Ezekben a napokban éppen harminc éve, hogy Július Binder (1931–2021) főmérnök irányítása mellett északi szomszédaink elzárták a Duna főmedrét, átterelve a folyamot a már előbb elkészült erőmű és zsiliprendszer felé vezető felvízcsatornába. Nem ok nélkül tették: a magyar fél már hamarabb „kiszállt” az együttes elgondolásként megismert bős-nagymarosi rendszerből, sőt, a terv részét képező dunakiliti mederelzárást is félbeszakította. A szlovák döntés (mert Prága lényegében már nem avatkozott bele az elmérgesedő vitába), a budapesti tehetetlen düh és a hágai bíróság évekig tartott gittrágása sem hozta meg a kívánt ‘eredményt’: a bősi vízlépcső azóta is zsilipeli a hajókat és termeli az áramot… A cikk szerzője, a Népszabadság akkori tudósítója a legnagyobb példányszámú napilap 1993. május 10-i számában tette közzé véleményét… (A nyitó kép forrása: percaverzum.hu; a tavaly szeptemberi megjelenésekor ezt írták a kép alá: A „Nagyműtárgyak fejlesztése és rekonstrukciója” című EU-projekt Dunakiliti projekteleménél a közelmúltban végezték el a jéglevezetés feltételeit célzó kotrási munkákat.)
«Nem én voltam az egyetlen Pozsonyban, aki figyelemmel kísérte a magyar Országgyűlés bősi különbizottságának szigetközi látogatását. Ha értesülésem helytálló, akkor a rangos csoport többsége állást foglalt az Öreg-Dunában csordogáló víz felduzzasztása ellen, mondván, hogy az ehhez a mederben megépítendő keresztgátak a C-variáns de facto elismerését jelentenék, vagyis a magyar pozíciókat gyengítenék a Hágai Nemzetközi Bíróságon.
Hogyan is van ez?
1. Miután döntés született Budapesten Nagymaros abbahagyására, a „főcsapás iránya” Bős lett, mondván, hogy annak üzembe helyezését megsínyli a Csallóköz, a Kis-Alföld, a föld alatti vízkészlet, s főleg jóvátehetetlen környezeti károk sújtják majd a Szigetköz élővilágát.
2. E véleményt nyomatékosítandó, megszületett a döntés: ne fejezzük be a dunakiliti duzzasztó építését, így a (cseh)- szlovákok sem tudnak mit kezdeni az – akkorra már 90%-ban elkészült – bősi csatornájukkal, vízlépcsőjükkel, zsilipjeikkel, erőművükkel. Vagyis megmentjük az élő környezetet, bár kiadjuk a kezünkből a Bős felé áramló víz mennyiségét szabályozó kiliti kulcsot.
3. A másik fél ezt követően kidolgozta és minden magyar élcelődés („papírtigris”, „kilopott cement”, stb.) ellenére megvalósította az általa ideiglenesnek nevezett C-változatot, s most már – a dunacsúnyi mederzárást végrehajtva – ők szabályozzák saját felségterületükről, mennyi víz jut a régi mederbe, a Mosoni-Dunába és az üzemvíz-csatornába. Hivatalos magyar vélemény szerint viszont az erkölcsi győzelem a miénk.
4. Az eredeti tervek számoltak a dunakiliti duzzasztással, ami mindkét oldalon bizonyos mértékben garantálta volna az ágrendszerek vízellátását, vagyis a környezeti károk csökkentését. Ez a láncszem most hiányzik. Szlovák oldalon az elmúlt héten a csatorna vízéből elkezdték az Öreg-Dunától északra fekvő mellékágak feltöltését.
5. Délen, a Szigetközben viszont a magyar parlamenti különbizottság tanulmányútja végén, a bevezetőben említett elhatározásra jutva még saját kormányát is elmarasztalta a medergátakkal történő kacérkodásért. Ne épüljön a majdnem kész kiliti műtárgy mellett vízemelő bukógát a Duna medrében, mert ezzel elismernék – úgymond –, hogy a jelenlegi helyzetet megváltoztathatatlannak tekintjük. Mintha bizony e gátakat nehezebb lenne elbontani a csúnyi mederzárás „kínai falánál”, ha Hága esetleg úgy döntene.
6. Összegezve: a szigetközi élővilág megmentésének jelszavával indult „hosszú menetelés” végén kompetens személyek a jelenlegi helyzet fenntartását szorgalmazzák. Éljen a magyar igazság, akár jóvátehetetlen környezeti áldozatok árán is!
Lehet, hogy Július Binder uszályába kerültem? De az is lehet, hogy mindez nemcsak innen, Szlovákiából nézve felfoghatatlan…»