Az újságíró archívumából – Láncrobbanás az üzbegisztáni Kaganban

„Karimov rendszere híreket nem szolgáltat, de bünteti a hírek terjesztőit” – hirdeti alcímében szerzőnk írása, amely a Népszabadság 2008. július 18-i számában jelent meg. A legnagyobb példányszámú hazai napilap nem első ízben (és nem is utoljára) számolt be arról, hogy a Szovjetunió szétesése után az önállósodott tagköztársaságok esetenként a legrosszabb hagyományokat vitték tovább… (A nyitó kép forrása: Oneindia News.)

Hajnali két órátóI délig folytatódott az a robbanássorozat, amely a napokban drámai pusztítást végzett az Üzbegisztán déli részén fekvő, ötvenezres lakosú Kagan városában. Az esemény súlyát jelzi, hogy Taskentben Savkat Mirzijajev miniszterelnök vezetésével kormánybizottság alakult az esemény kivizsgáIására. A sebesültek és halottak számáról ellentmondásos információk keltek szárnyra, sokan kétségbe vonták a hivatalos adatot, ami csak három halálos áldozatról szólt.

A Buharától húsz kilométerre fekvő közép-ázsiai településen a nyolcvanas években a szovjet hadsereg támaszpontot alakított ki, innen indultak helikoptereik afganisztáni bevetésre. Az időközben önállóvá vált Üzbegisztán átvette a bázist, hírügynökségi jelentések szerint óriási lőszerraktárakat létesítve a területén, ahol megsemmisítésre szánt, elöregedett lövedékeket is tároltak. Az üzbég hivatalos szervek szűkszavú jelentései szerint időközben már megkezdődött az emberek visszatelepítése. Ugyanakkor Kagant telefonon nem lehetett elérni, s miután gyakorlatilag hírzárlatot léptettek érvénybe, a legvadabb mendemondák keltek szárnyra. Internetes blogírók szerint a helyiek azt hitték, hogy „kitört a háború” vagy földrengés történt. Ugyanezen források tudni vélték, hogy a város egy része, Zerabad eltűnt a föld színéről. A legvadabb feltételezés szerint eltévedt iráni rakéta csapódott be a katasztrófa helyszínén, amit azonban „a hatalom” el kíván hallgatni, a Taskent és Teherán közötti jó kapcsolatok szellemében.

A kialakult helyzetben az üzbég kormányszervek azzal vehették volna élét a „rémhíreknek”, hogy naprakész jelentésekkel látják el a tömegkommunikációt. A valóságban ennek pont az ellenkezője történt. A legrosszabb szovjet propagandagyakorlatnak megfelelően saját médiájuk csak a szűkszavú hírügynökségi közlemények ismétlésére szorítkozott. Iszlam Karimov államfő (1990 előtt az Üzbegisztáni Kommunista Párt első titkára) pedig személyesen utasította Rustam Inojatov állambiztonsági főnököt, hogy nyomoztassa ki és büntesse meg mindazokat, akik „a hamis hírek terjesztésében” közreműködtek, különös tekintettel azokra, akik képi információkat továbbítottak. (A moszkvai tévéhíradó is amatőr videofelvételekkel illusztrálta beszámolóját – nem meglepő, hogy Üzbegisztán-szerte ebből tájékozódtak a nézők.)

Ami azonban a taskenti hatalmasságok számára megoldhatatlan problémának bizonyult, az az internet volt – ennek kordában tartására ugyanis nem találtak receptet. Bár – mint arra levelezőik figyelmét egyes honlapok felhívták – a beküldött vélemények késedelmes megjelenése nem a véletlen műve, azokat „premoderációnak” vetik alá, magyarán cenzúrázzák. Ezzel együtt számos levél megjelent, amelyek szerzői (álnéven, persze) kifejtették, hogy hasonló esetben más országokban nemzeti gyászt rendelnek el. ltt viszont a hivatalos lap, a Halk Suzi (A nép szava) olvasását ajánlják, aminek lapjairól egy virtuális Üzbegisztán képe mosolyog a világra.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)