Az újságíró archívumából: Hogyan léptünk be a Varsói Szerződésbe? – Interjú Hegedűs Andrással

Immár jó harminc éve, hogy 1991-ben megszűnt a Varsói Szerződés Szervezete (VSZ). De mi módon született meg ez a Szovjetunió által életre hívott katonai szövetség, és hogyan került bele Magyarország is? – Erről nyilatkozott már egy évvel a VSZ felbomlása előtt a Népszabadság munkatársának Hegedűs András, aki 1955-ben magyar részről aláírta az alapító dokumentumot. A politikus „Rákosi utolsó miniszterelnökeként” másfél éven át állt a Minisztertanács élén, később az ellenzékhez sodródott közel, s 1999. október 23-án, 76 éves korában halt meg… (Az MTI Külföldi Képszolgálat felvételén: Hegedűs András a lengyel fővárosban aláírja a Varsó Szerződést.)

«Május 14-én lesz harmincöt esztendeje, hogy Lengyelország fővárosában a Szovjetunió és hét kelet-közép-európai és bal­káni állam – Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK és Románia – miniszterelnökei kézje­gyükkel látták el azt a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést”, amivel gyakorlatilag új katonai-po­litikai szövetséget hívtak életre.

A Varsói Szerződés Szerveze­téhez tartozó tagállamok létrehozták egyesített fegyveres erői­ket, amelyeknek első főparancsnoka Iván Konyev, a Szovjet­unió marsallja lett – ezt a posztot azóta is a szovjet hadsereg képviselői adták tovább egymásnak. Az aláíró kormányfők közül ma már csak Hegedűs András (a jobb oldali képen) él – ő, aki 1955 áprilisától 1956. október 23-áig állt a kormány élén, 32 évesen, az eddigi legfiatalabb magyar miniszterelnökként írta alá a dokumentu­mot. Hegedűs András, aki az elmúlt három és fél évtized során eltávolodott korábbi nézeteitől, és nemzetközi tekintélyű szocio­lógusként vizsgálja a társadalom jelenségeit, készséggel osz­totta meg az évforduló kapcsán felmerülő gondolatait, emlékeit lapunkkal. A Népszabadságban 1990. május 10-én megjelent interjút Farkas József György készítette.

– Mik voltak az előzményei a Varsói Szerződés Szervezete megalakulásának?

– Számunkra tulajdonkép­pen Magyarország fölszabadí­tása, illetve megszállása. Ezt azért mondom így, mert kü­lönböző körökben, megszállás­nak, másutt fölszabadításnak nevezik. Én a magam részé­ről fölszabadulásnak tekintem, mert számomra valóban új élet kezdődött, amikor 1945 ja­nuárjában a szovjet csapatok a Damjanich utcát elérték.

A szovjet csapatok masszív jelenléte mellett viszonylag lassan épült ki a magyar had­sereg. Tulajdonképpen egy-két hadosztály volt csak kezdet­ben, s bár később fölfejlődött a hadtest, hadsereg méretűvé, ez lényegében a szovjet vezér­kar felügyelete, kontrollja alatt működött. Úgy gondolom, hogy a Varsói Szerződést két dolog tette szükségessé. Egyrészt az említett állapotot legalizálni akarták, hiszen a NATO már kiépített egy nagyon jól szer­vezett, nemzetközi hadsereg-rendszert, ugyanakkor itt, Kelet-Európában lényegében szovjet ellenőrzés alatt álló nemzeti hadseregek léteztek. Részben ennek egyértelmű legitimalizálására volt jó a Varsói Szerződés, amely létrehozta a szövetségesek katonai vezér­karát és főparancsnoki posztját. Tehát egy egységes katonai vezetést teremtett meg, most már törvényesített vezetést az addig nem legalizált kapcsola­tokra. Persze hozzá kell ten­nem, hogy – mint tudjuk – ez sem volt igazán legalizálás, mivel a kormányok nem vol­tak legitimek a szó igazi értel­mében. Hiszen nem a nép vá­lasztotta őket, hanem külön­böző manipulációk eredmé­nyeként jöttek létre, s nem­csak Magyarországon, hanem másutt is. Másrészt, főleg Sztálin halála után, de még életében is, mély válság tüne­tei bontakoztak ki Kelet-Közép-Európában. Ide tartozott az 1953. június 17-i berlini fel­kelés, előtte pedig sztrájkok törtek ki Csehszlovákiában s Magyarországon is. Az a nagy­méretű adminisztratív-elnyo­mó rendszer, ami az érintett országokat jellemezte, tulaj­donképpen a nép és minde­nekelőtt a parasztság ellenál­lását is mutatta, visszatükröz­te. A válság jeleit a szovjet vezetés is érzékelte. így kez­dődött az a reformperiódus, ami Magyarországon például 1953 második felében és 1954-ben bontakozott ki. Utána visszakozás következett, ami tükrözött bizonyos fokú ijedt­séget a reformok következmé­nyeitől. Mindez arra késztet­te a szovjet vezetést, hogy po­litikailag jobban fogja össze az ellenőrzése alá tartozó orszá­gokat. Ezt szolgálta a továb­biakban a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testüle­té, amelyben az állampártok első titkárai és a miniszterel­nökök foglaltak helyet.

