Az újságíró archívumából – Még nincs búcsú a fegyverektől

Az 1989. decemberi romániai forradalom győzelme nemcsak ott, de keleti szomszédunk határain túl is általában örömet és lelkesedést keltett. Ám ezek az érzések fokozatosan mérséklődtek, 1990 márciusában Marosvásárhelyen pedig véres magyar–román összecsapások jelezték, hogy korántsem sikerült minden kérdést rendezni a Ceausescu-diktatúra felszámolásával. Cikkünk szerzője interjút készített az okokról és a lehetséges megoldásokról, írását lapja, a Népszabadság 1990. március 28-i száma közölte. (A nyitó képen: pillatnatfelvétel Marosvásárhely fekete márciusából.)

«Már több, mint egy hete érkeznek a nyugtalanító, elkeserítő, esetenként horrorszámba menő hírek Erdélyből és Bukarestből a romániai magyarokkal szemben elkövetett atrocitásokról és a magyarság ellen indított kampányról. Mi áll az események hátterében, hol keresendők a mozgatórugók, merről várható remény a kibontakozásra – erről kérdeztük Fülöp Mihályt (a jobb oldli képen), a Magyar Külügyi Intézet tudományos osztályvezetőjét, a tekintélyes Románia-kutatót.

– Miért Marosvásárhelyen és miért most zajlott le ez a különösen heves összecsapás?

– Az előzményekről valamit el kell mondani. A decemberben megbukott Ceausescu-rendszert 1968 után elsősorban az tartotta fenn, hogy a külső veszéllyel érvelt, amin szovjet, magyar és bolgár fenyegetést értettek. Ceausescu érvelésében a román területi integritás védelmére hivatkozó nacionalizmus játszotta a legfontosabb szerepet, s ez a legutóbbi időkig erősebbnek bizonyult, mint a belpolitikai, gazdasági helyzet keltette társadalmi elégedetlenség. A decemberi forradalom ezt a mítoszt csak időlegesen zúzta szét.

A Temesvárott Tőkés László védelmével kezdődött forradalom akkor terjedt át Bukarestre, amikor az egész román közvélemény megértette, hogy ez Ceausescu-ellenes népfelkelés, és hogy a románok részt vesznek ebben. Ez, valamint az, hogy valóban önzetlen és azonnali segítséget kaptak Magyarországról, s hogy a magyar külügyminiszter elsőként utazott Bukarestbe, azt a reményt csillantotta fel, hogy végre szét lehet törni a nemzeti gyűlölködés ördögi körét. Azonban az elmúlt három hónapban a román kormányzat alig vagy szinte semmit sem tett kezdetben elhangzott ígéretei megtartására, köztük a romániai magyarság jogos igényeinek a kielégítésére. És most értünk el Marosvásárhely kérdéséhez. Itt az iskola szétválasztása körül alakult ki a rendkívül súlyos helyzet. Március 21-én Gelu Voican Voiculescu miniszterelnök-helyettes elismerte: természetes igény az, hogy a magyarok magyar iskolában tanulhassanak, és ez a szétválási folyamat másutt nagyrészt mindenféle probléma nélkül megtörtént. Marosvásárhely azonban majdnem fele-fele arányban magyarok és románok által lakott város, és itt elsősorban a betelepített román lakosság körében talajra talált a Vatra Romaneasca nevű szervezet felhívása, rendkívül agresszív cselekedetekre sarkallván a román tömegeket.

– Máshonnan nem is kaptunk ehhez hasonló híreket?

– Ilyen súlyos vagy ehhez fogható incidensekről szerencsére nem érkeztek jelentések, jóllehet a Vatra szelleme és akciói az egész országra átterjedtek. Bukarestben, Iasiban, Craiovában és a többi helyeken is az egyetemi fiatalok egy része átvette a jelszavaikat.

– Jóllehet a Vatra nem Ceausescu idején alakult, hanem később…

– 1990. február 5-én tette közzé az első felhívását. E szervezet New Yorkból tért vissza Romániába, és tagjai három olyan jelszót hangoztatnak, amelyben a kisebbségellenes álláspontjukat megfogalmazzák. Az egyik az, hogy mindenki egyenlő, és a kisebbségeknek „nem lehet” privilégiumokat biztosítani. A másik az úgynevezett szeparatizmus elleni fellépés, ami a Ceausescu-rendszer hamis ideológiájában a „testvériség” gondolatainak a meghosszabbítása, vagyis: valamennyien testvérek vagyunk, és csak együtt tehetünk mindent. Más szóval, aki külön magyar iskolát akar, még ha ott természetesen a román szaknyelvet is megtanulják, azt ők szeparatistának deklarálják. És ez nem holmi apróság, hiszen minden társadalom központi kérdése tulajdonképpen az iskolakérdés.

