Az alábbi sorok írója 1985-től 1989 augusztusáig a Népszabadságot tudósította az NDK fővárosából (és Nyugat-Berlinből is…). Tömören: úgy kellett dolgoznom, hogy a keletnémet hatóságok ne utasítsanak ki, itthon pedig ne nézzenek hülyének.
(A képen: Farkas, a berlini medve) Állandó olvasóim és kritikusaim a berlini Magyar Kultúra Háza kedves munkatársnői voltak, akik cikkeimet böngészve gyakorta borzongtak: „És maga még itt van?”…”És maga még él?”… Szerencsémre adódtak lazább pillanatok is, ilyen lehetőséget kínált mindenkor Kelet-Berlin legismertebb kabaréja (nem is működött több): a Distel. A mellékelt írás 1989 augusztusában készült, egy hónappal azt megelőzően, hogy Budapest megnyitotta a határt az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó, ám a másik német államba vágyó keletnémet polgárok előtt…
Egy este a Distelben
Meglehetősen hosszú ideig kellett várakozniuk az NDK-beli politikai kabaré kedvelőinek arra, hogy e műfaj fellegvára, a berlini Distel-színpad új műsorral rukkoljon ki. Végül mégiscsak sikerült a műsort összeállítani. Ebben az utazások kérdéskörét boncolgatják. A múlt év végén megjelent utazási szabályozás („Az addigi törvénytelen helyzetet végre törvényesítették” – kommentálja fullánkosan az egyik szereplő) ugyanis felfokozta az érdeklődést a nyugati látogatások iránt. Feledésbe merült (vagy „merített’’) rokoni kapcsolatokat elevenítettek fel, hogy azután a meghívólevél elindulhasson Kelet felé. Az egyik jelenetben egy gyár vezetője arra igyekszik rábírni munkatársát, hogy vegye át a részére már kiállított útlevelet, és rögvest induljon útnak NSZK-beli nagynénje meglátogatására. A kolléga zavarában elárulja, hogy az általa régebben letagadott nénikéje időközben elhalálozott, ám a főnök szerint ez nem lehet akadálya az utazásnak, amelynek voltaképpeni célját egy fehér nejlonszatyor rejti. Ebben ugyanis 49 ezer NDK-márka lapul, amit átcsempészve és 1–7 arányban beváltva olyan nyersanyagot kell vásárolnia, amely nélkül a gyár nem képes folytatni a munkáját.
Az árfolyam témájára a darabban többször is visszatérnek, s ezt a közönség soraiban – különösen, amikor a lapokban mostanában rendszeresen publikált hivatalos kurzusok kerülnek szóba – mindannyiszor harsány derültség fogadja. (Az NDK állami bankja egy nyugatnémet márkáért egy itteni márkát fizet, és a többi nyugati valutát is ennek arányában jegyzi.) Az egyik színpadi dialógusból egyebek között az derül ki, hogy a megszorult delikvens Párizsban hiába vitte be a Marx képével ékesített százmárkást a pénzváltóhoz, ott nem is ismerték a büszke kékhasú bankót.
Magyarország, mint téma, meglepően gyakran szóba került a műsorban. A képzeletbeli NDK-kenyérgyár „agytrösztje” például azért nem bővíti a választékát „budapesti cipóval”, mert azt „eléggé keverik” és ráadásul drága is. Ebben a jelenetben egyébként a fő konfliktusforrás az NDK-ban gyártott „moszkvai kenyér” jövője. „Nem kell nekünk mindent mások után sütni” – állapítja meg az igazgató, aki egy „reformkenyér” merész gondolatát is elveti. A végső döntés: „Nincs kifogásom egy újabb kenyérféle ellen, ám annak passzolnia kell a mi kemencénkhez…”
A gazdasági témákkal foglalkozó jelenetek egyikében magyar szakember érkezik tapasztalatcserére az NDK-beli tudományos kutatóintézetbe. A piros-fehér-zöld zászlóval ékesített asztal mellett a vendég (aki Népszabadságot lobogtatva hangos „csókolom”-mal esik be, és aranyos magyar akcentussal teszi fel „naiv” kérdéseit) az NDK gazdasági helyzete után érdeklődik. Válasz helyett előbb egy keresztkérdést kap: És mi van most Budapesten? „Teli kirakatok, emelkedő árak” – így foglalja össze a berlini „Szabó elvtárs” az otthoni helyzetet. „Nohát, nálunk egyik sincs” – replikáznak a házigazdák. A magyar látogató az értéktörvény NDK-beli alkalmazásáról kérdezi vendéglátóit, akik némi magyarázkodás során elismerik: nem a gazdasági, hanem a politikai megfontolások az elsődlegesek.
Az NDK-polgárok számára szóba jöhető úti célokról nem sok jót mondanak-énekelnek a Distel szereplői, akik ezúttal is pompás alakításokat nyújtanak vérbő játékukkal. „Amit Csehszlovákiában veszünk, nem hozhatjuk át a határon, Romániában nincs is mit venni, Lengyelországba már évek óta nem utazhatunk, s Magyarországra sem sokáig’’ – panaszkodnak kórusban (s esetünkben remélhetőleg alap nélkül) a színészek. Maradnak a szolgálati utak, amelyek közül az egyikről szól a Distel új műsorának talán legsikerültebb száma.
A Düsseldorfban vendégszereplő NDK-színtársulatból ugyanis „megpattant” egy tag. Igaz, hogy csak a két ember összekapaszkodásával létrehozott színpadi ló hátsó felét „alakította”, de mégis… Az igazgató, a párttitkár és a színház titkárnője lázas tanácskozásba kezd, hogy miként mossák le a szégyenfoltot, és hogyan pótolják a hiányt. A direktor és a párttitkár hallani sem akar arról, hogy ők bújjanak a lóba („miket írna a nyugati sajtó?”), de a titkárnő is elhárítja a személyére vonatkozó javaslatot, mondván, hogy a ló első fele az ő elvált férje, és ez kizáró ok. Szóba kerül még annak a lehetősége is, hogy a társulathoz ugyan nem tartozó, de velük utazó és „nem művészeti feladatokat ellátó” elvtársat vonják be ily módon a produkcióba, de ezt is elvetik. Végül is megszületik a megoldás: a színpadi négylábú hátsó felét szalmával kitömik. Haza pedig – a turné mérlegét elkészítve – a társulat veszteségét így összegzik: „fél ló”.
„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.) „Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)