Drámai volt az 1984. év India számára. Esztendőkig elhúzódott és egyre mélyülő válság után június 3-án döntött a delhi központi kormány: a hadsereg kifüstölte a szikh vallási közösség szellemi központjából, az amritszári Aranytemplomból az azt megszállva tartó terroristákat. A szélsőségesek a ‘szentségtörésért’ bosszút esküdtek – és valóra is váltották: két szikh testőre október 31-én meggyilkolta Indira Gandhi miniszterelnököt. Gandhi asszony a helyzetről még akkor nyáron összefoglalta álláspontját a Reutersnak és a BBC-nek, egyúttal kijelentve, hogy mindent elmondott, több interjút nem vállal. Ám a magyar nagykövet, Túri Ferenc közbenjárására mégis nyilatkozott a legnagyobb példányszámú magyar napilap kiküldött tudósítójának, cikkünk szerzőjének. Indira Gandhi válasza a Népszabadságnak augusztus 4-én jelent meg – ez volt az utolsó interjú, amelyet magyar lapnak adott…
Indira Gandhi, az Indiai Köztársaság kormányfője Új-Delhiben, parlamenti dolgozószobájában fogadta a Népszabadság munkatársát, Farkas József Györgyöt, és kérdéseire válaszolva áttekintést adott az indiai politikai élet előterében álló pandzsábi konfliktusról, annak belső és külső okairól, valamint a kibontakozás útjáról. Alább közöljük a Népszabadság kérdéseit és a miniszterelnök asszony válaszait.
– India barátai, köztük mi, magyarok is őszinte érdeklődéssel követjük az Indiai Köztársaság fejlődését, belső helyzetének alakulását. Tudomásunk van azokról a nehézségekről, problémákról is, amelyek az ország különböző körzeteiben, elsősorban Pandzsáb szövetségi államban a közelmúltban jelentkeztek. Mik voltak az okai ennek az immár széles körben ismert válságnak, és milyen mozgatóerők álltak mögötte?
– Nehéz erre a kérdésre kategorikus, határozott feleletet adni. India, mint ismeretes, hatalmas ország, különböző szokások, vallások, nyelvek léteznek itt szorosan egymás m ellett. Tény, hogy ezek a jelenségek a politikára is hatnak, és országunk demokratikus rendjét esetenként bizonyos erők arra is felhasználják, hogy ezeket a megosztó tényezőket saját politikai tevékenységük szolgálatába állítsák. Ebben fontos helyet kapnak a vallási különbözőségek. Maga a módszer nem új Indiában; a gyarmatosítók annak idején ugyancsak arra törekedtek, hogy vallási és egyéb szempontok alapján, a nép különböző csoportjait egymással szembeállítva megnehezítsék országunk függetlenségének kivívását. Nem feledkezhetünk meg a gazdasági okokról sem, hiszen Pandzsáb, mint ismeretes, egyik legvirágzóbb szövetségi államunkká fejlődött, ahol a mezőgazdaság például kiemelkedő eredményeket produkál. Azt is meg kell jegyeznem, hogy válságjelenségekkel más indiai államokban is találkozhatunk, és ezek bizonyos vonatkozásokban hasonlatosak egymáshoz. Például abban, hogy több ellenzéki párt felsorakozik mögöttük anélkül, hogy számot vetne, mi rejlik a követelések hátterében, vagy pedig hová vezetnek a különböző kívánságok teljesítése. A pandzsábi helyi politika egyik sajátossága, hogy ott olyan párt működik, mint amilyen az Akali Dal. Tudni kell, hogy ez a párt három éven át – amikor Új-Delhiben a Dzsanata alkotta a központi kormányt – Pandzsábban tagja volt a helyi koalíciós kormánynak. De az új-delhi központi kormányban is működött két Akali-párti miniszter. Ez alatt a három esztendő alatt, ha nagyon igyekeznek, megoldhatták volna valamennyi, őket érdeklő problémájukat, miután nem csak Új-Delhiben, hanem a velük szomszédos államokban: Radzsasztánban, Himacsal Pradesben és Harijánában is hasonló politikai beállítottságú kormányok voltak hatalmon. Ámde problémáikat, amelyek körül, a válság most kibontakozott, ez alatt a három év alatt vagy fel sem vetették, vagy ha szóba kerültek is, egyáltalán nem igyekeztek megoldani őket. Ebben az időben fogadták el a követeléseiket tartalmazó dokumentumot, és mivel ezen a találkozón a Dzsanata Párt egyik vezető politikusa is részt vett, később az ügyet úgy kezelték, mintha a Dzsanata is