Büszke vagyok arra, hogy az 1980-as évek második felében – az akkor hiteles napilapként működött Magyar Hírlap megbízásából – V. Bálint Éva kolléganőmmel Svájcban is kutathattunk az évtizedekig (hivatalosan) elfelejtett Carl Lutz svájci diplomata (a nyitó képen munkatársai körében, balról [álló]a második) budapesti embermentő és az őt a legveszélyesebb akciókban is önfeláldozó módon segítő felesége, Gertrud Lutz-Fankhauser (1911–95) után. Az 1895. március 30-án Walzenhausenben született Lutz alkonzul, sajnos, 1975. február 12-én Bernben elhunyt. Vele tehát már nem találkozhattunk, felesége viszont, aki az ENSZ Gyermekszervezetének, az Unicef-nek munkatársa majd alelnöke volt, készséggel állt e sorok írójának a rendelkezésére, hogy visszaemlékezésével, dokumentumok bemutatásával segítse a kutatómunkát. – Az alábbi írás a „Képes 7” című hetilap 1987. május 2-i számában jelent meg. Íme:
Egy méltatlanul elfelejtett, hazájában elmarasztalt, majd részben rehabilitált svájci diplomata embermentő akciójáról egy minap megjelent könyv. (Alexander Grossman: Nur das Gewissen – Carl Lutz und seine Budapester Aktion: Geschichte und Porträt) kapcsán
Szörnyű időkben bátornak lenni – hőstett. Okosan bátornak lenni ennél is több: a hősiességnek (ha egyáltalán léteznek fokozatai) a magasiskolája. Voltak ugyanis olyan emberek, nők, férfiak, akik nem fegyverrel a kezükben küzdötték végig a háborút, megjárván a frontok poklát, hanem látszólag biztos állásokból, védettnek tetsző hivatalok íróasztalainál harcoltak több-kevesebb sikerrel embertársaik megmentéséért. Ilyen volt Carl Lutz, Svájc budapesti követségének konzulja a II. világháború legválságosabb esztendeiben.
Az Appenzell kantonban, 1895-ben született Lutz 18 évesen Amerikába ment szerencsét próbálni. Előbb St. Louisban dolgozott, majd a virginiai Warrentonban tanult. Később Washingtonban, a svájci követségen helyezkedett el, ott ismerkedett meg feleségével, Gertrud Fankhauserrel is. Lutzot 1934-ben a brit mandátumú Palesztinába helyezték, öt év múltán visszatért Bernbe, ahonnan 1942. január 1-jével kinevezték Budapestre konzulnak, ő vezette a követség védőhatalom-osztályát; a Magyarországgal hadban álló tizenkét állam érdekeit képviselte.
Kezdettől fogva több volt, mint diplomata. Nem szorult fáradságosan kiépített információs csatornákra ahhoz, hogy az első pillanattól lássa: szörnyű események fenyegetik Magyarországot, a lakosságot, és főként a faji „törvények” sújtotta százezreket. Tisztában volt azzal, hogy ha többet tesz hivatali kötelességénél, ha a lelkiismeretére hallgat és veleszületett embersége vezérli tetteit, akkor sok életet megmenthet.
Mihelyt kitudódott, hogy a magyar hatóságok a fasiszta megszállók sürgetésére megkezdték előbb a vidéki, majd pedig a fővárosi zsidóság elkülönítését, koncentrálását, később deportálását, mindenekelőtt Auschwitzba. Lutz jelentéseiben a svájci kormány sürgős tiltakozását követelte. Bern szigorúan megtiltotta diplomatáinak, hogy akárcsak nem tetszésüket is kifejezzék a magyar külügyminisztériumban. Lutz tehát Maximilian Jaeger svájci követ javaslatára a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodavezetőjét kérte föl, hogy energikusan tiltakozzék a magyar és a német hatóságoknál a deportálások ellen.
