Az 1989–90-ben lezajlott kelet-európai rendszerváltoztatási folyamat után az egykori szocialista országok célként tűzték maguk elé a bejutást a nyugat-európai integrációs szervezetekbe (NATO, Európai Unió, OECD). A legtöbb várakozás az EU-csatlakozást előzte meg. Magyarország 1991 óta volt társult tag és az unió 1998-i luxemburgi csúcstalálkozója óta folytatott a szervezettel csatlakozási tárgyalásokat, melyek 2002-re fejeződtek be. Hazánk 2004. május 1-jén lett az Európai Unió tagja. A mag és a periféria között azonban a különbség (nemcsak gazdasági, hanem szemléleti, etikai, érzelmi) az eltelt 15 év alatt nem szűnt meg. Épp úgy másodosztályú polgárai maradtunk Európának, mint előtte voltunk. Holott – miként azt Trom András alábbi írása érzékelteti – „mi génjeinkben hordozzuk az Európához való tartozás vágyát”, szemben a régi tagokkal, akik „ennek a lehetőségét tartják a kezükben. Ez a különbség.” (A nyitó képen: koszorúcska-báli részvevők csaknem hat évtizeddel ezelőtt.)
Kollégánk, Trom András, a Világgazdaság című napilapban terjesztett ország-mellékleteknek volt a főszerkesztője másfél évtizeden át. Ez a cikke az Ausztria-melléklet címoldalán jelent meg 2000 decemberében.
Kisvárosok életében a bál mindig különleges társadalmi esemény. Egy diákvárosban a középiskolások tánciskolai „tanulmányairól” számot adó „záróvizsga”, a koszorúcska-bál pedig valóságos népünnepély. Így van ez Sopronban is, amióta világ a világ. És különösen így volt ez ebben a határ menti, történelmi diákvárosban az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, amikor a vasfüggöny 270 fokos karéjban zárta körbe az akkor ott élt 42 ezer lakost, és a maradék 90 fokos szögben is csak formálisan volt nyitva, no, nem a világra, hanem az ország belseje felé. Formálisan, mondom, mivel Sopron egészen a hatvanas évek végéig, a hetvenesek elejéig gyakorlatilag zárt város volt; persze Kőszeg helyzete sem volt sokkal jobb.
Sopronba, az ország legnyugatibb városába csak az ott élők és közvetlen rokonaik utazhattak, meg azok, akiknek erre külön engedélyük, határsáv-igazolványuk volt. Ennek az engedélynek a meglétét a határőrök már Győrben ellenőrizték. Felszálltak a vonatra – mással aligha lehetett annak idején közlekedni – és a szerelvény addig nem indult, amíg nem végeztek az okmányokkal. A soproni állandó lakosoknak nagy 2-es szám volt bepecsételve a személyi igazolványukba. Rokonlátogatáshoz például Budapesten, a kerületi rendőr-kapitányságokon kellett folyamodni külön beutazási engedélyért, megfelelő igazolásokkal. Mert igazolni kellett nemcsak azt, hogy miért akar valaki oda utazni, hanem azt is, hogy erre joga van-e.
A lakosság 99 százalékának nem volt joga. Mert Sopron nemcsak Magyarország, hanem a világrendszerek határán helyezkedett el.
Sopron azonban izoláltsága ellenére élénk kulturális életet élt, még ha belterjességre kényszerült is. Ennek volt része a középiskolások tánciskolába járása. Annak idején az iskolák még nem voltak koedukáltak, tehát különleges esemény volt a széchenyis és berzsenyis fiúk számára, hogy a szigorú erkölcsű városban legálisan foghatták át a józsefattilás lányok derekát. Minden fiúnak párt kellett választania a tanfolyam elején. A kiszemelt ifjú hölgy – ha igent mondott – hónapokra állandó partnerévé vált táncostársának. A leány mindjárt a következő vasárnap délután meghívta a fiút, hogy bemutassa szüleinek. Ennél kínosabb találkozóra egyik soproni fiú, de vélhetően lány sem emlékszik. A lányt a fiú a következő hónapokban a tánciskola után hazakísérhette. A diáklány hónapokig hímezte partnerének monogramját abba a fehér zsebkendőbe, amit a záróünnepségen, a koszorúcska-bálon a fiúnak sötét öltönye szivarzsebében kellett hordania. Az alkalomra természetesen csodás fehér báli ruhát kapott minden lány.
A soproni Liszt Ferenc Művelődési Házban (mai régi-új nevén: a Magyar Kultúra Háza) rendezték a várva várt koszorúcskát, amire szülők, barátok és a város elöljárói voltak hivatalosak. Szigorú, pontos szertartás és menetrend fogta keretbe az eseményt. Ennek része volt a nyitótánc, aminek volt egy kiválasztott nyitópárja is. Mindenki irigyelte azt a fiút, aki a nyitótáncos kislány partnere lehetett, és aki maga volt a légies csoda. Amikor a nyitótánc elkezdődött volna, zavart moraj lett úrrá a termen 1960 decemberében. A nyitótáncos kislány ugyanis késett. Kínos percek, negyedórák teltek, míg sebtében átkoreografált programmal elkezdődhetett a bál a lány nélkül. Partnere teljesen megsemmisült a szégyentől.
Aztán másnap megtudtuk, hogy előző éjszaka a lány, öccsével és édesanyjával megpróbált átszökni a határon, de aknára lépett. Mindkét lábát amputálni kellett.
Ezt a történetet az Osztrák Gazdasági Kamara nemzetközi kereskedelempolitikai osztályán dolgozó fiatal hölgyek figyelmébe ajánlom. Ők egyebek között az Európai Unió kibővítésével kapcsolatos kérdésekkel is foglalkoznak. Büszkén és nagy felkészültséggel magyarázták nekem, hogy a térségünkben aktív osztrák cégek véleménye egészen más az unió kibővítéséről, mint az osztrák lakosság nagy többségének. Közülük különösen annak a részben szlovák származású, Németországban jogot végzett fiatal szakértőnőnek szántam ezt a írást, aki pár hónapja került vissza Bécsbe Brüsszelből, az EU központjából. Ő arról győzködött, hogy az osztrák és a magyar ifjúság között aligha van ma már különbség. Mindkettő angolszász kultúrát szív magába, ugyanaz a zenei és filmélménye van. Majdnem teljesen meggyőzött. Csak akkor lettem kicsit szomorú, amikor kiderült, hogy sohasem járt nálunk, sem máshol Keleten. Így nem tudhatja, hogy mi génjeinkben hordozzuk az Európához tartozás vágyát. Ők pedig ennek a lehetőségét tartják a kezükben. Ez a különbség.