Amikor az 1970-es években meghívtak az akkori kormányzat félhivatalos lapja, a (maival, ha még egyáltalán létezik, ám semmiféle rokonságot sem mutató Magyar Hírlap) külpolitikai rovatába, a szokatlanul népes közösség vezetője, (a méltatlanul fiatalon elhunyt) Halász Gyuri azt kérdezte, hogy mely országokkal és témákkal foglalkoznék szívesen? Elsőként Ausztriát neveztem meg, és rábólintott, miként a többi ország- és témakör-kívánságomra is, ami vitathatatlanul jólesett a baráti-kollegiális fogadtatással egyetemben. Most is készséggel kijelentem: kiváló, összetartó, egymás iránt őszinte, segítő közösség dolgozott nem csupán a külpolitikai rovatban, hanem az egész szerkesztőségben. Ami pedig Ausztriát illeti: jóformán „hazajártam” Bécsbe és az alpesi köztársaság más városaiba. És vágyakozni is, meg tanulni is, meg álmodozni, hogy egyszer, talán nem is olyan távoli jövőben, mi, magyarok is hasonulhatunk a példásan szorgalmas, törekvő, a világot – semlegességük folytán – más szemmel tekintő osztrákokhoz. És lesz talán az osztrákokéhoz hasonló, korszakformáló kormányfőnk is, mint Bruno Kreisky kancellár, akinek hivatali évei alatt látványosan nőtt az alpesi köztársaságban az életszínvonal, Ausztria követésre méltó módon és idő alatt vált jóléti állammá, ahol az állami gondoskodás révén gyakorlatilag mindenki részesülhetett az esélyegyenlőség áldásaiból. Tudom, sokan szemére vetették Kreiskynek, hogy elődei időszakához mérten az ő időszakában nőtt az államadósság is. Erre frappánsan ezt dörmögte: inkább az növekedjék, semmint a munkanélküliség. (A tőle származó idézet a nyitó képen is látható: „Néhány milliárddal több adósság kevesebb álmatlan éjszakát okoz nekem, mint néhány százezer munkanélküli.” – Az archívumomból kiemelt háromrészes bécsi tudósítás az 1979. tavaszi osztrák parlamenti választás előtt készült. (Megjelent: 1979. április 15-én, majd 18-án és 19-én.)
«A legizgalmasabb belpolitikai vetélkedés végeredményére vár választ május 5-én éjfelig az osztrák rádió; naponta nemegyszer, minden idegen nyelvű adásában fölszólítja hallgatóit a tippelésre: írják meg, melyik párt hány mandátumot szerez a május 6-i parlamenti választásokon!? Érdemes fogadni, ugyanis a pontos (vagy az eredményt a legjobban megközelítő) találatok beküldői Ausztria gondtalan vendégei lehetnek egy álló héten át.
De addig is: szerte az Osztrák Köztársaságban, leginkább pedig a parlament, a Nationalrat székhelyén, a szövetségi fővárosban, Bécsben lázas készülődés folyik a pártok főhadiszállásain. Hangszigetelt ajtók mögött megtartott vezetőségi ülések, sajtóértekezletek, rétegagitációs célokat szolgáló koktélok, tejeskávés-kuglófos uzsonnák, pártelnökök és parlamenti frakcióvezetők „véletlen, alkalomszerű” nyilatkozatai a rádió mikrofonja és a tévé „éppen arra fordult” kamerája előtt adnak okot s alapot jóformán óránként a találgatásokra, az esélyek számítgatására. Nem utolsósorban pedig a legfontosabb, a kedves Választópolgár véleményének a fürkészésére, alakítására. Elvégre ötmillió- százhetvenhétezer a választásra jogosult osztrák állampolgárok száma, s a pártok az idén már az 1960-ban született korosztály szavazataira is számítanak: 472 ezer az elsőválasztó a majd’ fél esztendővel előbbre hozott osztrák törvényhozási választásokon.
A felszint tekintve semmi sem indokolta az osztrák Nationalrat idő előtti megújítását. A dr. Bruno Kreisky kancellár vezette egyszínű, SPÖ- (Ausztria Szocialista Pártja) kormány kényelmes abszolút többséggel, 99 mandátummal rendelkezik a parlamentben. A polgári ellenzék vezető pártja, a dr. Josef Taus elnöklete alatt álló Osztrák Néppártnak, az ÖVP-nek nyolcvan képviselője ül a torvényhozásban. A tavaly ősszel dr. Alexander Götz gráci polgármester személyében új elnököt választott FPÖ (Ausztria Szabadságpártja) tíz képviselőjével egészül ki a Nationalrat alkotmányban rögzített létszáma 183-ra.
Ballhausplatz 2., pompás, barokk homlokzatú palota, a szövetségi kancellári hivatal. A Volksgarten felőli oldalán húzódó utca, a Löwelstrasse 18. számú háza ad otthont az SPÖ főhadiszállásának. A párt vezére, a hatvannyolc esztendős dr. Bruno Kreisky (tekintettel a későn jövőkre) pár percet várat magára ezen a kedd délelőttön; a minisztertanácsi ülés utáni szokásos sajtókonferenciára gyülekeznek a Pressefoyer-ban, a kancellária zsibongójában az osztrák és a külföldi lapok, a rádió, a tévé, a hírügynökségek munkatársai, tudósítói. (Mi mindent láthattak ezek a falak, a titkos udvari kancellária termei, szobái!? Sujtásos öltözékű, rizsporos parókás inasok tárták szélesre a magas kilincsű ajtókat Kaunitz és Metternich előtt… Itt gyilkolták meg a bécsi munkásfelkelés vérbe fojtóját, az ausztro-fasizmus vezérét, Dollfußt sikertelen puccskísérletük alkalmával 1934 nyarán az osztrák nemzetiszocialisták…)
– Jön – figyelmeztet újdonsült ismerősöm, a koppenhágai tévé kiküldött tudósítója, s máris kameraközelbe tör, hogy elsőként szólíthassa meg Kreiskyt a dán királyi pár aznap kezdődött ausztriai hivatalos látogatása alkalmából. A kancellár érdeklődőn végighallgatja a koppenhágai kolléga kifogástalan németséggel fogalmazott bevezetőjét, majd a reá jellemző megfontolt, a szavakat nem kereső, lassú, már-már basszus mélységű hangon nyilatkozik – dánul.
