Szokás volt hajdan, hogy az újságíró-szövetség (amiből akkoriban csak egy volt, a MÚOSZ) egy-egy szakosztálya csereprogramokat szervezett más országok szövetségeivel. Egyik ilyen alkalommal volt szerencsém néhány napot Tbilisziben, Grúzia fővárosában is eltölteni, miután Moszkvában végiglátogattam jeles helyeket, köztük persze a Nagyszínházat (Bolsoj Tyeatr) meg az itthoni mozikban is vetített filmek születési helyét, a Moszfilm Stúdiót. A belföldi repülőút is – hogyan is fogalmazzam – eléggé érdekes volt. Mire Tbiliszibe értünk, gépünk a lelkünket is kirázta belőlünk. Úgy zötyögött, mintha kátyús lett volna a légifolyosó. Ám nagyon megérte. Bálint Ibolya kolléganőnk a Pest megyei Hírlap archívumából vette elő úti beszámolóját; a megjelenés ideje: 1977. augusztus 11–12. (Nyitó képünkön: Tbiliszi és folyója, a Kura)
A legendás hírű grúz vendégbarátságból már érkezésünk alkalmával ízelítőt kaptunk: éjfél után szállt le a repülőgép velünk Tbiliszi repülőterén. A vacsoráról természetesen lemondtunk rég, késő volt nagyon, támolyogtunk a fáradtságtól, hiszen nem vagyunk hozzászokva – néhány naponként! – egy-kétezer kilométeres repülőúthoz.
S mi történt? Szállodai szobánkban terülj asztalkám fogadott bennünket, jó falatokkal, friss, piros paradicsommal, hűtött limonádéval. Jó háziasszony gondoskodott mindenkiről: Alisza Kojava, a Grúz Újságírók Szövetségének munkatársa, aki meleg szeretettel és fáradságot nem ismerve szervezte programunkat, kísért minket a további három napon át, hajnaltól estig.
A számomra legizgalmasabb élmények egyikét a színházakban szereztem. Előadást csak a Mardzsanisvili Színházban láttam, de nem mindennapi szerencsének tartom, hogy megnézhettem a 125 éves operaház épületét kívül-belül, a felújítás utolsó stádiumában.
Iraklij Beridze igazgató, a házigazda büszkeségével vezetett körbe bennünket az újjászületett operaházban (a képen). Ami olyan, mint egy mesebeli palota.
Hangulatában őrzi a régi grúz építőművészet sajátosságait, a népi ornamentika díszítőelemeit fehérben, aranyban, zöldben, sárgában, kékben és bordóban. A színpadi technika teljesen új, a legmodernebb valamennyi eszköze. Ez is irigylésre méltó, azzal együtt, hogy kilencmillió rubelt emésztett föl a rekonstrukció – viszont csak négy évig tartott. Hát így is lehet!
Érdemes megjegyezni, hogy a nézőtér bútorzatát hazánkban készítették, az ARTEX szállította, a megrendelők maximális megelégedésére. A szivárvány minden színében csillogó ólomkristály csillárokat Ergemblidze belsőépítész tervei szerint – és személyes felügyelete alatt – egy osztrák gyárban csinálták.
Egy mondat még, de nem mellékes: Iraklij Beridze bizakodva beszélt arról a távlati tervről, amely szerint cseh, illetve magyar operatársulatokkal állapodnak majd meg, cserefellépésre.
A Madzsanisivili Színházban érdekes darabot néztünk. Írta Baucsidze, rendezte Toradze. A címe – nem egészen pontos, de témáját illetően hű fordításban – „Az udvarban harapós kutya”. A színpadkép igazi grúz udvar, tornácos, lépcsős épületbelsővel, a szereplők vérbő, temperamentumos grúz jellemeket formálnak. Ezekben a figurákban – ha kicsit lelkünkbe nézünk – magunkra is ráismerünk. A ház lakói különféle foglalkozásokat űznek, egyben viszont megegyeznek: a szomszédokat lesik, ki, miből és hogyan él, ki, kivel, mit és mikor, de legfőképpen azt, hogy mivel bosszanthatják kellőképpen egymást. Persze egy kutya is van, látni nem lehet, csak dühös ugatását hallani. Tulajdonképpen maguk a lakók azok, akik harapnak.
A fergeteges, ragyogó előadás után fogadott bennünket Giga Lordkipanidze, a színház igazgató-rendezője. Sokféléről beszélgettünk, érintve a grúz színházi élet, színművészet egyes kérdéseit, aztán majdhogynem hazai pályán éreztük magunkat. Szóba hoztuk ugyanis a három évvel korábbi nagyszerű vállalkozást, a Bánk bán grúziai bemutatását. Nagy siker volt. A Szovjetunióban rendezett magyar dráma hónapjában első díjat nyertek az előadással. Azóta is olvasgatják a magyar darabokat.