teljes egészében felsorakozna az Akali Párt kívánságai mellett. Mi erre az ügyre úgy tekintünk, mint olyan kísérletre, amelynek bizonyos elemei az ország egységét és integritását is veszélyeztetik, minthogy a központi vezetés gyengítését célozzák. Márpedig mindazok a kérdések, amik az ország mezőgazdaságát, iparát, szociális ellátottságát és pénzügyi rendszerét érintik, minden körülmények között a központi kormány hatáskörébe kell, hogy tartozzanak, hiszen, mi is előre elkészített tervek szerint dolgozunk. Ha viszont az elhangzott követeléseknek megfelelően az államok gazdasági és pénzügyi irányítását teljes egészében az ő kezükbe tennénk át, akkor lehetetlenné válnék az egész ország érdekeit szolgáló tervek megvalósítása, aminek pedig ma már olyan eredményei vannak az ipari fejlődésben és más területeken, amelyekre India joggal lehet büszke. Ugyancsak a központosított tervezett irányítás eredménye, hogy valamit már tudtunk javítani legszegényebb néprétegeink helyzetén.
Természetesen tervezésünk arra is irányul, hogy az ország különböző fejlettségű területei között az eltérést a lehetőségekhez mérten csökkentsük. És ez nem könnyű feladat, hiszen Indiában nagyon elmaradott körzetek is vannak. Ezért figyelmünket különösképpen ezekre a vidékekre kell összpontosítanunk, amikor az ipartelepítésről határozunk, vagy más beruházásokat tervezünk. Ezzel egyaránt segítjük a szegényparasztokat, a mezőgazdasági munkásokat, a legelmaradottabb törzsek tagjait és a legalacsonyabb kasztokhoz tartozókat. Munkaalkalmat teremtünk nekik is és – ami Indiában különösen nyomasztó probléma – a magas képzettségű értelmiségi munkanélkülieknek is. Ez a programunk persze nem képes egyszerre átfogni és segíteni mind a 700 millió indiait. S bár már jelentős tömegek életszínvonalát sikerült a létminimum fölé emelni, még jóval többen vannak nagyon súlyos helyzetben. Csak lépésről lépésre tudunk haladni; rengeteg idővel és fáradsággal kell számolnunk terveink végrehajtása során. Ahol ugyanis nincs fejlődés, ott igény sem mutatkozik rá, ahol viszont megindult, ott a várakozások rendszerint nagyobbak, mint a lehetőségek. Ennyit az előzményekről, illetve a háttérről.
– Tulajdonképpen mely időponttól lehet számítani a válság nyílt jelentkezését?
– Ami a konkrét eseményeket illeti, 1980-ban megnyertük a választásokat, jóllehet korábban Új-Delhiben is és a pandzsábi kormányban is ellenfeleink voltak hatalmon. Pandzsáb esetében ez a győzelmünk azzal egyértelmű, hogy az ottani szikhek többsége nem az Akali Pártra, hanem a mi pártunkra adta le voksát. E többség támogatását most is mellettünk tudjuk. Az Akali Dal viszont, ami erőteljesen vallási színezetű párt, azt állítja, hogy az „igazi szikhek” vele tartanak, illetve, aki nem követi ezt a pártot, az nem is tisztességes szikh. Megjegyzem, hasonló problémákkal elvétve találkozhattunk hindu és muzulmán vallási körökben is.
A válság 1981-ben kezdődött. Akkor, első hivatalos találkozónkon az Akali képviselői főleg vallási kívánságaikkal álltak elő. A legtöbbjükkel egyetértettem, de voltak bizonyos fenntartásaim is. Például rádióadót akartak felállítani az Aranytemplomban. Azt válaszoltam, hogy ebbe nem egyezhetünk bele, mert nem tudjuk, mire akarják felhasználni. De felajánlottuk, hogy korlátozott időtartamban a mi adóinkkal sugározzuk az ő vallási műsorukat, közvetlenül az Aranytemplomból a dzsallandari adón keresztül. Akkor az Akali elfogadta ezt a javaslatot. Voltak más követeléseik is, melyek többségével egyetértettünk, de számos kérést nem tudtunk teljesíteni. Ilyen volt például, hogy egész Amritszárt szent várossá nyilvánítsuk. Tudvalevő, hogy jelenleg Indiában sehol sincsenek szent városok. Ha az egyik vallási közösségnek engedélyeznénk szent város megalapítását, más vallási csoportoknak – hinduknak, muzulmánoknak – is teljesíteni kellene ilyen irányú kéréseit. Vannak szent helyeink bizonyos templomok környékén, és ettől itt sem zárkóztunk el.