Angelo Rotta nuncius, vatikáni követ az 1058/44. számú, 1944. május 15-i levelében juttatta el a Szentszék erélyes tiltakozását a magyar külügyminisztériumhoz. Csupán Budapesten 1944 nyarára 2681 házat jelöltek meg sárga csillaggal. Június 20-ig 427 400 magyar állampolgárt hurcoltak el embertelen körülmények között a haláltáborokba.
Semmit sem használt a magyar zsidóság elhurcolása elleni külföldi tiltakozás. Ezért Lutz konzul más eszközhöz folyamodott. A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti főmegbízottja, Jean de Bavier közvetítésével érintkezésbe lépett Krausz Miklóssal, a Magyar Zsidók pro Palesztina Szövetsége bevándorlási osztályának a képviselőjével. Krauszt fölvette a svájci követség alkalmazottjának, akinek ebben a státusban már nem kellett viselnie a sárga csillagot, egyúttal megszervezték a kivándoroltatási osztályt is.
Elsőként nyolcezer zsidó család számára szerzett Lutz biztosítékot a magyar és a német hatóságoktól (szerfölött hosszúra nyúlt tárgyalások után) arra, hogy idővel kivándorolhatnak Palesztinába. A magyar és német írásos engedély alapján Lutzék svájci hivatalos oltalom alá vették ezt a nyolcezer családot. Mihelyt azonban széles körben ismertté vált, hogy a svájciak diplomáciai védelmet nyújtanak az üldözötteknek, valósággal megostromolták az életüket menteni akarók a volt am erikai követség épületében, a Szabadság téren berendezett kivándorlási osztályt. Sok száz zsidó család költözött be a diplomáciai mentességet élvező épülettömbbe. Ezért Lutz konzul kibérelte az ugyancsak V. kerületi, Vadász utca 29. számú kétemeletes épületet (az „üvegházat”), és azontúl már ott intézték az adminisztrációt.
A svájci alkonzul, Carl Lutz hivatalos fényképe.
Az immár hatásosan működő svájci követségi mentőakciót nem nézte jó szemmel az akkori berni vezetés. Megtiltotta egyéni útlevelek kiállítását, még az átutazó vízumok kiadását is. A lelkiismerete parancsára, humanista meggyőződésből cselekvő svájci diplomata „túljárt” hivatali főnökei eszén, és – Jaeger követ hallgatólagos beleegyezésével – megkezdte a svájci csoportos útlevelek kiállítását mindazoknak, akik Palesztinába érvényes kiutazási igazolással rendelkeztek. Amin el-Husszeini, a náci szolgálatban álló, Berlinben élő arab főmufti erre 1944. június 22-én levelet intézett a magyar külügyminiszterhez: „…Miközben én csodálatomnak adok kifejezést azon rendszabályok felett, amelyeket a magyar kormány a zsidók ellen hozott… kérném a magyar kormányt, hogy az illetékes hatóságoknak minden olyan szükséges parancsot adjon ki, amely a zsidókat kivándorlásukban megakadályozza, és találjon rendszabályokat, hogy megszűnjék a zsidóknak a Palesztinába való nyílt vagy titkos kivándorlása.”
Közben Horthy 1944. július 7-én „határozott utasítást” adott a zsidók további deportálásának a megszüntetésére. A háttérben V. Gusztáv svéd királynak, az egyházaknak, az amerikai kormánynak, a semleges államok budapesti követeinek, a nemzetközi sajtónak, valamint a kormányzó saját hozzátartozóinak az erős tiltakozása, nyomása állt. De a tízezreket halálba hurcoló vonatok másfél hét múltán újra elindultak Auschwitz, Dachau és a többi haláltábor irányába.
Július 19-én ugyanis Adolf Eichmann, a magyarországi deportálások főszervezője utasítást adott a Gestapónak és néhány SS-különítménynek: vagonírozzák be a kistarcsai és a sárvári gyűjtőtáborban található zsidókat. Mire a külföld tiltakozhatott, a szerelvények már meg is érkeztek a koncentrációs táborokba.
