Az újságíró archívumából – kosaras bankárból kancellár

Miután dr. Bruno Kreisky 1970 tavaszán megszakította Ausztria második köztársaság háború utáni történelmében „szokásjoggá” vált néppárti kormányfőinek negyedszázados uralmát, tizenhárom évre beköltözött a bécsi Ballhausplatzon a kancellári hivatalba. Az Osztrák Köztársaság alighanem vitathatatlanul legjobb korszaka fűződik „az Öreg” nevéhez, az irigyelt osztrák életszínvonal és az esélyegyenlőség növekedése társadalmi reformok által. Utóda az addig alkancellár Fred Sinowatz lett, aki viszont három év után – miután a nagy politikai rivális, a néppárt nevében indult Kurt Waldheimet választották honfitársai a köztársasági elnökké – lemondott. Helyét az ugyancsak Kreisky-tanítvány dr. Franz Vranitzky foglalta el jó évtizedre. (A nyitó képen: Vranitzky és Kreisky; negyven évig a szocialisták adták a kancellárt Ausztriának.) Az alábbi helyzetelemzés a máig izgalmasnak tekinthető időszak elején készült; éppen 35 esztendővel ezelőtt jelent meg a Magyar Hírlap (nem hasonlítható össze napjaink azonos című nyomtatványával) 1986. július 4-i számában. (Az újságíró archívuma az Arcanum Adatbázis Kiadó gazdag gyűjteménye.)

Mire kedden, július 8-án délelőtt összeül Bécsben a szövetségi gyűlés, a törvényhozás két kamarája, hogy beiktassa hivatalába a második Osztrák Köztársaság hetedik szövetségi elnökét, dr. Kurt Waldheimet, addigra (érdekes véletlen!) az ugyancsak hetedik szövetségi kancellár, dr. Franz Vranitzky már majdnem egyhónapos kormányfő lesz.

Évtizedeken át semmiféle összefüggést nem volt érdemes keresni az osztrák köztársasági elnök és a kancellárnak nevezett miniszterelnök személyének a változása között. Az osztrákok 1945-től egészen 1980 nyaráig minden alkalommal hagyományosan a szocialista párt (SPÖ) szövetségielnök-jelöltjét választották meg a legfőbb állami méltóságba. Kancellár viszont az lehetett, akinek a pártja a legtöbb szavazatot kapta a parlamenti választásokon.

Hosszú idő után az idén fordult a kocka: az 1970 óta parlamenti ellenzékben levő Osztrák Néppárt (ÖVP) kandidáltja, a pártonkívüli dr. Waldheim, volt külügyminiszter és kétszeres ENSZ-főtitkár elnyerte az osztrák választópolgárok többségének (53,9 százalékának) a bizalmát, és kiütötte a nyeregből dr. Kurt Steyrer volt egészségügyi minisztert, a szocialisták jelöltjét. Az igazán nagy tét mindeddig a végrehajtó hatalom megszerzése volt; negyedszázadon át néppárti kancellár ült a ballhausplatzi barokk palota első emeleti dolgozószobájában, ahová csak 1970-ben költözhetett be a hírneves szocialista politikus, az osztrák államszerződés egyik kidolgozója, a jóléti állam atyja, dr. Bruno Kreisky.

Anélkül, hogy utóda, a reálpolitikus szocialista pártelnök, dr. Fred Sinowatz érdemeit és erőfeszítéseit kisebbítenénk, a hitelesség miatt jegyezzük meg: Kreisky tizenhárom esztendeje után kezdődtek a szocialista kormányzás igazán nagy gondjai. Az osztrák és a külföldi sajtó is „tavaszi fáradtságot” emlegetett, a párt vonzerejének és tekintélyének a csökkenéséről cikkezett. Ráadásul akkorra „értek be” olyan ügyek, mint az osztrák nagyipar sok milliárd schillinges veszteségei, a központi kormány elgondolásait keresztező erőmű-leszavazások, biztosítótársasági csalás, miniszterek botlásai… Mindezt csak tetézték az Ausztriától független külgazdasági nehézségek, tovább növelve a költségvetés hiányát, az adósságokat, és persze a bérből, fizetésből, nyugdíjból és ösztöndíjból élők elégedetlenségét.