A tárgyalások során azonban kiderült, hogy valódi kívánságaik a vízre és bizonyos területek megszerzésére összpontosulnak. Készek voltunk ezek megvitatására is. Pandzsáb a szomszédos államokkal közös folyók vizéből az eddiginél többet követelt magának, s bár ez a követelés erősen vitatható volt, én javasoltam, hogy jóindulatúan kezeljük.
A másik lényeges vitatéma a főváros, Csandigarh helyzete volt, amely jelenleg Pandzsáb és Harijána állam székhelye. Én úgy vélekedtem, hogy Pandzsáb jogot formálhat az egész városra, Harijána pedig kapjon két kisebb területet cserébe. Az Akaii Dal ezt a megoldást elutasította. Ekkor javasoltuk, hogy maguk közt vagy bíróság előtt találjanak megfelelő megoldást. Itt a dolgok megakadtak, és érződött, hogy ebben már a szélsőségeseknek van döntő szerepük.
Miközben ugyanis ezek a tárgyalások állami és jogi fórumok előtt folytak, egyre érezhetőbbé vált a terroristák tevékenysége. Befészkelték magukat az Aranytemplomba, és egymás után követték el merényleteiket, testvérgyilkosságaikat. Bankokat raboltak ki, vasutakat robbantottak fel. Felhívtuk az Akali-vezetők figyelmét, hogy ezek a jelenségek megnehezítik, ha éppen nem teszik lehetetlenné a tárgyalásokat. Erre azt válaszolták, hogy a két dolognak semmi köze egymáshoz, így aztán a tárgyalások zsákutcába jutottak, bár mi az utolsó pillanatig készen álltunk a megegyezésre.
Feltételezem, hogy eleinte az Akali vezetői nem ismerték fel, kik rejtőznek az Aranytemplomban. Pedig elég világossá vált a dolog, amikor egy szikh rendőrt, aki imádkozni tért be, annak végeztével lelőtték. Ezt számos hasonló eset követte, melyeknek ártatlan emberek estek áldozatul.
– Az elmúlt hónapokban sok szó esett arról, hogy az indiai események mögött külföldi mozgatóerők is álltak. Az itteni újságok több országot néven is neveztek ebben az összefüggésben. Ön hogyan látja a problémának ezt az oldalát?
– Ami a külföldet illeti: számos országban, köztük az Egyesült Államokban és Kanadában jelentős számú szikh származású gazdag ember él, akik időközben felvették a fogadó ország állampolgárságát. Ezekből a körökből röppent föl először a különválásnak, egy önálló szikh állam létrehozásának gondolata. Indiában ilyesmit senki sem hangoztatott. Ilyen követeléssel egyetlen ország sem érthet egyet. Lehet, hogy nem tudtak mit kezdeni a pénzükkel, de mindenesetre ezektől a külföldi szikh csoportoktól mind erősebb anyagi támogatást kaptak mindazok, akik itthon mást sem tudtak szajkózni, mint azt, hogy körülöttük minden rossz, hogy megkülönböztetés sújtja őket stb. — és természetesen ezt szünet nélkül ismételgették, hiszen csak így jutottak újabb és újabb összegekhez. Felmerül a kérdés, hogy ezek a tehetős szikhek miért nem fektették be inkább a pénzüket Pandzsábban, holott akkor jövedelemre is szert tettek volna, és a vidék fejlődését is támogatták volna. És bár ezt nem tudjuk tételesen bizonyítani, de alapos okunk van feltételezni, hogy bizonyos külföldi hatalmak szerepet játszanak a mostani belpolitikai válságok keletkezésében Pandzsábban, de India más körzeteiben is. Ilyesmit már akkor is tapasztaltunk, amikor még nem voltunk függetlenek, és amikor egyre-másra kaptuk a „jó tanácsokat”, hogy India különböző részei ne együttesen, hanem külön-külön induljanak el a függetlenség útján. Az ilyen egységbontó sugalmazások különösen megerősödtek az utóbbi időben, miután elértünk bizonyos eredményeket terveink megvalósításában, de különösen amióta én töltöm be az el nem kötelezettek mozgalmának elnöki tisztét. Hozzáteszem, hogy ezt nem csak Indiában tapasztaljuk; a minap egy afrikai ország távozó nagykövetével beszélgettem, s ő szintén arról a rendkívül erős gazdasági és politikai nyomásról számolt be, amely országát az utóbbi időben éri. Mi, indiaiak a gazdasági és politikai presszión túlmenően katonai nyomás alatt is állunk, miután a bennünket körülvevő térségben körös-körül ellenséges tevékenységet tapasztalhatunk, legyen itt szó akár az Indiai-óceán vizeiről, akár egyes szomszédos országokról. S mindezek a gondok éppen akkor sújtanak bennünket, amikor a fejlődés nehézségei magukban is éppen elég problémát okoznak országunknak.
