Családja bizonyára emlékezik Asbóth Ferencre, a Soproni Vasöntöde kovácsára; ő már aligha van az élők sorában, hiszen az első világháború kitörésének évében született, és amikor beszélgettünk, még hét éve – vagy miután egészségesnek aligha nevezhető munkahelyen dolgozott –, annyi sem volt hátra a nyugdíjazásáig. Slapajságom (így hívják a kezdő, fiatal újságírókat) vége felé találkoztam vele, példaként ajánlották, amikor „érdekes”, egyedi sorsú-életpályájú emberek iránt érdeklődtem. Portréhoz kiváló ember – mondták az üzemben. Beszélgettünk, megírtam, a szerkesztő meg annyira érdemesnek tartotta, hogy szokatlan módon a Győr-Sopron megyei napilap, a Kisalföld 1967. április 9-i, vasárnapi első oldalára tervezte be az Asbóth-portrét. (A nyitó képhez: „Valaha jobb sorsa volt a Soproni Vasöntödének, mára már nagy részben visszahódította a természet a területet. Pedig sokaknak adna munkát egy ilyen vállalat. Ahogy adott is fiatalabb éveiben az Ágfalvi utca hatos száma alatt elterülő komplexum…” – írta 2014 karácsonyán az Ikva-hír. Képünket is a portálról kölcsönöztük.)
Ötvenhárom esztendejének korma a bőrébe rágta magát. Szeme sarkában korán megtelepedtek a szarkalábak. De ha emlékezik, ifjúsága szikráit még ma is pattogtatja. Hol játékos, ficánkoló ez a szikra, hol pedig szúró és égető, mint a vert vasé. Meleget áraszt maga körül, akár kis kohója a műhely sarkában. Nagypapa lehetne, unokáit féltő, deres hajú nagypapa…
Hányatott életre tekint vissza Asbóth Ferenc, a Soproni Vasöntöde kovácsa. Ahogy mondani szokták: a sors sokszor azokat ostorozza, akik jót érdemelnének, mert maguk is azok. Asbóth Ferenc is jóra vágyott egész életében. Meleg, családi fészekre, szorgalma árán biztos kenyérre. Vágya csak félig teljesült. Vagy még annyiban sem. Mert mennyit ér az élet, ha társ nélkül marad az ember?
Kétszeresen társ nélkül, csak az, ki elszenvedi, a megmondhatója; majdnem elviselhetetlen érzés a legszeretettebbet elengedni örökre. Mindkét feleségétől a tizedik házassági évforduló után búcsúzott a temetőben. Egyedül maradt.
Nem engedték összeroskadni barátai. Már-már elesett, de utána nyúltak, felsegítették, fogták kezét, ameddig kellett. – Története van ennek a kézfogásnak. Szép-szomorú története.
Éppen tizenöt esztendeje. Akkor is április volt. A tavasz köszöntésére készültek az emberek. Asbóth Ferenc lelkében, értelmében még túl mély és fájdalmas volt a második seb ahhoz, hogy örülni tudjon és feledni. Sokszor látták társai az utcán: bizonytalan volt minden lépése. A szesz lett élete párja, hamis barátja. Állása, kenyere veszélybe sodródott. Ittas embert nem tűrnek meg a gyárban. Az öntödében borgőzös fejjel önmagát és társait ránthatja a megsemmisülésbe az, ki mértéktelenül iszik.
Április volt, ünnep előtti reggel. Asbóth Ferencre kényes munka várt. Megcsinálni csak ő tudta volna a fontos szerszámot. Másra nem bízhatták, de nem is vállalta volna senki a gyárban.
Fáradt volt már a kovács. Éjszaka is dolgozott, előtte meg az ital nem engedte pihenni. Művezetője azt hitte, hogy megint ivott. Mérgesen rászólt: „Azonnal menjen haza, de előbb kérje ki a munkakönyvét”.
Hiába magyarázkodott volna Asbóth József, hogy most nem ivott, hogy szín józan, csupán fáradt. Tizennyolc esztendő története pillanatok alatt végigdübörgött agyában. Rettegés a munkanélküliségtől, majd pedig a katonai behívótól, a bombázásoktól – és saját életétől is. Mert már félt élni. Egyensúlyát vesztett, énjét elhagyott roncsnak érezte magát…
Az igazgatóhoz bekopogtatott. Akkor jött, friss ember volt a gyárban. – Közben a felháborodott művezető is megérkezett. Hármasban beszélték meg a kovács ügyét. – Tizennyolc esztendős munkást nem szabad elengedni, hanem meg kell nevelni. „Én bízom magában, Asbóth elvtárs, szedje össze magát, erre kérem!” – mondta az igazgató.
Asbóth Ferenc maradt. Munkatársai segítettek neki, ő is erőt vett magán, eltaszította a bajban alattomos „barátot”, a bort és pálinkát mindörökre.
A kis kovácsműhelyben most hárman dolgoznak. A másik két kovács jóval fiatalabb Asbóth Ferencnél, sokszor segíti őket. Tapasztalatainak ékköveit gyakran osztogatja, miközben a beteg, selejtes öntvények orvosaként olykor „csodákat” művel. Mert kitűnően érti szakmáját, és ezt elismerik. Háromszoros kiváló dolgozó. Hűségjutalmat is a legmagasabbat kapja…
A tizenöt esztendővel ezelőtt (kb 1952 – a szerk.) . történteket sohasem felejti. Hol meleg hangú levélben, hol pedig virággal megemlékezik róla. Az igazgató barátja lett, és gyakran említi: „Így még az apám sem bánt velem… Emlékül a napokban tizenöt szál piros szegfűvel kopogtatott „fogadott apja” ajtaján.»