Az újságíró archívumából: Hamvak és titkok

Szerzőnk jelen volt 1984-ben Indira Gandhi gyászszertartásán, és ott állt 1991 májusában a miniszterelnök asszony fia, az ugyancsak merénylet áldozatául esett indiai kormányfő, Radzsiv Gandhi hamvasztási helye mellett is. Az utóbbi eseményről és annak várható következményeiről jelent meg alábbi helyszíni jelentése a Népszabadság 1991. június 1-jei hétvégi mellékletében.

A szokásosnál jóval szerényebb számú indiai utazóközönség csendesen üldögél a frankfurti légikikötő egyik várótermében. Még a hagyományosan csintalan kisgyerekek is megszeppenve hallgatnak: a felnőttek borús tekintete, a turbános, szakállas szikhek kőarca jelzi, hogy ez most nem a vidám hazaindulás pillanata. Delhiben ugyanezekben az órákban gyújtja meg az ifjú Rahul Gandhi a szantálfákból épített máglyát édesapja holtteste alatt. Frankfurtban a Boeing 747 mellé sorba felállított bőröndökhöz kell járulnia valamennyi utasnak, hogy rábökjön a sajátjára. Csak azután teszik be a csomagot a gép gyomrába, és mehet fel a vendég az utastérbe. (Bár ha valaki öngyilkos akcióra készül, ezzel sem lehet megakadályozni. Mint ahogy május 21-én sem sikerült meggátolni a Tamil Nadu-i Sriperumbudurban a Radzsiv Gandhi elleni merényletet.) Ezzel a géppel indult Indiába a Népszabadság kiküldött tudósítója is.

Kik a tettesek? Ez az egyik nagy kérdés, ami Indiát foglalkoztatja. Az úgynevezett „utca embere” most tényleg az utcán él, a fák alatt próbál menedéket találni a 40 fokos hőség elől. (Légkondicionált irodák viszonylag keveseknek adatnak meg, a középosztálynál is inkább a mennyezeten forgó ventilátorok folytatják szélmalomharcukat a forrósággal.) India polgárai, akiket a tragédia pártállásukra való tekintet nélkül megrendített, gondterhelten tárgyalják újra és újra az esetet, igyekezve elfogadható magyarázatot találni.

 — Nézze, száhab (uram)! — pillant rám, izzadt homlokát törölgetve a Vidzsaj és Fia textilkereskedésben az apa. — Elég nagy ország ez ahhoz, hogy sok őrült is szaladgáljon benne. Itt a Connaught Place-en, a főváros üzleti központjában nemrég bombát robbantottak, volt is néhány halottja az esetnek, magyarázata meg semmi. Pandzsábban, Kasmírban napirenden van az ilyesmi. De ha kinéz a boltomból, ott szemben láthatja a Palika bazár egyik lejáratát. Az meg szinte vonzza a merénylőket. Ez a viszonylag új, föld alatti üzletközpont nyilván azért szimpatikus nekik, mert ott, zárt helyen még nagyobb a robbanás hatása. De Radzsiv Gandhit megölni — az azért más! Mert amikor az anyját a szikhek lelőtték, Radzsiv bhai (fivér) már felkészített politikus volt.

Most viszont maradt utána egy özvegy, két épp hogy csak felserdült gyerek, meg a nagy üresség.

A Palika bazár bejáratában valóban rendőrök állnak, s olyan „sípoló ajtón” kell bemenni, mint amilyeneket a reptéri ellenőrzéseken használnak. Odalent szűk folyosókon üzlet üzlet hátán, előttük hullámzó tömeg. Valóban ideális hely, ha valaki „hallatni akar” magáról. Szigorú az ellenőrzés a közhivatalokban, a sajtóközpontban, de még a légitársaságok irodáiban is ki kell pakolni a táska és a zsebek tartalmát. A fővárosba vezető utakon rendőri ellenőrzőpontok, esetenként homokzsákokkal megerősített őrposztok vigyázzák a forgalmat. Csandra Sekhar ügyvezető miniszterelnök a Gandhi- gyilkosság után azonnal mozgósította a hadsereget is, a fegyveres erők feltűnését ezúttal senki nem érezte kardcsörtetésnek vagy valamiféle katonai diktatúra előjelének.