— Hogyan reagált az indiai közvélemény a terroristák tevékenységére, illetve azokra az intézkedésekre, amelyeket az ön kormánya tett a szeparatista törekvések megállítására?
— Kijelenthetem, hogy a terroristák és néhány Akali-politikus kivételével Pandzsábban is és az egész országban is egyetértéssel fogadták azt az akciót, amikor az Aranytemplomot megszálló terroristákkal szemben erélyesen felléptünk. Társadalmunk ugyanis joggal tarthatott attól, hogy ha a kormány nem képes úrrá lenni a helyzeten, akkor a terrorizmus és a szeparatizmus egész Indiában elharapódzik. Az igazság az, hogy amikor az akciót végrehajtottuk, olyan szikh honfitársaink is, akik az Akali Párthoz tartoznak, megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy a terror további tombolását megakadályoztuk. Mint mondták, nap mint nap félelemben éltek, nem tudván, hogy mikor ölik meg őket, minden ok nélkül. Meglátogatott engem egy odavalósi asszony a lányával, és elmondta, hogy három fiáit a szeme láttára koncolták fel. Elképzelhetjük azt a szörnyű drámát, amit átélt ez az aszszony, akinek a házát kirabolták, és aki arra kért engem, hogy segítsek neki máshova költözni, mert semmi áron sem megy vissza az otthonába.
Hozzáteszem, hogy bizonyos rémhírek is szárnyra keltek a katonai akció után, „szörnyű pusztításokról”, vagy arról, hogy egyes terroristáknak sikerült volna elmenekülniük. Eléggé sajnálatos, hogy ezeket a híreket egyes értelmiségi körökben is felkapták, bár jellemző módon olyan körökben, amelyek rendszerint kormányom ellen foglalnak állást. Ezeket a híreszteléseket bizonyos külföldi lapok is továbbadták és a maguk módján felerősítették. Azt is tapasztalni lehet, hogy esetenként megfenyegetnek embereket, különösen rendőröket és hivatalnokokat, akik a mi oldalunkon voltak, hogy leszámolnak velük, ha pedig ők elmenekülnek, akkor megtalálják a módját, hogy rokonaiknak, sőt barátaiknak nyújtsák be a számlát. Így azután a szikhek közül sokan, jóllehet egyetértenek a terrorizmus elleni fellépésünkkel, ennek egyelőre nem mernek nyilvános hangolt adni.
— Milyen lépéseket tesz az indiai kormány most, és mik a hosszú távú tervei arra, hogy leküzdje a válságot, és biztosítsa a probléma tartós, megnyugtató megoldását?
— Jelenlegi legfontosabb feladatunk a közvetlenül fenyegetett emberek megnyugtatása, segítése. Naponta érkeznek hozzánk különböző pandzsábi küldöttségek. Előadják sérelmeiket, problémáikat. Ma délelőtt éppen egy jogászcsoportot fogadtam, amelynek tagjai sorában egyaránt voltak hinduk és szikhek. Leültettem őket, hogy maguk között őszintén vitassák meg azokat a problémákat, amelyek gondot okoznak az általuk képviselt közösségeknek. Roppant fontos, hogy hidakat építsenek egymás közé, hiszen Pandzsábban szinte minden családban található hindu és szikh is. Igen szerencsétlen fejleménynek tartjuk, ha éppen ezekben a kis közösségekben bomlik meg az egyensúly.