Július 9-én érkezett Budapestre Raoul Wallenberg, a legendás emlékezetű svéd diplomata, akinek első útja Lutzhoz vezetett. (Aligha csupán feltételezés, hogy Amerikából és később Palesztinából már régebben ismerték egymást!) Wallenberg csak ezután kezdett tárgyalni a magyar kormánymegbízottakkal: részesítsék ugyanolyan elbírálásban a svéd útlevéllel rendelkező magyar zsidókat, mint amilyent a svájci Lutz védencei élveznek. Friedrich Born, a Vöröskereszt új budapesti fődelegátusa szintén ezt kérte. Sikerült is neki részben gyermekotthonokban, részben a budapesti gettóban hatezer-nyolcszáz gyermeket megmentenie.
Ugyanezekben a napokban kezdte meg tevékenységét Valdemar Langtet svéd egyetemi lektor, akit a Svéd Vöröskereszt fődelegátusává neveztek ki. Ő is védőlevelek ezreit adta ki, de az október közepén hatalomra jutott nyilasok nemigen respektálták ezeket. A semleges hatalmak Budapesten akkreditált képviselői, Angelo Rotta apostoli nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd miniszter, Carlos de Liz-Texeíra Branquinho portugál, Angel Sanz-Briz spanyol, Antoine J. Kilchmann svájci ügyvivő augusztus 21-én jegyzéket intézett Horthyhoz a deportálások megszüntetésére. Lényegében sikertelen maradt a diplomáciai tiltakozás. A Szálasi-puccs, a nyilas hatalomátvétel után még súlyosabb helyzet állt elő. Lutz konzul továbbra is síkraszállt a svájci védelem elismertetéséért, amelyért „ellentételül” a nyilasok a saját rendszerük elismerését követelték…
Lutz 1944 őszén már nem kapott hivatalos svájci útleveleket hazulról. Sikerült viszont a magyar hatóságoknál kiharcolnia, hogy elismerjék a „svájci védőútlevelet”, azt az okmányt, amelynek tulajdonosa külföldi állampolgár ugyan, de akként tekintendő, mint akinek érvényes útlevele van. Rögtön tízezer példányt nyomtatott ebből a dokumentumból, és osztott szét munkaszolgálatra behívott 14–60 év közöttieknek. Vásárolt a svájci diplomata még egy épületet, ahol nagy mennyiségű élelmiszert halmozott föl a követségen és a védett házakban rejtőzködő négyezer ember ellátására.
Tárgyalásairól Lutz konzul persze rendszeresen tájékoztatta a semleges követségeket. Wallenberg is, Born is azonnal akcióba lépett, és sikerült kieszközölniük mintegy 16 ezer zsidó számára a kiutazási engedély kiadását Svájcba, Svédországba, a Vatikánba és Spanyolországba. Lutz, Wallenberg és Born úgy döntöttek, hogy egyelőre nem ültetik vonatra ezeket a menekülteket, mert a németek és magyar kiszolgálóik azonnal lecsapnának rájuk, és a biztos külföld helyett a náci haláltáborokba vinnék őket a szerelvények.
Carl Lutz és diplomatatársai a nyilasterror hónapjaiban majdnem akkora veszélybe kerültek, mint védenceik, akik közül sokat – hiába volt érvényes és valódi útlevelük, külföldi állampolgárságot, védelmet bizonyító okiratuk – elhurcoltak, legyilkoltak. Szálasi fegyveres bandái egy percig sem törődtek a diplomáciai mentességgel, még a védett épületekbe is betörtek, gyilkoltak, fosztogattak. Itt kell megjegyeznünk, hogy csökkentette a külföldi védőhatalmak okmányainak az értékét a sok rosszul elkészített hamisítvány is: ezekkel lelkiismeretlen személyek kereskedtek az üldözöttek, az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodók, az életüket ösztönösen menteni akarók körében.