Elárulta Lordkipanidze, mit dédelget magában, mire készül. Szeretné bemutatni Az ember tragédiáját. Az örökbecsű Madách-művet Nodar Guresidze fordította grúz nyelvre, ő állította össze a magyar költők antológiáját is, hazája nyelvére átültetve.
Már más helyszínen járunk. Más művészet.
Koba Guruli és alkotása – E. N. Gigilasvili felvétele.
Csak az arcát néztem, míg dolgozott. Szája sarkában nevetés bujkált, homlokáról tovaszálltak a felhők, félrehajtott fejjel, önfeledten alkotott, mint egy játékos gyermek. Igen, a gyermekek tudnak így elmerülni, ha napocskát rajzolnak, vagy anyukát örökítik meg a fehér papíron.
Különbség csak annyi, hogy nem papír, hanem rézlemez feküdt a munkaasztalon, s Koba Guruli dolgozott vele, Grúzia képzőművészeinek egyik legnagyobbja, leghíresebbje. Nálunk sem ismeretlen a neve, 1971-ben kiállításon gyönyörködhettünk műveiben.
Kilenc legenda rézdomborításon. Azt állítja, hogy őt Magyarország indította az európai siker útjára. Sorolja, ki mindenkivel ismerkedett meg hazánkban, kinek tiszteli a művészetét. Ebben a felsorolásban szerepel Bálint Ildikó szentendrei grafikus neve is.
Büszke vagyok.
Közben elkészült a mű, egy női fej. Él és mosolyog a rézlemezből kiemelkedve. A művészből most feltör a diadalmas nevetés, ami eddig pajkosan bujkált az arcán. Sikerült! Magasra tartja legfrissebb alkotását, s boldogan kiáltja: megvan, nekem még tetszik is! Nekünk is tetszett.
Koba Guruli 1956-ban végezte el a képzőművészeti főiskolát Tbilisziben. Fémmel 1961-ben kezdett dolgozni, azóta fokról fokra bontakozott kimagasló tehetsége, sajátos művészi egyénisége. Az ő fogalmazása szerint művészete a grúz népből, a grúz nép nagy lelkéből táplálkozik, csak abban él. Bizonyításul bemutatta azokat a domborításokat, amelyekkel legutóbb foglalkozott, amelyeket újabb európai kiállításra szánt. Kilenc történelmi legendát ábrázol, rájuk építve a mai grúz mindennapokat. A történelmi ihletésű figurák élettel telítve lépnek ki a grúz legendákból: a grúz földért Aga Mathakánnal harcoló aragvi vitézek; az első ember, aki ismerte a tűz titkát; Armaz pogány isten, bal kezében kard, jobb kezét védelmezően nyújtja a két kis riadt mellékalak fölé, mindhármukat a Nap sugarai oltalmazzák.
Koba Guruli művészi elhivatottságának talán leghívebb kifejezője „Az én Grúziám” című műve. Sudár, indaszerűen hajló, kissé egzotikus nőalak, víz, levegő, napfény, szőlőfürtök, halak. Az a mindent magába ölelő melegség, amivel mi is találkoztunk, pedig három nap csak arra volt elég, hogy egy pillantást vessünk Tbiliszire, de ezzel a pillantással gazdagabbak lettünk egy életre.
Ha fölmegy az ember a funikulorral a hegyre, úgy tárul eléje Tbiliszi, akár egy nyitott legyező. Középütt szalagként fut a Kura folyó, látni az óváros ősi, jellegzetesen grúz házait, távolabb a modern lakótelepeket. A funikulor olyasmi, mint a budapesti fogaskerekű vasút. Felső végállomásán egy csodaszép park, árnyas sétányokkal, rengeteg hársfával, kellemes zene szól, a fiatalok egymást átölelve andalognak, gyerekek labdáznak, futkároznak a fűben. Ha este kigyúlnak a fények a Kura partján, szinte olyan az egész, mintha egy budai kilátóról szemlélnénk Budapestet.
A grúz emberek is hasonlítanak hozzánk. Temperamentumuk, történelmük is hordoz a miénkkel közös vonásokat, s ezt szívesen emlegetik. Szeretnek bennünket, népeink barátságának gyökereit a múlt ködébe veszett időkben keresik, s találják. Nagy tisztelettel idézik szabadságharcaink hőseinek emlékét, Bocskayt, Rákóczit, Kossuth Lajost, ismerik a küzdelmet, amit történelmünk során folytattunk függetlenségünkért, mint ők is. A XII. század kiváló grúz költője, Sota Rusztaveli
„A tigrisbőrös lovag” című elbeszélő költeményében énekelte meg három vitéz jó barát önfeláldozó harcát az önkénnyel szemben. Vendéglátóink Tbilisziben büszkén hivatkoztak azokra a híressé vált illusztrációkra, amelyeket a magyar Zichy Mihály készített az eposzhoz a 19. században.