Ok és hivatkozás

– Milyen nemzetközi, világpoli­tikai okok játszottak közre a VSZ létrehozatalában?

– Én azt hiszem, hogy in­kább hivatkozási alap volt, mint igazi ok, hogy a NATO fölvette tagjai sorába Nyugat- Németországot. Ott ebben az időben még nem volt igazán ütőképes hadsereg, s ez önma­gában véve még nem tette vol­na szükségessé a Varsói Szer­ződés létrejöttét. A NATO-val szemben viszont a szovjet ve­zetés nyilvánvalóan egy ha­sonló jellegű, nemzetközi jogi alapokkal bíró szövetséget akart szembeállítani. Ezért az­után túl nagy jelentőséget tu­lajdonított – vagy inkább propaganda-szempontból nyil­vánított — a német revansizmusnak. Magam is beleestem ebbe a csapdába, elhittem ezt, hiszen mint antifasiszta ifjúsági „mozgalmár” a német megszállás ellen harcoltam. Addig soha nem voltam Nyugat-Németországban és nem rendelkeztem személyes ta­pasztalattal. Emlékszem, rádióbeszédemben teljes meg­győződéssel, hittel mondot­tam, hogy ez a Varsói Szerző­dés a német revansizmus ellen irányul, s megvédi az orszá­got attól, hogy még egyszer német megszállás alá kerüljön.

Molotov szerepe

– Ha gyakorlatilag a tömbön be­lüli okokból következett a VSZ létrehozatalának a szükségessége, akkor a Szovjetunió miért nem előbb hivta életre a Varsói Szerző­dés Szervezetét? Hiszen a NATO már 1949. április 1-jén megala­kult…

– Úgy gondolom, hogy el­sősorban Sztálin személyében keresendő a válasz. Sztálin 1953-ig korlátlan despota, ab­szolút uralkodó volt az egész térségben, ő nem szerette a legitim megoldásokat, mert úgy érezte, hogy a jogi for­máik között működő szerveze­tek, tanácskozótestületek eset­leg korlátozzák a tevékenysé­gét. Csupán egy ilyen organizációt hagyott jóvá: a Kom inform Tájékoztató Irodát, amelyik 1947 óta működött. Ebben viszont egyértelműen csak a kommunista pártok vezetői vettek részt; nem ka­tonai, hanem kizárólag poli­tikai jellege volt, és főleg po­litikai propagandaeszközül szolgált. A másik ok, amiért a Varsói Szerződés „késve” jött létre, az az, hogy Sztá­lin halála után irgalmatlan hatalmi harc kezdődött a szovjet vezetésben. Ennék el­ső fejezete 1953-ban, Berija kivégzésével, lezárult ugyan, de utána kiéleződött az ellen­tét Malenkov és Hruscsov kö­zött. Ebben az a furcsa, hogy Malenkov közel állt a refor­mokhoz. Magyarországon ha­sonló ellentét jelentkezett Rá­kosi és Nagy Imre között. Amíg Nagy Imre inkább Malenkovhoz, addig Rákosi – funkcióját tekintve is – Hruscsovhoz húzott. Hruscsov ebből a pártharcból 1954 végén került ki győztesen, amikor is Malenkovot leváltották mi­niszterelnöki posztjáról, és a Hruscsovhoz akkoriban még közel álló, viszonylag nem a legtekintélyesebb marsall, Bulganyin lett a miniszterelnök. Ugyanakkor Hruscsov tovább vitte magával a vezetésben a két legkonzervatívabb embert: Molotovot és Szuszlovot. A Varsói Szerződés létrejötté­ben Molotov szerepe igen jelentős, hiszen ő volt a kül­ügyminiszter, a, külügyminisz­térium pedig a Szovjetunión belül az egyik legjelentősebb hatalmi szervezetként műkö­dött. Így bár Bulganyin volt az aláíró, de tulajdonképpen inkább Molotov az értelmi szerző.