Az, hogy a helyzet végső soron nyugodt maradt, részben az előbb említett intézkedéseknek tulajdonítható, részben annak, hogy az emberek nem igazán tudják, ki ellen kellene fordulniuk, ha valakin le akarnák verni a dühüket. 1984 novemberében világos volt a kép: a szikhek gyilkolták meg Indira Gandhit, őket kell megbüntetni. Sok száz szikh élete és még többnek a kiégetett üzlete, háza bánta a merénylet után elszabadult indulatokat. De most? „Hála az égnek — mondja Szurindra úr, a tekintélyes szikh üzletember (neki két boltját is porig égették ’84-ben) —, most még az ellenségeink sem próbálják ránk kenni a Gandhi-ügyet. De nem is hinnék el nekik, hiszen Radzsiv, legalábbis itt Delhiben, egész jó viszonyt alakított ki a szikh közösséggel.”

A tamil motívum mellett kétségkívül több adat szól, jóllehet az indiaiak nem érzik kellő súlyúnak az érveket. A kimondhatatlan nevű dél­indiai városkába azonnal kiküldött vizsgálóbizottság egyhetes megfeszített munkát végzett — ez alatt hétezer embert vettek őrizetbe —, ám mindössze csak azt a kezdeti feltételezést tudta megerősíteni, hogy a tettes egy fiatal, szemüveges nő lehetett, akinek képét fotó is, videofelvétel is megörökítette, s akit a 850 milliós Indiában senki nem ismer, vagy nem vállalja, hogy ismerte. Mielőtt az említett felvételek előkerültek, a kamikazenőről mozaikképet is készítettek, éspedig a legkonkrétabb és legvéresebb formában: meglepő épségben megmaradt fejét, valamint kezeit, lábait és szétroncsolt törzsének maradványait összerakták, lefényképezték, és minden indiai újságban közzétették, hátha valaki ráismer. Az eredmény: nulla.

A gyilkos eszközről már többet derítettek ki a nyomozók. Plasztikbombához használt, RDX rövidítésű, könnyen formálható robbanóanyagot rejtettek a merénylő övébe, amit egy háromvoltos elemmel működésbe tudott hozni. Megtalálták a gyújtószerkezetet és a vezetékeket.

Elkeseredett vita támadt a helyi biztonsági emberek és a központi hatóságok között arról, hogy meg lehetett volna-e akadályozni a gyilkosságot, vagy sem. A madrásziak nemcsak mundérjuk becsületét, de a bőrüket is védték, midőn bizonygatták, hogy minden lehetséges óvintézkedést megtettek. De hát Radzsiv Gandhi választási kampányúton volt, találkozni akart az emberekkel, agitálni jött — képtelenség lett volna, hogy valódi vagy reménybeli híveit távol tartsák tőle. Makacsul tartja magát a gyanú, hogy esetleg valaki a házigazdák, netán a helyi vezetők közül sáros az ügyben, hiszen a merénylőt mégiscsak odasegítette valaki, ahová a Kongresszus Párt elnökét, az egykori és esetleges jövendőbeli kormányfőt várták.

Az újságok természetesen napok múltán is a merényletet és annak következményeit mérlegelik. A félárbocra eresztett zászlók mellett a nemzeti gyászt jelzi az is, hogy a laphirdetések között megszaporodtak a lakodalmak elnapolásáról szóló közlemények. Ez pedig Indiában nagy szó, mert az emlékezetes családi eseményt csillagjósok bevonásával, aprólékos mérlegeléssel tervezik meg. Az egyik újsághír szerint pár hete állítólag az asztrológia szaktekintélyei elkészítették India ismert személyiségeinek az 1991 augusztusa utáni egy évre érvényes horoszkópját. Az akkor még élő Radzsiv Gandhiét nem tudták összeállítani — így a lap —, a csillagkép sötét maradt. . .

Az égitestek állása alapján határozták meg annak a lapos téglaépítménynek a helyét is, amelyen Radzsiv Gandhi holttestét elhamvasztották. A felravatalozás a Tinmurti palotában történt, Dzsavaharlal Nehru egykori rezidenciáján, amelynek az udvarán annak idején a kis Radzsiv is játszadozott testvérével, a ’70-es évek végén sportrepülőgép-balesetben szörnyethalt Szandzsajjal. A nagyapa 27 évvel ezelőtti természetes halála óta a család minden jelentős személyisége tragikus módon fejezte be az életét, s ez még azokat is megindította, akik egyébként politikai vagy csak egyszerűen személyi okokból szemben álltak a Gandhi-dinasztiával. Miközben a tömeg éjjel-nappal vonult a ravatal előtt, az özvegy és a két gyermek — a 17 éves, de idősebbnek látszó Rahul és a 20 éves, sudár, a fiatal Indira Gandhira emlékeztető Prijanka — kőszoborként ülve virrasztott a koporsó mellett. Radzsiv Gandhi vonásait a ravatal mögött felállított kép idézte fel — a tetemet a nemzeti zászlóval letakarták, mert a robbanás az arcát teljesen szétroncsolta.

