Nem gyakori, hogy egy település születésnapját ugyanott, ámde két helyen ünneplik meg. A 20. század második felében mégis ez történt Európa kellős közepén. Berlinről van szó: a tekintélyes, gazdag múltú városban egymással rivalizálva, külön emlékeztek meg a nyugat-berliniek és külön „Berlin, az NDK fővárosa” lakói arról, hogy 1987-ben 750 esztendős lett a Spree-parti metropolis. Szerzőnk, aki a Népszabadságot tudósította mindkét Berlinből, ezt látta 1987. július első hétvégéjén a keleti oldalon… (A nyitó képen: Berlin kétszeres jelképe: a Brandenburgi kapu, amely egyszerre szimbolizálta az elválasztottságot és az együvé tartozást.)
Mindenekelőtt egy helyreigazítás: Berlin nem 750 éves! Jóval öregebb annál, az ásatási leletek tanúsága szerint már a kőkorszak közepén élt ember ezen a tájon.
Szláv és germán törzsek váltogatták később egymást a Spree partján, mígnem az utóbbiak kiszorították az előbbieket. A háromnegyed évezred és jubileum a mai Berlin közepén állott Ó-Kölln első írásos említésének 750. évfordulója. Hét esztendőre rá, 1244-ben jelenik meg egy okiraton első ízben Berlin neve is. S mivel egyéb városalapítási dátum nem maradt fenn, a berliniek 1237-et tekintik a születés évének.
A történelmi revü, amelynek részvevői a Brandenburgi kaputól az Unter den Limdenen és az Alexanderplatzon át a Straussberger Platzig gyalogoltak, meneteltek, táncoltak, futottak, lovagoltak vagy éppen autóztak, az idei berlini rendezvények közül kétségkívül a leglátványosabb volt. Pedig eseményekben, amelyek közvetlenül vagy közvetve a 750. évfordulóhoz kötődnek, igazán nincs hiány. Az NDK kiemelten kezeli, a jubileum megünneplését, a szervezőbizottság elnöki tisztét maga Erich Honecker tölti be, 1987-ben az NDK fővárosa már olyan komoly és magas szintű összejöveteleknek adott otthont, mint például a történészkongresszus, a színházak fesztiválja, a zeneművész-kongresszus vagy éppen a nemzetközi polgármester-találkozó. (Ez utóbbira több nyugatnémet város vezetője is eljött, sőt ajándékot is hoztak – egyes nyugat-berlini és nyugatnémet körök hangos méltatlankodása ellenére.) Berlin megszépülve és megifjodva érkezett el a jubileumi parádé napjához. Az utóbbi évek minden képzeletet felülmúló építkezése – amely a külkerületi lakótelepek elkészültével most a városközpontra irányul – nem csak a lakáshelyzetet javítja. Megszűnőben van a háború utáni Berlin szomorú építészeti jellegzetessége: két foghíj közt egy harmadik. Ideális idő, 25 fok körül hőmérséklet, a kristálytiszta égen amolyan „operatőrök öröme” típusú gomolyfelhők – mindez pompás keretet és hangulatot biztosított a felvonuláshoz.
Nem csak anyagilag lett volna nagy kár, ha egy kiadós eső elmossa annak az irdatlan munkának az eredményét, amelyet a szervezők és a részt vevő több mint negyvenezer ember az ünnepi felvonulás sikere érdekében kifejtett.
Negyvennégy témakörben, háromszáz képben, háromszázötven kisebb-nagyobb zenekar közreműködésével, óramű-pontossággal zajlott le a „show”, közel ezer jármű és mintegy hétszáz ló egészíti ki az impozáns statisztikát.
Az egykori szépségkirálynő, immár Peggy Fränkel néven (forrás: Vollfilm)
Mindenki szívéből szólt tehát Berlin legcsinosabb lánya, aki a nagy nap előestéjén a Neues Deutschlandban közölt interjújában jó időt kívánt a részvevőknek – így saját magának is.
A Bundesarchivban őrzött felvétel a 750 éves Berlinben rendezett ünnepi felvonulásról; a fénypont „Miss Berlin”.
A szépséges, 18 éves Peggy Käschner – akit a tavasszal választottak meg Miss Berlin 1987-nek – rögtön a tíz kilométeres menetoszlop elején zsebelhette be az érdeklődő pillantásokat, midőn tulipiros fürdőruhájában a főváros címerállatának, egy hatméteres papírmackónak a mancsán üldögélve köszöntötte a hétszázezres közönséget.