Én a Varsói Szerződést meg­előző néhány hónapban két­szer is jártam Moszkvában, 1954 novemberében és decem­berében. Mindkét alkalommal szó volt a szerződés megkö­tésének szükségességéről, és mind a két esetben Molotov kardoskodott mellette. Ügy gondolom, hogy Hruscsov in­kább a jugoszláviai kanosszajárásnak az atyja – ahová nem is vitte magával sem Mo­lotovot, sem Szuszlovot, ha­nem Mikojan kísérte el Bul­ganyin mellett. Ugyaniakkor lényegében ő az atyja az oszt­rák államszerződésnek is, ami szerintem a szovjet külpoliti­ka legpozitívabb lépésének bi­zonyult ebben a térségben, Közép-Európában a második világháború után, egészen a legutóbbi évekig.

–  A szovjet befolyás egyik esz­köze Kelet-Közép-Európában kétségtelenül a katonai jelenlét. Va­jon a Varsói Szerződés létrejötte ennek a katonai jelenlétnek egy­fajta átmentése az osztrák államszerződés utáni időszakra? Hiszen egy nappal az osztrák államszer­ződés megkötése előtt írták alá….

– A Varsói Szerződésben nincs szó a szovjet katonaság jelenlétéről vagy jelen nem létéről az egyes országokban. A szovjet csapatok ott-tartózkodását külön kétoldalú szer­ződések szabályozták a Szov­jetunió és az egyes államok között. Ilyen kétoldalú megállapodás következménye, hogy Magyarországon a szov­jet csapatok tartósan itt ma­radták. Magyarország ugyan nem esett a fő stratégiai irányba, de mégis nagyon fon­tos mellékvonalnak számított. Romániából például ’58-ban kimentek, Csehszlovákiában nem is állomásoztak ’68-ig, Lengyelországban – a Szov­jetunió és Németország között – csak az összeköttetést biz­tosító alakulatokat helyeztek el. Tehát a katonai jelenlét nem, a Varsói Szerződés, ha­nem a Szovjetunió és egyes államok közötti külön-megállapodások következményeként alakult ki.

– Magyarországra vonatkozóan mivel indokolták a szovjet csapa­tok jelenlétének a szükségességét 1955 májusa és 1956 októbere között?

–  Elsősorban stratégiai szempontokkal magyarázták. A magyar hadsereg nem volt olyan felszereltségű, mint pél­dául a csehszlovák haderő.

Nem bíztak a magyarokban

– Nem volt ebben valamiféle bi­zalmatlanság is szovjet részről? Jobban bíztak a csehekben vagy a románokban, mint bennünk?

– Ez mindenképpen szere­pet játszott, és nem is csak a szovjeteknél. 1954-ben Pekingben például Mao Ce-tunggal beszéltem, aki szinte egy órán át csak arról fagga­tott: mire alapozom azt a ki­jelentésemet, hogy a magyar hadsereg megbízható. Hiszen nem vett részt a partizánháborúban – egyébként Ma­gyarországon valóban nem volt partizánháború –, nem sikerült a kiugrás stb., stb. … S ha Mao Ce-tungnak ez volt a véleménye, akkor ugyanígy jelenthetett ez Hruscsovéknál is problémát…

– Mennyire vált ismertté az alá­írást megelőzően a magyar köz­véleményben és általában az érin­tett országokban, hogy milyen egyezmény van készülőben? Volt-e valamiféle ellenkezés ilyen­fajta újabb megkötöttséggel szem­ben?

– Folyt bizonyos előkészí­tés. 1954 legvégén Moszkvá­ban egy tanácskozásra került sor, ahol a miniszterelnökök vettek részt, illetve én, mint miniszterelnök-helyettes, mert Nagy Imre akkor éppen – ha jól emlékszem – a nép­front szervezésével volt elfoglalva. A propaganda-előkészítés főleg abból állt, hogy felnagyítottuk a revansizmus általi fenyegetettséget, veszélyérzetet kívánva kelteni az emberekben. De azért azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a Varsói Szerződés nem úgy jelentkezett, mint újabb kötöttség. Hiszen ezeknek az országoknak a hadseregei a szovjet vezérkarnak alárendelten működtek. Azzal, hogy létrejött egy új parancsnoki szervezet, egy vezérkari stábbal (jóllehet, ennek a vezetői mindig oroszok voltak), azért ez valamiféle legalizált for­mát jelentett. Továbbá ettől kezdve egy politikai tanácskozó testület kontrollálta a katonai kiadásokat és a katonai stratégiát, a biztonságpolitikát – már amennyire kontrollálhatta. Mert a szövetséges országok vezetői nem rendelkeztek olyan önállósággal, hogy stratégiai vagy biztonságpolitikai kérdésekben saját pozíciót alakíthattak volna ki, és azt védeni is tudták volna a szovjet állásponttal szemben.