Másnap reggel még parázslott a tűz a hamu szürkésfehér dombja alatt, tetején néhány félig elégett szantálfa-hasábbal. Körülötte katonák álltak díszőrséget, miközben egy buddhista szerzetes ütemesen verve dobját, sírós, vékony hangon énekelt. A kegyetlen melegben húszpercenként váltották az őrséget, eközben emberek kisebb-nagyobb csoportjai érkeztek folyamatosan, hogy a téglaemelvényt körbejárva, majd végül előtte meghajolva az elhunyt emlékének adózzanak. „Odanézz, megjött a fiú!” — figyelmeztetett hirtelen delhi barátom, s valóban, egy régi Ambassador típusú indiai autóból Rahul Gandhi szállt ki, hogy az előző napi ceremónia helyszínén ismét, immár nyugodtabb körülmények között körülnézzen, s háromszori körbejárással ő is tisztelegjen. Közben, nagyon emberi gesztussal, egy pillanatra megállt, a hamu mellől felemelt valamilyen koszorúból ottmaradt fóliadarabot, ledobta az emelvény mellé, majd folytatta a kört. Miközben az emberek részvéttel és megilletődve nézték, a zömök, vállas, szemüveges fiatalember nyugodtan, összefogottan, határozottan viselkedett. Nyilván közhelyszámba megy, de a szemlélő nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy fiatal kora ellenére súlyos egyéniséget lát maga előtt, olyasvalakit, aki akár folytatója is lehet e család tradícióinak, hacsak… Nos, hogy e „hacsak” ne következzék be, nyilván ez vezette Gandhi özvegyét is, midőn elhárította a Kongresszus Párt meghívását az elnöki posztra.

Miközben Rahul Gandhi apja hamvaitól búcsúzott, a katonák és rendőrök között az állami elit-kommandó fekete ruhás, géppisztolyos harcosai helyezkedtek el. Az indiai elnök és a kormányfő különleges biztonsági őrséget rendelt az özvegy és két gyermeke mellé. Ugyanők — a „fekete párducok” — vették körül a család gépkocsijait, midőn a hamvak végső búcsúztatásakor ismét végigautóztak a fővároson. A harminc rézurnába szétosztott hamu egy részét a Kongresszus Párt. aktivistái vették át, hogy az erre a napra Delhibe érkezett párthíveik kíséretében magukkal vigyék szűkebb hazájukba. Az indulásnál ismét óriási tömeg gyűlt össze, sírva, Radzsiv Gandhi amar rahé! (örökké megmarad) kiáltásokkal búcsúzva vezetőjüktől. Az özvegy és gyermekei különvonattal a család ősi fészkébe, Allahabadba mentek, ahol a Gangesz és a Jamuna összefolyásánál, a hindu vallásban különösen szentnek tekintett helyen hullámsírba szórták a hamvakat.

India, úgy tetszik, megkezdte a Nehru—Gandhi dinasztia utáni történelmét. A gyilkosság kérdőjelei mellett a másik kérdés, ami az embereket foglalkoztatja, hogy mi — és ki — következik ezután. A sajtó szemében mindenesetre felértékelődött a hindu öntudatot erősítő és kiaknázó Bharatija Dzsanata Párt (BJP). „Adjunk módot nekik bizonyítani” — vélekedik az a bizonyos utca embere Delhiben, ahol már az első forduló után is a BJP vezetését jelezték a felmérések. A pártelnök, Lal Krisan Advani villáját máris több tucat rendőr vigyázza. Előttem egy svéd tudósítócsoportnak adott interjút, utánam japánok vártak a sorukra. Advani úr, aki ősszel az emlékezetes ajodhjai „Muzulmán mecset helyett hindu templomot!” kampányával országszerte pattanásig feszítette a vallási indulatokat, most diplomatikus, alapos tárgyi ismeretekkel rendelkező politikus benyomását keltette. Ám amikor a június 12-e és 15-e, tehát a választások második fordulója utáni elképzeléseiről kérdeztem, ott keményen fogalmazott. Vagy megnyerik a választást, és kormányt alakítanak, vagy ellenzékben maradnak. Koalíció „ezekkel” (és „ezeken” az összes többi nagyobb pártot értette), amelyek őt az ajodhjai templomépítési felvonulás miatt lecsukták, meghurcolták? Szóba sem jöhet!

India tehát itt áll egy lezáratlan politikai gyilkossággal és egy felénél tartó, teljesen nyílt esélyes parlamenti választással. Az utóbbi azonban véget ér, s az eredményeket a világ megismeri. De az előbbi lehet, hogy örökre e hatalmas ország titkainak számát gyarapítja.