gépezetében, az egész akadozni kezd. Nemhogy a vasúti: már a metrósztrájk is megbénítja Párizst. A kettő együtt értelmetlenné tette azok próbálkozását, akik gépkocsival kíséreltek meg bejutni a központba – 200 kilométernyi dugóban vesztegeltek a szerencsétlen autósok, de ha eljutottak útjuk célpontjához, akkor sem jártak jobban, hiszen nem volt hol hagyniuk a járműveket. Mégis mentek, mert ebben az újfajta válság-munkamegosztásban is mindenki tette a dolgát, azaz dolgozott akkor is, ha nem lehetett, és nem dolgozott akkor sem, amikor lehetett.
Ülünk a tévé előtt és próbáljuk megérteni, hol siklottak ki a dolgok 1995 decemberében. Minden olyan ismerős a kormány érvelésében: a társadalombiztosítás gyönyörű rendszere fokozatosan bizonytalan társadalomhoz vezetett azon egyszerű okból, hogy több járandóságot finanszíroz immár, mint amennyi bevétele van. Az összefüggések bonyolultak, az ember hál’ Istennek egyre tovább él, legalábbis azon a fertályon, viszont csökken a születések száma, így egyre kevesebb kereső tart el egyre több nem termelő állampolgárt, s ha már most nem tudják teljesíteni az ebből adódó kötelezettségeket, holnap a helyzet még drámaibbá válhat.
Franciaország, 1995: hetek óta nem szűnő sztrájkok (kép: stol.it)
Logikus az érvelés és egyben elszomorító: ha ők nem bírják, hogy fogjuk bírni mi, illetve a mi gyermekeink – amikor a demográfiai fejlődés iránya aligha más itt, mint ott, sőt… a visszanyert szabadság kudarcra kárhoztatja nemcsak a diktatúrákat, de némely diktátor álmait is arról, hogy a népességet parancsszóra lehessen növelni (vagy korlátozni – Kínában az utóbbinak lehettem tanúja, ott a közjó nevében ezt a célt kereste a hatalom a párok ágyába bújva).
(Következik a második rész.)