A lámpák persze, nem alszanak ki, a mikrofonokat sem kapcsolják ki a kancellárt övezők. Senkit sem érdekel, miről volt szó a minisztertanács ülésén. Kreisky sem erőlteti a témát. A kitűnő taktikus híreben álló, tapasztalt politikus jól tudja: célszerű a sajtót ez alkalommal még közelebb engednie magához. Az újság, a rádió, a tévé nagyhatalom, fölemelhet s ejthet bárkit. Még a kancellárnak (és közvetlen környezetének a pártban) is szerezhet kellemetlen perceket, órákat.
A nukleáris energia áll a kérdések középpontjában. Kényes ügy lehetne többszörösen is. Mert: éppen Kreisky ötlete volt az első osztrák atomerőmű, a zwentendorfi üzembe helyezéséről megtartott népszavazás tavaly novemberben. A hajszálnyi többségű „nem” szavazat után úgy látszott, hogy Kreisky személyes varázsa megtört, pártjának tekintélye csökkent. – A lapok, a rádió és a tévé hírei aznap az amerikai atomreaktor-szerencsétlenséggel foglalkoztak elsősorban. És dr. Bruno Kreisky, aki az atomerőműért harcolt és küzdött a népszavazás megtartásáért, majd pedig valójában vereséget szenvedett, holott az SPÖ-kormány egyszerű parlamenti többséggel elfogadtathatta volna a zwentendorfi atomerőmű üzembe helyezését, most így nyilatkozik:
– Meghajtok a nép akarata és bölcsessége, előrelátása előtt…
Pár héttel ezelőtt a hamburgi Stern magazinnak ennél jóval árnyaltabban fejtette ki a véleményét :
„…a következő választások eredményét a szenvedélyek és az atomerőmű miatt érzett félelem határozták volna meg. A választók már egyáltalán nem az eredményes szociáldemokrata politika folytatásáról szavaztak volna. Nem akartam, hogy Zwentendorf problémája mindent tönkrete- gyen! Most tehát a nép akarata szerint törvényt hoztunk, amely megtiltja az atomenergia fölhasználását. Ezt a törvényt csak újabb népszavazás helyezheti hatályon kívül. Ezzel a téma lezárult.”
Adósak vagyunk a válasszal: Miért május első vasárnapján, és nem az eredetileg esedékes időben, az ősszel tartják az osztrák parlamenti választásokat? Az egyik fő ok mindenképpen Zwentendorf: Kreisky és pártjának vezetősége egyaránt tisztában van azzal, hogy ha a szociáldemokraták újra győzni akarnak, nincs idő a késlekedésre. Az SPÖ-vel rokonszenvező osztrák ismerőseim egybehangzóan állítják, hogy az atomerőmű-népszavazás erőltetésével a kancellár elszámította magát, „Nem egyértelmű a kiállás Papa Kreisky ötletei és javaslatai mellett…”
Nagy figyelemre méltó eredményekről ad számot a kormánypárt választási platformja; miközben a Nyugat modern ipari államaiban 18 millióra rúg a munkanélküliek száma, a Kreisky vezette szociáldemokrata kormány 370 ezer új munkaalkalmat teremtett kilenc év alatt. Az SPÖ-kabinet ebben az évtizedben mintegy háromszázmilliárd schilling értékű beruházást valósított meg és 600 ezer új lakás épült Ausztria-szerte. Az áremelkedés (a Nyugat átlagosan tíz százalékához mérten) az utóbbi három évben átlagosan 5,3 százalék Ausztriában…
De: ki szavatolja, hogy a jóformán töretlen lendület folytatódik? Sikerül-e megállítani, csökkenteni az államháztartás hiányának növekedését? Nem okoz-e esetleg megoldatlan problémát. Ausztriának az energiahordozók árának állandó növekedése? Kap-e elegendő megrendelést az osztrák ipar ezután is?
Megannyi új és újabb gondot, felelősséget hordozó kérdés, amit persze ezekben a napokban igyekeznek nem szóba hozni mindazok, akik a nyolcvanas évekbe vezető osztrák utat „mutatják” a választópolgároknak. Az SPÖ arra számít – összegezhető a pár héttel a választások előtt folytatott bécsi beszélgetések részeredménye –, hogy most még megvan az emberekben (a választók nagy részében) a szociáldemokraták, a nagyrészt bevált kormány iránti bizalom. Most még jól élnek az osztrákok: az üzletek tele vannak áruval, vevővel; itt a tavasz, jó az emberek hangulata: nagypénteken mennek kirándulni és csak kedden kell újra munkába állniuk…
Célszerű tehát most az urnák elé szólítani a kedves Választópolgárt. Egyetért ebben a polgári ellenzék is, arra számítván, hogy esetleg kiszorítja a hatalomból a szocialistákat, vagy miként az ÖVP és az FPÖ köreiben emlegetik őket: „a vörösöket”.»
(Következik: Abszolút [kis-nagy] koalíció?)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)