Óriási torta (rajta természetesen 750 gyertya) és a városvezetés tagjai következtek, mögöttük pedig a más fővárosok üdvözletét jelképező maketteket hozták, a Kreml bástyájától az Eiffel-toronyig.
Ezután vette kezdetét az igazi történelmi kaleidoszkóp. Elvonultak a 750 évvel ezelőtti város lakói, köztük az a Simeon páter, aki a brandenburgi őrgróf és a helyi egyházvezetés közötti egyezséget hitelesítette – e nagy becsű oklevél voltaképpen a város „születési anyakönyvi kivonata”. A történelmi revü híven követte a história folyamatát.
80 láb hosszú, „amszterdami szabvány” szerint épült hajó „úszott” át a színen – Berlin a XIV. századra Hanza-várossá vált, a korszakot a kereskedelmi forgalom fellendülése, pénzverési jog, a kézművesség felvirágzása jellemezte. Az utóbbira utaltak azok az ácsok is, akik a lassan tovagördülő tréleren egy kisebb faházat állítottak össze, miközben a műsorközlő arról tájékoztatta a publikumot, hogy éppen „Kőműves Willi” és „Tetőfedő Erich” csapatát láthatják munka közben. A közönség azonnal vette a lapot, de a dísztribün érintettjei is dőltek a nevetéstől: Willi Stoph miniszterelnök eredeti foglalkozása szerint ugyanis valóban kőműves, és Erich Honecker is a tetőfedő szakmát tanulta ki ifjúkorában.
A középkor azonban nem csak és nem elsősorban a békés munkáról volt nevezetes. Megsokasodtak a menetben a páncélos vitézek, lovagok, zsoldos katonák – fehér leples alakok haláltánca utalt a Berlint is megtizedelő háborúkra és az azokat kísérő pestisjárványokra. A félig üres városba francia hugenottákat, cseh huszitákat, zsidókat telepített a porosz király, s az újonnan érkezettek – a vallási türelem jótékony érvényesülése közepette – ismét fellendítették Berlint, amely 1701-ben porosz főváros lett. A fejlődés azonban egyre inkább a katonai erősödést szolgálta, jóllehet bemutatásra kerültek a menetben haladó Nagy Frigyes pozitív tettei is – például a burgonya elterjesztése, amire a mögötte cipelt éktelen nagy krumpli utalt.
19. század. Napóleon végiglovagol Berlinen. (A császár megszemélyesítője csak egy ízben húzta ki jobb kezét zubbonya gombjai közül, hogy ökölbe szorítva, munkásköszöntéssel üdvözölje a dísztribünt, amit az ott ülők derűsen viszonoztak.)
Nem sokkal utána – immár Napóleont üldözve – I. Sándor orosz cár kocsikázik át a porosz fővároson (az ő nevét őrzi az Alexanderplatz).
Az ipari fejlődést a sípoló gőzgépek, a tudományos élet fellendülését a Gaudeamus igitur dallamára vonuló professzorok és diákok jelzik. Berlint először nevezik divatközpontnak, a Spittelmarkton, ahol ma is elegáns (és méregdrága) állami butik áll, akkortájt nyíltak meg az első szalonok.
Az 1848-I forradalom Berlinjét tökéletes barikádharc idézte a felvonuláson, akkor is, és később is számos kép utalt a munkásmozgalom izmosodására. Engels beszél a Concordia-teremben, alakját ugyanaz a színész – Wolfgang Dehler –formálja meg, aki a nemrég bemutatott NDK -tévéfilmben Bismarckot, ugyane korszak vaskancellárját alakította. Az Engelst hallgató egykori szociáldemokratákat pedig gépészszakos egyetemisták személyesítették meg. Elmondható, hogy szinte minden foglalkozás, minden berlini munkahely képviselői részt vettek a felvonuláson. (Az 1918-i forradalom vörös tengerészei között egy ismerős NDK-diplomatát is felfedeztem.)
De másképp, mint odaadással és szívből jövő lelkesedéssel, nem is lehetett volna megoldani és sikerre vinni ezt a nagyszabású vállalkozást.
Az első világháború után ismét a forradalom annak leverését követően pedig „az arany békeévek” következtek.
Charlestont és shimmyt táncoló hölgyek és urak mulattatták kitartóan a közönséget, oldtimer automobilok és emeletes buszok gördültek végig az úton, a világváros Berlin fényét idézve, a nosztalgiakedvelők őszinte gyönyörűségére.
Nézzük el a rendezőknek, hogy ezen a jó hangulatú parádén hosszabban időztek a történelem derűsebb fejezeteinél!
