Az újságíró archívumából: Kelet-berlini kabaré

Az alábbi sorok írója 1985-től 1989 augusztusáig a Népszabadságot tudósította az NDK fővárosából (és Nyugat-Berlinből is…). Tömören: úgy kellett dolgoznom, hogy a keletnémet hatóságok ne utasítsanak ki, itthon pedig ne nézzenek hülyének.

(A képen: Farkas, a berlini medve) Állandó olvasóim és kritikusaim a berlini Magyar Kultúra Háza kedves munkatársnői voltak, akik cikkeimet böngészve gyakorta borzongtak: „És maga még itt van?”…”És maga még él?”… Szerencsémre adódtak lazább pillanatok is, ilyen lehetőséget kínált mindenkor Kelet-Berlin legismertebb kabaréja (nem is működött több): a Distel. A mellékelt írás 1989 augusztusában készült, egy hónappal azt megelőzően, hogy Budapest megnyitotta a határt az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó, ám a másik német államba vágyó keletnémet polgárok előtt…

Egy este a Distelben

Meglehetősen hosszú ideig kel­lett várakozniuk az NDK-beli po­litikai kabaré kedvelőinek arra, hogy e műfaj fel­legvára, a berlini Distel-színpad új műsorral rukkol­jon ki. Végül mégiscsak sikerült a műsort összeál­lítani. Ebben az utazások kérdés­körét boncolgat­ják. A múlt év vé­gén megjelent utazási szabályo­zás („Az addigi törvénytelen helyzetet végre törvé­nyesítették” – kommentálja fullánkosan az egyik szereplő) ugyanis fel­fokozta az érdeklődést a nyugati lá­togatások iránt. Feledésbe merült (vagy „merített’’) rokoni kapcsolato­kat elevenítettek fel, hogy azután a meghívólevél elindulhasson Kelet fe­lé. Az egyik jelenetben egy gyár ve­zetője arra igyekszik rábírni munka­társát, hogy vegye át a részére már kiállított útlevelet, és rögvest indul­jon útnak NSZK-beli nagynénje meglátogatására. A kolléga zavarában elárulja, hogy az általa régebben le­tagadott nénikéje időközben elhalá­lozott, ám a főnök szerint ez nem lehet akadálya az utazásnak, amelynek voltaképpeni célját egy fehér nejlonszatyor rejti. Ebben ugyanis 49 ezer NDK-márka lapul, amit átcsempészve és 1–7 arányban beváltva olyan nyersanyagot kell vásárolnia, amely nélkül a gyár nem képes folytatni a munkáját.

Az árfolyam témájára a darabban többször is visszatérnek, s ezt a kö­zönség soraiban – különösen, ami­kor a lapokban mostanában rend­szeresen publikált hivatalos kurzu­sok kerülnek szóba – mindannyi­szor harsány derültség fogadja. (Az NDK állami bankja egy nyugatné­met márkáért egy itteni márkát fi­zet, és a többi nyugati valutát is ennek arányában jegyzi.) Az egyik színpadi dialógusból egyebek kö­zött az derül ki, hogy a megszorult delikvens Párizsban hiába vitte be a Marx képével ékesített százmár­kást a pénzváltóhoz, ott nem is is­merték a büszke kékhasú bankót.

Magyarország, mint téma, meg­lepően gyakran szóba került a mű­sorban. A képzeletbeli NDK-kenyérgyár „agytrösztje” például azért nem bővíti a választékát „budapes­ti cipóval”, mert azt „eléggé keve­rik” és ráadásul drága is. Ebben a jelenetben egyébként a fő konflik­tusforrás az NDK-ban gyártott „moszkvai kenyér” jövője. „Nem kell nekünk mindent mások után sütni” – állapítja meg az igazgató, aki egy „reformkenyér” merész gondolatát is elveti. A végső dön­tés: „Nincs kifogásom egy újabb kenyérféle ellen, ám annak passzol­nia kell a mi kemencénkhez…”

A gazdasági témákkal foglalkozó jelenetek egyikében magyar szak­ember érkezik tapasztalatcserére az NDK-beli tudományos kutatóinté­zetbe. A piros-fehér-zöld zászlóval ékesített asztal mellett a vendég (aki Népszabadságot lobogtatva hangos „csókolom”-mal esik be, és aranyos magyar akcentussal teszi fel „naiv” kérdéseit) az NDK gaz­dasági helyzete után érdeklődik. Vá­lasz helyett előbb egy keresztkérdést kap: És mi van most Budapesten? „Teli kirakatok, emelkedő árak” – így foglalja össze a berlini „Szabó elvtárs” az otthoni helyzetet. „Nohát, nálunk egyik sincs” – replikáznak a házigazdák. A magyar lá­togató az értéktörvény NDK-beli alkalmazásáról kérdezi vendéglátó­it, akik némi magyarázkodás során elismerik: nem a gazdasági, hanem a politikai megfontolások az elsőd­legesek.

Az NDK-polgárok számára szóba jöhető úti célokról nem sok jót mondanak-énekelnek a Distel sze­replői, akik ezúttal is pompás ala­kításokat nyújtanak vérbő játékuk­kal. „Amit Csehszlovákiában ve­szünk, nem hozhatjuk át a határon, Romániában nincs is mit venni, Lengyelországba már évek óta nem utazhatunk, s Magyarországra sem sokáig’’ – panaszkodnak kórusban (s esetünkben remélhetőleg alap nélkül) a színészek. Maradnak a szolgálati utak, amelyek közül az egyikről szól a Distel új műsorának talán legsikerültebb száma.

A Düsseldorfban vendégszereplő NDK-színtársulatból ugyanis „meg­pattant” egy tag. Igaz, hogy csak a két ember összekapaszkodásával létrehozott színpadi ló hátsó felét „alakította”, de mégis… Az igaz­gató, a párttitkár és a színház tit­kárnője lázas tanácskozásba kezd, hogy miként mossák le a szégyen­foltot, és hogyan pótolják a hiányt. A direktor és a párttitkár hallani sem akar arról, hogy ők bújjanak a lóba („miket írna a nyugati sajtó?”), de a titkárnő is elhárítja a szemé­lyére vonatkozó javaslatot, mond­ván, hogy a ló első fele az ő elvált férje, és ez kizáró ok. Szóba kerül még annak a lehetősége is, hogy a társulathoz ugyan nem tartozó, de velük utazó és „nem művészeti fel­adatokat ellátó” elvtársat vonják be ily módon a produkcióba, de ezt is elvetik. Végül is megszületik a meg­oldás: a színpadi négylábú hátsó felét szalmával kitömik. Haza pedig – a turné mérlegét elkészítve – a társulat veszteségét így összegzik: „fél ló”.

„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.) „Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)