Vranitzky magyarországi útján nyilatkozik Kulcsár Lászlónak és Bánó Andrásnak.

Ezt a belpolitikailag nehéz időszakot lovagolta meg a néppárti ellenzék az államfő-választási küzdelem minden eddiginél kiélezettebb kampányában. Kitűnő alkalma adódott saját politikájának népszerűsítésére, a hatalmon levő szocialista–szabadság párti kormányszövetség gyengeségeinek fölnagyitására. Ráadásul némely szocialista párti tisztségviselők a kelleténél jobban exponálták magukat az ellenzéki elnökjelölt lejáratására külföldön szervezett propaganda-hadjáratban.

Jóstehetség sem kellett hozzá, csupán némi emberismeret, hogy az osztrák belpolitikát figyelemmel kísérők már az első köztársaságielnök-választási forduló eredményének a birtokában (Waldheim csak néhány tized százalékkal maradt el az abszolút győzelemhez szükséges aránytól) megállapíthassák: másodszorra már a néppárti jelölt lesz a „befutó”. Szerfölött komoly figyelmeztetés ez az SPÖ-nek, mivel a politikája és kormányzási gyakorlata elleni tiltakozás olvasható ki belőle. Minden bizonnyal olyanok részéről is, akik mindeddig rokonszenveztek a szocialistákkal, és egyetértésüket választási szavazáskor is kifejezésre juttatták.

Lehetetlen manapság a múlt dicsőségének a fényében sütkérezni Ausztriában. Néhány óra elegendő volt a szocialista párt számára is, hogy megfontoltságról és gyakorlatiasságról (az ellenzék irányában pedig kompromisszumkészségről) tanúskodó döntéseket hozzon. Sinowatz kancellár visszalépett: szabad utat adott az általa kitűnő érzékkel javasolt utódának a kormány átalakításához. Azzal, hogy az SPÖ elnöksége nem politikust, hanem pártbéli szakembert, a máris fényes pénzügyi pályát befutott dr. Vranitzkyt emelte a kormányfői székbe, kétszeresen is hasznos szolgálatot tett Ausztriának. A gazdasági ügyekben szerzett tekintélyén túl a volt pénzügyminiszter az egyik legelfogadhatóbb személyiség az államfő számára éppúgy, mint az ellenzék szemében. Waldheim még megválasztása előtt és első nyilatkozatában is hangsúlyozta: cselekvő köztársasági elnök akar lenni. Fő feladatának tartja a belső béke erősítését, az ellenségeskedések fölszámolását, a pártok összebékítését.

Akár utalásként is fölfogható ez az utóbbi szándék! Utalásul arra, hogy az eddiginél békésebb eszközökkel akar bejutni a végrehajtó hatalomba a néppárt, melynek jelöltje lesz a jövő keddtől a következő hat esztendőben az Osztrák Köztársaság szövetségi elnöke. Nyílt titok, hogy mostanra ugyancsak megnőtt a nagykoalíció, a szocialista es a néppárt közös kormányzásának az esélye, vagy miként SPÖ-körökben fogalmaznak: veszélye.

Tíz hónap múlva, jövő áprilisban parlamenti választások lesznek Ausztriában. (A néppárt már most ki akarta íratni őket, csakhogy a törvényhozási többség leszavazta.) Öthatod esztendő alatt sokat tehet Vranitzky saját válogatású, friss erőkkel gyarapított kormánycsapata. „Csodagyerek azonban nem vagyok – nyilatkozta a minap a Ballhausplatz új lakója. – De mindent el fogok követni, hogy visszaszerezzük párttagságunk, a választópolgárok bizalmát az SPÖ iránt…” Az egykori liberális Kreisky-választókat, a baloldali értelmiségét éppúgy, mint az ifjúságét és a zöldekét.

A módszer? Csakis az egész ország, a társadalom nagy többségének a javát szolgáló tettekkel, a többi között offenzív gazdaságpolitikai intézkedésekkel, ésszerű megújulással és az eddigi pozitív külpolitikai irányvonal továbbvitelével. Emlékezetes, hogy dr. Vranitzky június 18-i kormánynyilatkozatában kijelentette: „az osztrák külpolitika meghatározó vonása a folyamatosság. Bécs folytatni kívánja a jószomszédság politikáját és a bizalmon alapuló dialógust a nagyhatalmakkal.”