Német felmérés készült Budapesten a kulturális különbségek következményeiről a magyarországi tapasztalatok alapján. Két évtized múltán is tanulságos – érdemes felidézni a Népszabadság ‘Munkakör’ oldalán 2002. június 18-án megjelent összefoglalást. (A Facebookon talált képhez: egykoron fél szavakból is értették egymást magyarok, németek…)
– Herr Müller, kérem, szólítson engem Klárinak!
– Fräulein Szabó, hogy érti ezt? Ki akar velem kezdeni?!
Az elképzelt párbeszéd mögött valóságos probléma feszül. A külföldi befektetőkkel idegen szokások tömege, más kultúra és nyelvhasználat „gyűrűzött be” Magyarországra, az eltérések olyan konfliktusokhoz vezethetnek, mint amilyen példánkban a jó szándékú titkárnő és az ő kirúgását mérlegelő főnök között kialakult. A Magyarországon működő német érdekeltségeket tömörítő kamarai szövetség, a DUIHK tagjai és vezetői maguk is számos esetben tapasztaltak hasonló helyzeteket, ezért támogatták annak a kiadványnak a megjelenését, amelyet a budapesti Goethe Intézet adott ki.
A „Munka és kommunikáció német–magyar teamekben” című könyv bemutatóján Robert Fallenstein, az intézet egyik vezetője és Szalay Györgyi nyelvtanár, a szerző részletesen beszámolt arról, milyen információkat gyűjtött az a csapat, amelynek tagjai több mint száz magyar és német interjúalanyt faggattak ki az együttélés és a közösen végzett munka tapasztalatairól. Hangsúlyozták, hogy itt nem általában „a magyarokról” és „a németekről” van szó, hanem konkrét szituációkról, a kapott válaszokból mégis jól általánosítható következtetéseket tudtak levonni. Ezek tanulmányozása és megszívelése pedig mindkét fél számára hasznos, miután statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy a külföldi befektetések csaknem egynegyede azért nem váltja be a hozzá fűzött reményeket és bukik meg, mert a munkatársak jó együttműködését nem tudták házon belül megoldani, szakkifejezéssel: nem sikerült megteremteni az interkulturális kommunikációt.
A németeknek már a magyarországi tartózkodás is egyfajta kihívás. Van, akinek simán ment a beilleszkedés: „Annak, aki újonnan érkezik Budapestre, nincs különösebben nehéz dolga. Igaz, az ember talán kicsit bosszankodik, amíg talál egy jó tisztítót, de jó színházat, múzeumokat nagyon könnyen találhat.” Egy másik – kevésbé szerencsés – interjúalany viszont merő panasz: „A nyelv óriási probléma… Először érzem úgy, hogy teljesen ki vagyok rekesztve. Nem értem a magyar nyelvű tévéadást, rádiót sem tudok hallgatni. És az ember nehezen találja meg a helyét a munkában, a kollégák között. Külföldiek vagyunk, szép lakásokban élünk, de gettóban. Kapcsolatunk csupán a többi külföldivel van. Kicsit úgy élünk itt, mint egy aranyketrecben.”
Ezzel együtt a német megkérdezettek 61 százaléka – különösen a 25–35 év közötti egyedülállók – alkalmanként magyarokkal is töltik szabadidejüket, így teremtve munka utáni kapcsolatokat. Mi tagadás, ebben a közös kocsmázás is benne foglaltatik, de – teszi hozzá egy aktívabb fiatal német – „tudatosan nem az előkelőbb helyeket kerestem, hanem azokat, ahova magyarok járnak, csak hogy beszélgetni tudjak velük, hogy alkalmam legyen megszólítani valakit”.
Mint kiderül, eléggé tiszteletre méltó azok száma, akik legalább alapfokon igyekeznek nyelvünket elsajátítani. Ezzel együtt a munka közben is gyakran – és olykor keserves tapasztalatok árán – kiderül, hogy aki tud, nem okvetlenül ért is magyarul. „A németek németül beszélnek, a magyarok is németül beszélnek, és csodálatosan elbeszélünk egymás mellett”. „Mást értünk bizonyos szavakon és fogalmakon” – mondják a szaknyelv használatáról szólva a megkérdezettek. De fontosnak érzik a stílust is: „Az a bizonyos igazi német röviden és tömören megmondja, hogy mit szeretne. Ha ezt lefordítják magyarra, az úgy hangzik, mint egy arculcsapás, kimondottan udvariatlannak hat… Vagy eleve ilyen hatást akarok elérni, vagy jó, ha kicsit becsomagolom a mondandómat” – fejtegeti egy német. A magyarok körében a hiányos nyelvtudás kisebbségi érzést alakít ki, a munkamegbeszélésbe nem kapcsolódnak be, nehogy kiderüljön: nem értettek meg mindent. Ezzel szorosan összefügg, hogy a németek a magyarokról megállapítják: „Sokszor kérés köntösébe öltöztetve fogalmazzák meg elvárásaikat… Megkísérlik körülírni a dolgokat, sokkal cirkalmasabban fejezik ki magukat”. A magyar ellenvélemény: „A németek nagyon direkt módon fogalmaznak. Ez már gyakran az udvariatlanság határát súrolja”.
Különösen eltérőek a kritikáról alkotott megállapítások. A németek kétharmada szerint a magyarok a bírálatot csúnya és udvariatlan dolognak tartják, csoport előtt pedig megszégyenítésnek, ami napokig kihat a megbírált lelkiállapotára. A németek különösen „kiakadnak” attól, hogy a nők itt gyakran elsírják magukat, ahelyett, hogy az igazukat védenék. Persze, a tapasztalatok súlya alatt a németek is fejlődnek: „Ha valaki elém tesz egy anyagot, ami a meggyőződésem szerint rossz, akkor már nem azt mondom, hogy amit csináltál, az pocsék, hanem egész jó, de néhány pontjáról el kellene beszélgetnünk”.
Érdekesen tálalja a tanulmány a magatartási szokások eltéréseit. A németek értékelik ugyan a magyarok udvariasságát (különösen a nők esetében), de megjegyzik: zavaró, hogy tárgyalásokon nem lehet rögtön a lényegre rátérni, az ellenvéleményt pedig különösen hosszasan kell körülírni. A németek többségének ez egyszerűen időrablás. Ugyancsak tipikus német vélemény, hogy „Magyarországon a felelősséget felfelé hárítják, ahelyett, hogy azon a szinten vállalnák, ahová az tartozik”.