Az utóbbi néhány évben többször adtak ki válogatást a Grúz SzSzK-ban Petőfi Sándor költeményeiből, lefordították József Attila, Juhász Gyula verseit. A Népek Barátsága Múzeumban, a második világháború dokumentumaiból rendezett kiállításon találkoztunk egy fiatalasszonnyal – kedves becenevén Lali –, aki magyar nyelvet tanult Tbilisziben az egyetemen. Csak azt fájlalja, hogy ritkán adódik alkalma hazánk nyelvén beszélni.
A múzeumban, az Anyák Termében megtört arcú idős asszonyok néztek ránk óriási fényképekről, jelképesen képviselve a sok ezer grúz anyát, akinek fiai a második háborúban vesztek el. Megrázó volt, kicsordult a könnyünk.
Hasonlítunk egymásra a grúzokkal még egy dologban: ők is szeretnek jókat enni, mi is.
Konyhájuk híre vetekszik a miénkkel, s nem udvariasságból mondom: némely étel bizony jobban ízlett, mint egyes itthoni nevezetességek. Nem spórolnak a fűszerekkel. A terítésnél nem hiányozhat az asztalról a nyers tárkony, bazsalikom, petrezselyem, zöldhagyma, uborka, hónapos retek, paradicsom. Tálakon a sokféle gyümölcs! A szemnek is tetszetős. Változatosak az előételek, halak, sajtok, sonkafélék, és egy pástétom a sok közül: bab, dióval. Hogyan csinálják ez utóbbit?
Nem árulták el. De nagyon finom.
Az asztal korlátlan hatalmú ura a tamada, akit a társaság tagjai egymás közül választanak. Elsőként mindig ő emeli a poharat, ő mondja a pohárköszöntőt, lehet hozzá csatlakozni, de csak kiegészítve a témát, amiről ő beszélt. S amíg valaki beszél, inni nem lehet. Tartani kell a poharat. Aztán mindig fenékig üríteni.
Sajnos (lehet, hogy másoknak szerencsére?) a tamada igen gyakran emeli poharát. A magyar nőkre, a barátságra, a találkozásra, a következő találkozásra, arra, ami éppen eszébe jut, de pohárköszöntői kivétel nélkül szellemesek, remek csattanóval.
A grúz asztalnál nyafogás nincs. Én most nem eszem, én most nem iszom – ilyet nem ismernek. Az ínycsiklandó falatoknak – birkafasírt, saslik és a többi – ellenállni egyébként is ki tudna? Ki nem issza meg szívesen a zamatos, könnyű fehér cinandali bort? A tamadának különben is illik szót fogadni.
A georgianjournal.ge felvételén: Elgar Sengelaja és Marcello Mastroianni.
Egy éppen elkészült filmben is láttunk ilyen grúz ebédet, valamint megismerkedhettünk a két Sengelaja fiúval, Eldarral és Georgival, a híres grúz filmrendező-dinasztia két tagjával. Apjuk is rendező. Az ifjabbik fivér, Georgi Sengelaja filmjét említettem az előbb, címe valami ilyen: A homok mindig leülepszik. Érdekessége főként az, hogy szereplői – kevés kivétellel – nem színészek, hanem civil, hétköznapi emberek. Saját jellemüket, saját öltözéküket viselik, saját arcuk van, maszk nélkül. Magatartásukban nincs semmi „csinált”, minden igazi. Egy eldugott, szőlőtermelő vidéken éppen öntözőcsatornát építenek. Mesterkéletlen, valódi grúz figurák élik a filmvásznon mindennapi életüket, a helyszín is eredeti, a valódi építkezéshez vitette a rendező a kamerákat.
A két Sengelaja egyébként művészi koncepcióján kívül semmiben sem hasonlít egymásra. Sem kívül, sem belül. Georgi alacsony és fekete, mokány bajusszal, olajos szemekkel. Eldar magas, szőke, fehér arcából mintha a déli tenger tekintene ránk, olyan kék a szembogara. Életük a film.
Eldar Sengelaja a grúz filmművész-szövetség elnöke. Fiatalok, de már a náluk még fiatalabb rendező nemzedék útját egyengetik, egy-egy alkotócsoport élén nevelik az utánpótlást. Így fogalmazott Eldar Sengelaja a grúz filmrendezőkről: egy bennük a közös, mégpedig az, hogy valamennyien elmélyülten tanulmányozzák – és ennek megfelelően híven ábrázolják – a grúz nép jellemét, mindig és mindenütt jelenlévő humorát, életkedvét, hagyományait, szokásait.
Nem egyszer megtörtént újságíró delegációnkkal grúziai utunkon, hogy bizonyos jeleneteket, embereket ismerősöknek véltünk. A magyarázat egyszerű: láttunk itthon jó néhány grúz filmet. Mintha azok szereplői keltek volna életre az utcán. Pedig éppen fordítva van a dolog: az utca népe vonul be a filmekbe, legtöbbször kiváló filmszínészek megjelenítésében, de nagyon sokszor személyesen. Hogy hirdesse a világnak: nézzétek, hát ilyenek vagyunk.
Kedvesek. Nagyon megszerettük őket.