Az újságíró archívumából: Ihlet kell a munkához

Mosonmagyaróvárott jártam a minap, és miközben a buszra vártam ott, ahol a csodálni valóan megszépült Óvár régi-új üzletutcája, az osztrák városkák promenádjára „hajazó” Magyar utca csábítja nézelődésre a ráérőt, és amelynek végén (azaz elején) magasodik a pompásan fölújított evangélikus templom, villant föl egy emlék sok évtized távolából. Valahol ezen a környéken állt egy nagy, földszintes épület, benne a nyomdával…Most, hirtelen, nem lelem, bár percekig keresem. Megváltozott, átalakult ezen a tájon is minden. Archívumomban viszont föllelem a csaknem hatvan esztendővel ezelőtti írásos pillanatfelvételt… (A Google utcakép-szolgáltatása mégis csak segített: ez lehetett az egykori nyomdaépület…)

«Öreg, földszintes ház áll Mosonmagyaróvárott, a Lenin út 99. szám alatt. Vakolatát – nem tudni hányadikat – már réges-rég levetni készül. Sok helyütt kilátszik alóla a halványvörös tégla. A sarokra épült, jó nagy területen. Homlokán fölirat: Győr-Sopron megyei Nyomda Vállalat mosonmagyaróvári telepe. Mesélik, hogy Eckhardt Ferenc ácsmester, miután megvette az akkori Moson-Magyaróvárban a volt pénzügyőri laktanyát, annyi fát épített be a házba, hogy még egy is tellett volna abból. Az Eckhardt-házból nemsokára Schweinitz-ház lett, az idősebb nemzedék még ma is így ismeri. Ugyanis volt az öreg ácsmesternek egy igen csinos, hajadonná serdült lánya, akit pénztelen, de rangos fiatalember kért nőül: az ifjabbik Schweinitz gróf. A századforduló után aztán nyomdát rendeztek be a házban. Czéh Sándor, a neves nyomdai vállalkozó fia ott nyomtatta akkoriban a helyi újságot. Hetente kétszer jelent meg a Moson Vármegye. Hamarosan Ruff Andor lett a nyomda tulajdonosa. Nála kezdett tanulni jó negyven évvel ezelőtt (1961-et írunk! – a szerző) Schlitt Rudolf, a mostani telepvezető.

Ötvenhét éves, erősen őszülő férfi. Ezerkilencszázhúszban állt először a szedőszekrény mellé. Akkor még kézzel szedték nemcsak a cikkek címeit, hanem az egész újságot. Lassan teltek a hasábok, és két-három nap is elmúlt, mire a lap a gyorssajtó alól az utcára került. A legöregebb gyorssajtót nemrégiben nyugdíjazták. A fiatalok szedték széjjel. Ekkor oldódott meg az évtizedes talány: miért járt az oly csöndesen. Néhány fogaskerekét fából esztergálták – 1850-ben. Az olaj és a por azonban annyira befeketítette, hogy nem lehetett megkülönböztetni a vas alkatrészektől.

Nyomtatvány-mintakönyvet mutat Schlitt Rudolf és megjegyzi, hogy a világ minden kincséért sem adná senkinek sem. Száz esztendő mosonmagyaróvári története van benne. Cikornyás betűkkel írt névkártyák. A legtöbb az akadémián tanult ifjaknak készült, akik szívdobogva várták bebocsátásukat egy-egy előkelő család szalonjába. A névkártya mindenesetre már lépést jelentett akkor a ranglétrán. De mégis az volt inkább a fő: milyen név áll azon…

Aztán vannak ott más nevek is. Koloman von Hegedűs áll az egyiken. Úgy látszik, a von egy K. u. K. Leutenant kártyáján jó hangzást biztosított. Vida Edmund neve tiszta fehér lapocskán minden cikornya nélküli betűkből áll. Schriftsetzer – kéziszedő volt a foglalkozása. – Ismertem jól az öreget – emlékezik vissza Schlitt Rudolf. – Kitűnő szakember volt; az ő keze alatt is tanultam. – Csak egyszerűen, fiam, de szépen – ez volt a szavajárása.

A harmadik lapon, rögtön a bal felső sarokban a többinél valamivel nagyobb kártya sárgul. Név van rajta csupán, semmi más: Balás Árpád. Híres ember volt Balás Árpád, az Akadémia professzora, ismerte mindenki. Ezért nem is íratta alá a foglalkozását. Tőle jobbra gyászkeretes lapocska: Josefine Glück nevével. Ma már nem tudni, hogy ki volt.

A vén telefonkészülék csengése elnyomja a könyvlap zizegését. A telepvezető fürgén nyúl a kagylóért. Valamiféle nyomtatvány iránt érdeklődik az egyik vállalat: elkészült-e? Újságot már régóta nem nyomnak itt, csak különféle nyomtatványokat, űrlapokat, táblázatokat, rajzokat. A tíz-tizenöt nyomdász azonban nincs munka nélkül az üzemben. A szedőszekrények fiókjai gyakran váltogatják egymást. Kolonell, borgisz, mittel, memfisz, bodoni, pergamen típusú betűk. Az egyik kövér, a másik dőlt, a harmadik csupa nagybetű változatban. Olyan, amilyet a nyomtatvány jellege kíván. Szép legyen! – ez a követelmény. – Nem szerettem sohasem, ha akárki azt mondta, hogy szép legyen – szól Schlitt Rudolf. – Tudomisten, akármennyire igyekeztem akkor, semmiképpen sem akart sikerülni. De ha rám bízták, akkor még magamnak is tetszett. Ihlet kell a munkához, hiszen a nyomdászat művészet. Ugyancsak művészet más írását elolvasni. Mert amikor én kezdtem a szakmát, akkor kevés géppel írt kéziratot adtak nekünk. Volt újságíró, aki a cikkeit félig gyorsírásban, félig pedig gyorsan-írásban adta le. Patikusnak való munka volt az irkafirkát sillabizálgatni.

A nyomtatvány-mintakönyv végén, az utolsó előtti lapon füzet nagyságú, de mindössze három oldalas nyomtatvány áll: „Kossuth Lajos, dicső hazánkfiának gyászos elhúnyta emlékére a m.-óvári evang. templomban 1894. ápril hó 22-én, délelőtt 10 órakor tartott gyászistentisztelet Rendje…” Talán éppen azon a kézisajtón nyomták, amelyik most az ajtó mellett porosodik, hogy a múzeumba szállítsák, rajta az évszámmal: 1867. Annak a kiegyezésnek az éve, ami ellen Kossuth, dicső hazánkfia oly kitartóan mindig tiltakozott.

A vén gépek mellett azonban már újak is vannak. Síknyomógép, automata papírvágó, szedőgép. Ez utóbbi mellett fekete, széles vállú, kék-fehér matrózinges fiú ül, és figyelmesen dolgozik. A gép betűit éppen csak megérinti, máris hull a betű a csatornába. Megtelvén a sor, az öntőszájhoz ér, hogy néhány pillanat múlva fényesen csillogó ólomsor hulljon a többi mellé. Schlitt Rudolf érettségizett fia édesapja szakmáját tanulja, folytatja a mesterségét.»

(Elnézést kérek az Olvasótól: a hivatását akkoriban tanuló gyakornok elkövethetett nem is egy stílushibát… Az ám, az írás 1961. július 21-én jelent meg az akkori megyei lapban.)