Kis srác koromban gyakorta kedvvel ültem be Csollány bácsi győri cipészműhelyébe, már csak azért is, mert mindig kivételezett velem: cipőm sarkalását általában azonnal megcsinálta, a talpalásra egy-két napot várni kellett. Károly bácsi a spiccvasalásért nem kért pénzt, gondolom, beleszámította a „nagyobb” munkákba. Akkoriban, a háború után – bár nagyon vigyáztunk a lábbelinkre, hisz’ általában nem volt, ráadásul nem futotta új cipőre, és ha kinőttük, Csollány bácsi, a suszter egyszerűen „megnyitotta”: elöl kivágta a felsőrészt, és mi, növésben lévő fiúk akár egy évvel tovább is viselhettük a lábbelit. – Kedveltem az „öreg susztert”, Csollány bácsit, nem csupán azért, mert lakásunk konyhaablakából átköszönhettem hozzájuk, az udvar másik felébe, hanem mert akkurátus volt: kínos rendet tartott a házunkkal átellenben, a Hal köz sarkán berendezett kis műhelyében, ahol mindig jellegzetes csirizszag terjengett. Akkoriban, jó hetven-egynéhány évvel ezelőtt egyszer sem jutott eszembe, hogy azon gondolkodjam: miként él meg két cipészmester egymástól harminc méternyire. A Hal köz másik sarkán ugyanis szintén volt egy suszter, Heilig bácsi, ha jól emlékszem, ő Révfaluból, a Bácsai útról sétált át évtizedekig (vasárnap kivételével) minden nap a győri belvárosba, hogy a pangli mellé telepedjék. Arról nem tudok, hogy a két suszter tartotta-e egymással legalább a szakmai kapcsolatot…Az ám, el ne felejtsem: Csollány bácsinak két, szép lánya volt. Az egyik idejében férjhez ment egy bécsi úrhoz, és rendszeresen hazalátogatott, a másik lány Győr képes krónikásának a felesége lett…Az ám, hol található manapság dr. Jamnitzky Nándor gazdag fényképarchívuma? (A nyitó képen a győri Apáca – később Rózsa Ferenc, aztán újra Apáca – utca 3. számú ház az 1950-es években, műemléki feltárás közben; a suszterműhely a kép jobb sarkán…)
«Idős cipészekkel beszélgettem. A lábbelikészítés ősz hajú, aranykezű mesterei fiatalos hévvel magyarázták, hogy művészet a kaptafafaragás, a lábszobrászat. Csöndes megelégedéssel szóltak üzletfeleikről, akiknek gyakran különleges kívánságait is mindig kielégítették. Később az egyik mester – közelebb a nyolcvan, mint a hetven esztendőhöz – megkérdezte: „Ki ül majd utánunk a pangli, a cipészasztal mellé? Nézzen csak körül, barátom, talál-e fiatalt a szakmában? Ha lát is, csak egy-kettőt; lebecsülik a mai gyerekek a susztert, nem tartják semmire…”
Most kérek bocsánatot e borús kedvű mestertől, hogy akkor nem hittem neki: valóban nincs utánpótlás e szakmában. – A megye egyik legnagyobb szövetkezete a Győri Cipész Ktsz. Sok részlegben dolgoznak a tagok: méretre készítenek lábbelit, javítanak, Győrött és vidéken, sőt csizmadiák is tevékenykednek a ktsz-ben.
Átlagéletkor: 53 év
A méretes részleg szakembereinek átlagos életkora jóval az ötvenen felül van. A legidősebb 1891-ben, a legfiatalabb 1923-ban született, de zömmel a tizes évek elején látták meg a napvilágot. Bárhogy számolgattam is, csak az derült ki, hogy tíz éven belül kétharmad részük nyugdíjba megy, talán még előbb is. A tizenkilenc-huszonháromban született segédek 1800–2000 forintot, a nyolcszázas évek végén születettek 1600– 1900 forintot keresnek. Van olyan is, akinek átlagfizetése 2300 forinton felüli. (Általában az életkor arányában öt évenként két-három száz forinttal csökken (!) a keresetük.) A beosztás is sokat számít. Azok, akik sarkalnak a javítóműhelyben, jól keresnek az átlagosnál jóval többet, annak ellenére, hogy néhányszor már rendezték a normájukat. Ez persze a begyakorlottságtól is függ. A csizmadiák fizetése 1800–2000 forint között váltakozik havonta. A város különböző javítórészlegeiben egyedileg javítók és talpalók átlagbére 1700 forint. Az Eszperantó utcában, ahol szalagszerű javítás folyik, száz forinttal több!
Még mindig a divat…
Vidéken igen nagy a szóródás. Falun idénymunka a cipőkészítés és -javítás. Nyáron, a betakarítási munkák idején kevés a dolguk a szövetkezet tagjainak. Az átlagkereset még így sem rossz. Téten 1600–1900 forint között váltakozik a fizetés. Ménfőcsanakon 1400– 1700, Győrszentivánban 1300–1400, Mórichidán 1000–1300 forint. A győri Cipész Ktsz-ben az utóbbi tíz esztendőben hat cipésztanuló szabadult. Három azóta kilépett a szövetkezet tagságából. Kettő segédmunkás, egy pedig kalauz lett. Jelenleg egy tanuló van Győrött és egy Mórichidán. Miért nem jönnek cipésztanulónak azok, akik például nem tudtak elhelyezkedni fodrásznak, műszerésznek, autószerelőnek? Persze, fodrásznak lenni (kívülről nézve!) elegáns mesterség. Fehér köpeny, borravaló. És az egész napi állás, mindig mosolyogni, nyáron fürgén forogni a meleget ontó burák között. Ezzel egyik lány és fiú sem számol, csak a fehér köpeny, és a „mellékest” látja. Műszerészség, autószerelés – ugyancsak divatos. A technika századát éljük. A cipészszövetkezet is el van látva gépekkel. Talpvarrót, szegelőgépet, vágógépet, különféle apró, de a munkát nagyon is megkönnyítő szerszámot mondhat magáénak a tagság.
Megbecsülik a fiatalokat
A szövetkezet főkönyvelője ezt mondta: „Az idős szakik nem féltékenyek. Hagyják futni, keresni a fiatalokat. Kovács Mária tűzőnő tavaly júliusban szabadult. Nézze csak a fizetési kartonját! 1965. július: 421 forint. Augusztus: 1264 forint, szeptember 1683 forint. És azóta 1600–1700 forintot keres ez a tizenhét éves lány. Gépen dolgozik, ülőmunkát végez. Melyik szövőnő keres ennyit ugyanennyi fáradsággal? És a fodrász, az mennyit „gürizik” a havi ezerhétszázért? A főkönyvelőnőnek két érettségije és mérlegképes könyvelői oklevele van. Huszonöt éve dolgozik, most emelték a fizetését 2300 forintra! Kellenek a cipészszakmába az ügyes, talpraesett fiúk és lányok. Évente legalább három tanulót tudna foglalkoztatni a szövetkezet. Néhány év múlva megépül a ktsz üzletháza, amibe iparitanuló-termet is terveztek. A terem megépül, ez biztos. De benépesül-e?»
(A fenti írás a Kiaslföld 1966. január 27-i számában jelent meg.)
Ezeket a videókat – sokkal több van ám, szerencsére – a Youtube-ról ajánlom olvasóink figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?v=xtktxyqxQWs; https://www.youtube.com/watch?v=IBhlzR1p0bM