Hivatalos statisztika szerint Magyarország 1941. évi határain belül 825 007 zsidó élt; 625 ezer embert hurcoltak el a magyar hatóságok közreműködésével a haláltáborokba. Miként a Carl Lutzról szóló könyvében Alexander Grossmann írja: a svájci diplomata és követői 105 ezer embert mentettek meg bátorságukkal, azáltal, hogy mindenekelőtt lelkiismeretükre hallgattak.
Hazájába visszatérvén Lutzot súlyosan elmarasztalták: „túllépte illetékességi területét”. Csak három évvel a nyugdíjazása előtt, 1958-ban rehabilitálták; főkonzullá nevezték ki, de a fizetését akkor sem emelték fel a rangiához mérten. 1975-ben hunyt el. Izraelben utcát neveztek el róla. Vajon Budapesten utca, tér vagy legalább egy emléktábla miért nem örökíti meg a nevét?
A „Képes 7”-beli cikk (és a szerző számos Lutz-publikációja) megjelenése óta sok év, évtizedek teltek el. Föltehetően (nem szeretném magamnak vindikálni a dicsőséget!) a Magyar Hírlapban és más sajtóorgánumokban megjelent írások is hozzájárultak ahhoz, hogy végül is Budapest, a polgármesteri hivatal illetékesei rádöbbenjenek: a II. világháborús embermentők már rég megérdemelték, hogy nevüket közterületek is megörökítsék. Így lett a rengeteg szörnyű gyilkosság helyszíne, a dunai rakpart XIII. kerületi része Carl Lutz rakpart. Ekként kapott emlékszobát Carl Lutz az V. kerületi Vadász utca 29. alatt, az Üvegházban, és 1991-ben méltó emlékművet (Szabó Tamás alkotását) a svájci Carl Lutz Bizottság és a Fővárosi Közgyűlés összefogásának köszönhetően Budapesten, a VII. kerületi Dob utca 10. alatt. Budán, a Várban, a Táncsics Mihály utca 1. számú ház (a valamikori Brit Nagykövetség) oldalán tábla őrzi Carl Lutz emlékét, aki legalább 60 ezer ember életét mentette meg a vészkorszakban. Hazájában, Bernben 2018. február 12-én (!) a szövetségi parlament nyugati szárnyában üléstermet neveztek el Carl Lutzról. (Az elfeledett hősről készült film itt megtekinthető.)
Svájci védelem alatt: Carl Lutz története
Agnes Hirschi-Grausz és Charlotte Schallié, PhD ma délelőtt, e cikk megjelenésével egyidejűleg a Facebookon élőben közvetített előadást tart Carl Lutz svájci konzulról, aki a 2. világháború idején legalább 60 ezer embert mentett meg. Történészek Lutznak tulajdonítják a holokauszt idején lezajlott legnagyobb polgári mentőakciójának megszervezését. Az egykori svájci diplomatát az izraeli Yad Vashem Intézet a Népek Igazának nyilvánította, és háromszor jelölte Nobel-békedíjra.
Az előadókról: Hirschi Ágnes holokauszt-túlélő, Carl Lutz mostohalánya. Ágnes budapesti gyermek volt, és szemtanúja volt apja hősies cselekedeteinek a zsidó menekültek megmentésében. Az utóbbi két évtizedben a világot bejárta, előadásokat tartott a diplomáciai mentésnek a holokausztban betöltött szerepéről.
Charlotte Schallié a germanisztika professzora a Brit Kolumbiai Victoria Egyetemen. Kutatási területei az 1945 utáni német irodalom és film, emlékezet-tanulmányok, vizuális történetmesélés, a zsidó identitás a kortárs kulturális diskurzusban, a holokauszt tanítása és megismerése, valamint az emberi jogi oktatás.
Hirschi és Shallié együtt szerkesztette a (magyarul is megjelent) Svájci védelem alatt című dokumentumkötetet.