Haditervek Belgrád ellen

– Hogyan emlékszik vissza az aláírás pillanatára? Mi zajlott le azokban a napokban Varsóban?

– Voltaképpen az akkori szokáshoz híven már minden előkészítve várt minket. A különböző felszólalásokat magunkkal hoztuk – otthon megírtam, még megmutattam Rákosinak, Gerőnek –, tehát ez azt jelenítette, hogy nem alakult ki igazán tárgyalás. Felolvasták a szerződéstervezetet, elhangzottak a külön­böző hozzászólások, itt vittek néha bele egy kis egyéni színt, hiszen azért a részve­vők különböző emberek vol­tak, de lényegét tekintve ez nem érdemi megbeszélés volt. A tárgyalás inkább anekdotázásból állt, és nem a szerző­désről esett szó. Egy ilyen motívumra emlékszem, ami valamennyire érintette a szer­ződést: Bulganyin megkérdez­te a jelen levő kínai hadügy­minisztert, hogy tízmillió kí­nait át tudna-e ide, Közép- Európába hozni, ha éppen vé­delmi szempontból szükséges lenne. Peng Tö-huaj marsall azt válaszolta, hogy természe­tesen, ennek semmi akadá­lyai. Ez borzadállyal töltött el, mert egy újabb tatárjárás képzetét idézte fel bennem, midőn tízmillió kínai éppen átvonul Közép-Európán… is­métlem, ezek nem igazi tár­gyalások voltak. Előkészített dokumentumok feküdtek előt­tünk, olyan anyagok, amelyeket a szovjet vezetés már el­fogadott, utána már sem kép­viselőiknek, sem másoknak nem volt érdemi felhatalma­zásuk arra, hogy változtassa­nak rajta.

– Mégis, a Szovjetunióban elfo­gadott tervezet lekerült-e a leen­dő tagországok fővárosaiba előze­tes megtekintésre és véleményezés­re, volt-e valamiféle magyar ál­lásfoglalás, vagy pedig visszaküldtük Moszkvába azzal, hogy mi sem tudunk jobbat kitalálni?

– A szerződéstervezet elő­készítésében a magyar külügyminisztérium részt vett. Ezt megkapta a magyar politikai vezetés, de már olyan formá­ban, mint amit a szovjet ve­zetés már jóváhagyott, és ahogy én visszaemlékszem, minden észrevétel nélkül el is fogadtuk. A teljesség kedvéért meg kell mondanom, hogy az egész mögött még volt egy rejtőzködő probléma. A Sztá­lin halála előtti időben igen­csak kísértett a harmadik vi­lágháború veszélye. Úgy tűnt föl, mintha Sztálin próbára akar­ná tenni a Nyugatot, és egy helyi háborút kívánna indíta­ni Jugoszlávia ellen. Nagyon sok előkészületet sajnos ép­pen nekünk, magyaroknak, mint „frontországnak” kellett megtennünk. Olyan szörnyű dolgokat, mint a lakosság egy részének a határövezetből va­ló kitelepítése, ami ennek a „helyi” háborúnak az előké­szítéséhez tartozott. Akkor is azt sejtettem és most is olyas­mire gyanakszom, hogy Sztálin jobban érzékelte, mint utó­dai: nem lehet egyensúlyt fenntartani olyan két tömb között, ahol a gazdasági kibocsátó képesség úgy aránylik egymáshoz, mint mondjuk egy a háromhoz vagy ma már a 4,5-hez. Ebben az időben Franciaországban és Olaszor­szágban még igen erős kom­munista pártok működtek, vi­szont ezek a rendszerek – beleértve Nyugat-Németorszá­got is – relatíve gyengék vol­tak. Sztálin számításba vette olyan harmadik világháború lehetőségét, amit tradicionális fegyverekkel, tank-hadosztályokkal vívnak meg, és le tud­nak jutni akár az Atlanti-óceá­nig is, ami azt jelentette volna, hogy egész Európa – Anglia kivételével – egy blokkba kerül. Az ettől való borzalmas félelem mindenkit áthatott – pláne a magyaro­kat –, hisz minket rendkívüli mértékben sújtott a második világháború, nagyon sok em­berünk pusztult el, és nagyon nehezen tudtunk kikeveredni a nehéz gazdasági helyzetből. Tudtam, hogy egy harmadik világháború még borzalma­sabb lehet, így amikor 1953-ban Sztálin halálát követően ettől a félelemtől is megszabadul­tunk, úgy éreztem, hogy ne­kem ez második felszabadu­lást hozott, s ezt az érzést a Varsói Szerződés létrejötte nem gyengítette. Inkább bi­zonyos további megnyugtatást jelentett.