További probléma, hogy Pandzsábban, ebben a gazdag országrészben, az események következtében alapjaiban rendült meg a gazdaság, mindenekelőtt az élelmiszer-termelés. Korábban könnyen lehetett beruházókat találni egy-egy pandzsábi vállalat létrehozásához, a válság ezt a folyamatot is megakadályozta. Most nekünk, a kormánynak kell a zsebünkbe nyúlnunk, hogy anyagilag támogassuk a parasztokat, segítsük az ipari termelést. Erről elsősorban politikai döntést kell hozni. Az is szerencsétlen dolog, hogy az ellenzéki pártok nem tartják szem előtt Pandzsáb és az ország érdekeit, hanem a közelgő választásokra tekintenek, és csak az foglalkoztatja őket, hogy pártom előnyére válhat, ha a helyzet jobbra fordul. Kijelenthetem, hogy nekünk nincsenek ilyen meggondolásaink. Csak azt tartjuk szem előtt, hogyan őrizhetjük meg az ország egységét, integritását, hogyan segíthetjük előrehaladását, és hogyan oldhatjuk meg az olyan problémákat, mint a szegénység, az elmaradottság és az igazságtalanság, jelentkezzék az bármilyen formában is. Ami pedig az Akali Dallal folytatott tárgyalások felújítását illeti, erről csak annyit mondhatok, hogy mi bármikor bárkivel készek vagyunk tárgyalni, de azt a másik félnek is tudnia kell, hogy az ország alapvető érdeke nem lehet viták tárgya.
Ezzel összefüggésben megemlítem az Aranytemplom újjáépítésének kérdését. Vannak olyan szikh csoportok, amelyek úgy vélekednek, hogy a munkálatokat csak azután lehet elkezdeni, ha az „idegenek” — ezen a katonaságot értik — eltávoznak a szent helyről. Mások még ezután, sem akarják az újjáépítést, hanem a sérült kegyhelyet valamiféle mementóként kívánják megőrizni. Minthogy ez csak keserűséget szülne, ebbe nem egyezhetünk bele. Szerintünk ugyanis a bekövetkezett károkat nem a mi beavatkozásunk okozta, hanem az, hogy a terroristák a templomot saját erődítményükké változtatták. Itt rendezték be szálláshelyüket, itt tartották fegyvereiket. Voltak olyan károk, amelyeket ők maguk okoztak: lőréseket ütöttek a falakon. Megjegyzem, hogy a templom középső része, ahol a szent könyveket őrizték, teljesen sértetlen maradt.
Nagy jelentőséget tulajdonítok annak az akciónak, amely önkéntes alapon a templom helyreállítását tűzte ki célul. Ez a „kar szeva” elnevezésű mozgalom, amelyhez máris ezrek csatlakoztak, vállalva a munkát a jó ügy szolgálatában. Az Akali Párt sajnálatos módon egyelőre nem vesz részt ebben. Az ellenzék ezt a mozgalmait a szikhek megosztására irányuló kísérletnek igyekszik beállítani. Mi viszont egyfajta áttörésnek tekintjük, amely utat nyithat a megbékéléshez, a kibontakozáshoz.
Az Aranytemplom.
— Engedje meg végül, miniszterelnök asszony, hogy élve a lehetőséggel, véleményét kérjük a magyar-indiai kapcsolatok alakulásáról.
— Szívesen válaszolok erre. A kapcsolatainkról szólva első helyen a gazdasági együttműködést emelem most ki. E téren az 1974-ben alakított vegyes bizottság eredményes munkát végez, az árucsere, a kooperáció mind sokoldalúbbá válik. Reméljük, a szakértők munkájának eredményeképpen tovább növekszik majd az indiai export is Magyarországra. Azt is számon tartjuk, hogy jelenleg 24 vállalkozás megvalósítása folyik Indiában magyar közreműködéssel, köztük olyanok, mint például a Hindustan Machine Tools és a Tungsram közös izzólámpaprogramja. De jók az együttes munka eredményei az energiagazdálkodásban és a távközlésben is. Ezen a vonalon kell továbbhaladnunk mindkét fél javára.
Örömmel használom fel ezt a lehetőséget is, hogy a legjobb kívánságaimat küldjem a magyar népnek, amellyel a kölcsönös tisztelet és megbecsülés szálai fűznek össze bennünket.