Mert ezután a város – és vele a világ – legsúlyosabb megpróbáltatásai következtek. Az 1933–45-ös éveket, a fasizmus időszakát lassan haladó fekete tömb, talán stilizált síremlék jelezte, felírva rajta a koncentrációs táborok névsora, a második világháború ötvenmillió halottja, az a 75 millió köbméter rom és törmelék, amelyet csak egyedül Berlinben el kellett takarítani.
A nácizmus végét – akárcsak 1945-ben – most is a városon végiggördülő T–34-es tank jelképezte, rajta szovjet katonákkal, nyomában pedig a „Kapituláció” feliratú élőképpel, ahol Keitel tábornagy leteszi a fegyvert a négy szövetséges hatalom megbízottja előtt.
Az élő képeskönyv további lapjai már a fiatalabb korosztályok számára is egyre több személyes emléket idéztek fel. A romok eltakarítása, a feketézők „begyűjtése”, a földreform, a nácitlanítás, Wilhelm Pieck és Otto Grotewohl kézfogásával a két munkáspárt egyesülése – valahány az előfeltétele volt a szocialista építésnek német földön. A nyugati övezetek egyoldalú elszakadását követően megalakul a Német Demokratikus Köztársaság – Berlin keleti fele ismét főváros: az NDK közigazgatási központja. A történelmi menet végül a Német Szocialista Egységpárt 1971-ben tartott VIII. kongresszusa óta megtett utat tükröző élőképekkel kötött át a mához.
Évtizedekig dolgozott Kelet-Berlin (azaz: Berlin, az NDK fővárosa) legnagyobb nyugatias szórakoztatóhelyén, a sok évtizedes múltú Friedrichstadtpalastban a magyar Pöstényi Emőke koreográfus és táncművész – a világhírű Wolfgang Kohlhaase forgatókönyvíró, szerző, rendező felesége –, az NDK Tévébalett-társulatának a megszervezője és vezetője. Jórészt ma is az ő tanítványai szerepelnek a berlini tévében.
Napjainkat az Interflug légitársaság „egyszeri felhasználású”, DDR–B 750 „típusú” repülőgépe vezette be, rajta óriási pilótasapkával, majd a tudomány és a kultúra művelőinek népes csapata következett.
A felvonuláson itt is, és később is két fogalom dominált: a korszerű technika – és a csinos nők. Az előbbit robotok és komputerek tömkelegét idézte, még az egyik óriástyúk is chipeket tojt (nem pedig aranytojást, mint egykori távoli rokona…). Az NDK-ban jelenleg kulcs- és majdhogynem varázsszónak is számító angol rövidítés, a CAD–CAM (számítógépes tervezés és kivitelezés) eléggé absztrakt dekoráció formájában szerepelt a sorban, de a csillogó díszletek közepette nagyon is konkrét görlök tánca vonzotta a tekintetet. Még ennél is cifrább volt a fogyasztási cikkek parádéjának egyik „betétje”: a divatos kemping-holmik hasznosságát tarka kerti székeken kedélyesen csevegő, kifogástalan alakú, ám melltartó nélküli kartársnők tették még meggyőzőbbé. De – egyéb büszkeségeik mellett – elhozták Berlinbe szűkebb pátriájuk legszebb „virágszálait” a megyék válogatott csapatai (az egyik építővállalat autódarujára szerelt trapézon egy bájos akrobata hölgy adott ízelítőt a tudásából), bikinis lányok kísérték a mozgó díszleteket, „sellők” üldögéltek a vízi rendőrség motorcsónakján, miniszoknyás zenészek fújták az indulókat, majd felvonult a híres Friedrichstadtpalast tánckara, s a férfiak nyílt elragadtatással, a nők pedig hideg elismeréssel adóztak a látványnak…
Az ötórás kavalkádból nehéz kiválasztani a legérdekesebb részleteket, a mesélőkedvnek korlátokat szab a terjedelem. De az ötletek tűzijátéka, az oldott hangulat, a berliniek és a vidék eredményeinek felsorakoztatása szép és meggyőző képet nyújtott arról, hogy mire képes ez a város és ez az ország, ha béke van, s ha megnyílik előtte a cselekvési lehetőségek kapuja. Ha mégis választanom kellene, én az ifjú párok felvonulását emelném ki. Fehér fiákereken nyolc igazi menyasszony és vőlegény kocsikázott el az integető tömeg előtt, a műsorközlő pedig sok boldogságot kívánt valamennyiüknek – egyelőre csak az aranylakodalmukig, amely majd Berlin 800. évfordulójával esik egybe.