Etikai csőd

– A Varsói Szerződés létrejötte az ön megítélése szerint jótékony hatást gyakorolt-e a nemzetközi klímára?

– Én azt hiszem, hogy e vonatkozásban nem a Varsói Szerződés létrehozatala volt elsőrendűen fontos, hanem Ausztria semlegesítése, az, hogy onnan kivonultak a szovjet csapatok, továbbá a szovjet–jugoszláv feszültség megszüntetése, Hruscsovék belgrádi útja, 1955. május végén. A Varsói Szerződés másod­rendű vagy harmadrendű je­lentőségű, de – ezt tegyük is­mét hozzá – nagyobb negatív hatás nélkül. Talán még megjegyezném, hogy 1956. novem­ber 4-én, amikor a szovjet csapatok Magyarországon beavat­koztak, akkor ezt nem a Var­sói Szerződés nevében tették, hanem magukra vállalták a teljes felelősséget.

– Ellentétben 1968-cal…

– Igen, akkor Brezsnyev úgy érezte, megteheti azt, hogy a Varsói Szerződés ne­vében cselekedjék, magával rántva a többieket a cseh­szlovákiai beavatkozásba. Eb­ben az időben is fennálltak bi­zonyos feszültségek, hiszen a románok nem is vettek részt benne, a magyarok pedig húzódoztak tőle, már ameddig lehetett…

– Az alapító dokumentum sze­rint ez a szerződés a tagországok védelmét szolgálja. És mégis, létrejötte óta a Varsói Szerződés országaiban az egyetlen beavatko­zást a Varsói Szerződés öt tagálla­ma hajtotta végre egy hatodik tag, Csehszlovákia ellen. Ennek a pa­radox helyzetnek az ismeretében látja-e még ön valamilyen formá­ban a Varsói Szerződés létjogo­sultságát, vagy pedig úgy véleke­dik, hogy ez a szerződés – ha egyáltalán volt valami történelmi küldetése – akkor azt már min­denképpen maga mögött tudhat­ja?

– Véleményem szerint a 1968-i akció etikailag egyértel­műen megpecsételte a Varsói Szerződést. Teljesen jogtalan és a szerződés alapokmányá­val ellentétes akció volt. Én akkor tiltakoztam is a Köz­ponti Bizottsághoz írt leve­lemben a magyar részvétel el­len – és úgy érzem, hogy mint a Varsói Szerződés aláírójá­nak, ez kötelességem is volt. Hibásnak tartom, hogy nem nagyobb nyilvánosság előtt tettem. Bár etikailag csődöt mondott, de tovább élt a Var­sói Szerződés, jóllehet egyre csökkent a hatása: úgy gon­dolom – bár ezt elég nehéz kimondani, de mégis csak ki kell mondanom –, hogy a Varsói Szerződés ma már csak fikció. Egy részről a különbö­ző nemzetek hadseregei a maguk útját járják. A román hadsereg a saját tervei sze­rint az ország átalakításában működik közre, a keletnémet hadisereg lényegében felosz­lott, az állomány fele egysze­rűen eltűnt, a lengyeleknél, a cseheknél szintén változóban vannak a fegyveres erők, ná­lunk is hasonlóképpen. Tehát katonai vonatkozásban a Var­sói Szerződés egyértelműen fikció. A Varsói Szerződés csapatainak főparancsnoka eközben Moszkvában ül, és nem tudom, mit ért abból, ami itt végbemegy. Persze mindez nem vonatkozik a szovjet vezérkar irányította haderőre, amely hatalmas ka­tonai potenciált képvisel. Más­részről a Politikai Tanácskozó Testület, amelyben idáig az állampártok első emberei és a miniszterelnökök vettek részt, most gyakorlatilag ugyancsak megszűnt. Egészen más szituá­ció jött létre, különböző kap­csolatok alakulnak ki a Varsói Szerződés tagországai és a Nyugat között.

Úgy gondolom, hogy a szerződésen túllépett az élet, túllépett a történelem. S nekem öröm, hogy megértem ezt.

Hegedűs András 100. születésnapján ez az írás jelent meg az OSA Archívumban; kattintással elolvasható.