„Olvastátok? Hát németek vagyunk!” – kiáltottak fel az Elba és az Odera között lakók, látván a központi pártlap, a Neues Deutschland szalagcímét: Az első német a világűrben – az NDK állampolgára! Sigmund Jähn 1978-i űrutazása kiváló alkalmat jelentett a keletnémet propagandistáknak az addigi egyoldalú történelemszemlélet „fazonírozására”. A história szereplői sorra egyfajta felülvizsgálaton estek át, s számos esetben az addig elnyomóknak, kizsákmányolóknak, egyéb kényelmetlen figuráknak lefestett antihősökről derült ki, hogy – dehogy… Ezt a trendet erősítette az a színházi bemutató Kelet-Berlinben, amelyről szerzőnk a Népszabadság 1986. február 10-i számában közölt tudósításában beszámolt… (Nyitó képünkön a „porosz Versaillesként” is emlegetett, ugyancsak Nagy Frigyes uralkodásához fűződő potsdami Sansoucci kastélyegyüttes egy része, előtérben a szőlőskerttel.)
II. (vagy Nagy) Frigyes bronz lovas szobrának néhány évvel ezelőtt történt visszaállítása az Unter den Lindenen (jobb oldali kép) olyan vitákat keltett NDK-szerte, sőt az ország határain túl is, amelyek mindmáig folytatódnak, és előreláthatólag nem is fejeződnek be egyhamar. A múlt értékelésében fellelhető mai ellentmondásokra utal az a példa, hogy midőn az NDK első űrhajósa Potsdamban járt, az ottani vendéglátók – a porosz királyok XVIII. századbeli, „hosszú legényekből” összeállított gárdáját, mint „helyi specialitást” felidézve – kétméteres katonákból felsorakoztatott díszőrséggel fogadták a meglepett kozmonautát. Az ötletet kiagyalói nyilván szellemesnek tartották, mások – történészek – ízléstelenségről beszéltek, emlékeztetve arra, hogy a „hosszú legényeket” annak idején erőszakkal verbuválták, esetenként egyszerűen elrabolták őket, így hozták létre a gárdát. Claus Hammelnak, az 54 éves szerzőnek Jönnek a poroszok című darabjában is szerepel két „hosszú legény”, akik – akárcsak az Optimista tragédia két matróza – kommentálják is a velük-körülöttük zajló, furcsábbnál furcsább eseményeket.
A színdarab, amelyet Karl Gassauer rendezésében tűzött műsorára a berlini Maxim Gorki Theater, nem vállalja a Frigyesről folyó vita eldöntését, de a nézetek összecsapását felhasználja arra, hogy a társadalom elé tükröt, esetenként görbe tükröt tartson. A kicsiny, de jól szerkesztett műsorfüzet találó mondattal kezdődik: „Mondd meg, hogyan viszonyulsz történelmedhez, s megmondom, ki vagy!”
Az, hogy II. (vagy Nagy) Frigyes feltámadt, csak a függöny felmenetele utáni első percekben tetszik abszurdnak. A nézők hamarosan megszokják, hogy őfelsége – Kurt Radeke kitűnő alakításában – ott jár-kel a színpadon, zsörtölődik a titkárnővel, vitatkozik Luther Mártonnal – aki szintén ismét „élő” –, és szikrázó érv–ellenérv-párbajokat folytat saját „Nagy”-ságáról a Professzornővel, akinek nem kevesebb a feladata, mint a történelmi múlt értékelésének felülvizsgálata, a korábbi esetleges „túlzások” rendbetétele. S miközben Luther – Jochen Thomas játssza a hálás szerepet – elégedetten olvasgatja a legújabb kiadványokat, amelyekben az egykori reformátor majdhogynem népvezéri és forradalmári glóriát kap, Frigyes király még bizonytalankodik. Róla és korszakáról az elmarasztaló és a dicsérő megállapítások egyaránt bőségesen hullnak. A „katonásdi” természetesen elítéltetik, ámde a fegyelem, a takarékosság, a kötelességtudat, a megbízhatóság már mint egyértelműen pozitív és ma is követendő jó tulajdonságok kerülnek említésre. A háborúra készülődés frigyesi hagyományával szembesül a szorgos munka, a talajjavítás, a burgonyanemesítés vonzó példája – márpedig ez utóbbiak is összefűződnek a király nevével. S miután a darab hangsúlyozottan az NDK-ban és jelen időben játszódik, sorra feltűnnek a ma jellegzetes figurái: a lezser szállítómunkás – aki a királyt és lovát a Professzornő intézetébe elhozta –, a talajjavító vállalat egy megbízottja – aki „hallott valamit”, és a tudós asszonytól most az iránt érdeklődik, vajon felveheti-e kollektívájuk Nagy Frigyes nevét?! –, az NSZK diplomatája – aki az „igazi németek” nevében „.átállásra” ösztökéli az értetlenkedő uralkodót –, a maszek régiségkereskedő –, aki a múltkutatás konjunktúrájától saját forgalma további felvirágzását reméli – és sokan mások. A téma megragadásán túl a darab legfőbb erénye éppen az ezekben a helyzetekben rejlő komédialehetőségek tökéletes kiaknázása.
A második képben egy gabonaföldön (talajjavítási hagyományok!) még egy porosz dalocskát eléneklő úttörőőrs is üdvözli az arra tébláboló Frigyes királyt, majd az egyik apróság – a tévéhíradóból ismert, begyakorolt mozdulattal – a meghökkent felség nyakába köti saját pionírnyakkendőjét, miközben a közönség gurul a nevetéstől.
Ám ugyanezen a búzamezőn zajlik a darab legdrámaibb jelenete is: a Professzornő – Gisela Rimpler remekel a szerepben – egy ismert porosz induló eljátszására kéri a békésen fuvolázó uralkodót. Az vonakodva tesz eleget az unszolásnak, s ő jól tudja, miért: a mezőn az egykori harcok névtelen katonájának csontváza jelenik meg, pontosabban maga a Halál, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódott a porosz militarizmussal, két évszázaddal ezelőtt is és később is – mint arra a csontvázon foszladozó világháborús katonazubbony utal. – Történelem nélkül kellemesebb élni! – bölcselkednek a színpadon a „hosszú legények”. Kellemesebb, csak éppen lehetetlen. „A mi világképünknek az felel meg – idéz a műsorfüzet Erich Honecker egyik interjújából –, ha a történelmet a maga objektív, tényleges folyamatában, általános dialektikájában fogjuk fel . . . S ide tartozik, ahogyan a történelem kiemelkedő alakjait, nagyságukkal és korlátaikkal együtt szemléljük.”
Igen, az élet valóban nem teszi lehetővé, hogy a múltból csupán a nekünk tetsző dolgokat és személyeket tekintsük sajátunknak. A játék végén a Professzornő már-már beletörődne, hogy Frigyes (és vele a porosz „rossz szellem”) nyugatra távozzék. Ám a király másként dönt: marad. S vele maradnak a megoldásra, pontosításra, válaszra váró problémák is. Sőt, mindennek a tetejében egy száz évvel későbbi porosz is a színpadra sétál: Bismarck Ottó, a „vaskancellár”, aki ugyancsak saját dolgának eligazítását kéri, követeli a történészektől. A függöny itt lehull, de csak a darab ér véget.