A harmadik jelszavuk, hogy elleneznek Románián belül egy enklávét”, ami nyílt utalás arra, hogy közigazgatási területi autonómiát nem akarnak elfogadni. Azt állítják, hogy az 1952 és 1968 között fennállott magyar területi autonómia sztálinista intézmény volt.

Ez természetesen hamis beállítás, mert ha Romániában – és ezt őszintén reméljük és kívánjuk – demokratikus intézmények kialakulnak, ki fognak épülni a helyi önkormányzatok is. És ha ezek létrejönnek, akkor nyilvánvaló, hogy a magyarok nem kívánnak egyebet, mint hogy ők is éppen olyan szabadon és a központi beavatkozástól mentesen intézhessék az ügyeiket helyben, mint bárki más.

– A Vatra az első véres napok után elhatárolta magát az eseményektől. Mennyire hiteles ez a lépés?

– Teljesen nyilvánvaló, hogy a Vatra felhívása mozdította meg ezeket a román tömegeket, és az ő hívó szavára jöttek le a görgényi havasokból a botos-dorongos-baltás gyilkosok. Tehát a Vatra utólag hiába próbál kibújni a felelősség alól, a legnagyobb mértékben, politikailag és gyakorlatilag is felelős az eseményekért.

Van azonban egy másik problémakör, nevezetesen az, hogy a helyi hatóságok – a rendőrség és a katonaság – miért nem akadályozták meg a kilengéseket. Láthattuk, hogy a rendőrség teljesen passzív volt, és megengedte, hogy ezek a suhancok tomboljanak Marosvásárhely utcáin. A hadsereg sem lépett fel kellő eréllyel. Ott, Marosvásárhelyen a Vatra is – demagóg módon – azt a jelszót hangoztatta: a hadsereg velünk van, ami a forradalom egyik döntő jelszava volt. És sajnos, előfordultak olyan jelenetek, amikor a Vatra embereinek a hadsereg tisztjei, katonái, bizony, visszaszóltak, hogy veletek vagyunk. Azt hiszem, ebből mindenképpen nyilvánvaló, hogy mind a román hadseregnek, mind a román központi hatóságoknak el kell határolódniuk ettől a szervezettől, hiszen felelősek azért, hogy nem tudták ellenőrizni és kordában tartani a pusztító erőket. Most egyértelműen azt lehet látni, hogy Romániában a hatalom helyzete rettenetesen instabil, és félő, hogy megint a könnyebb ellenállás felé keresik a kiutat, vagyis a magyarellenességben, amivel a választások periódusában szerintük tömegeket állíthat maguk mögé, illetve a nemzeti egység hamis jelszavával felléphetnek az „idegenek”, a magyarok vagy Magyarország ellen.

– A választást május 20-án tartják. Tulajdonképpen az, hogy a Nemzeti Megmentési Front párttá alakult, rontott-e az általános belpolitikai szituáción?

– A forradalmat a román nép csinálta, a Front emberei csupán az élére álltak. Ezután a Front teljesen átvette a pártállami struktúrát. Vagyis a Román Kommunista Párt szervezeti felépítésének megfelelően a párt- és állami – ha úgy tetszik, a Front- és állami – funkciók kezdettől fogva egybefonódtak. Január 28-án a történelmi pártok tüntetést rendeztek Bukarestben, 29-én pedig a Front a bányászok, munkások segítségével szétverte a demokratikus ellenzéki pártok székházait. Vagyis azt kell megállapítanunk, hogy a politikai ököljogot mint módszert a Front vezette be a román politikai közéletbe a forradalom után.

Egy másik rendkívül súlyos probléma, hogy a Front lényegében nem oszlatta fel az állambiztonsági főosztályt, hanem a hadsereg alárendeltségébe helyezte. Itt hamis érveket alkalmaznak, hogy rettenetesen sok emberről van szó, és hogy ezek „szakértők”. Így a Securitate, amelynek a főtisztjei és tulajdonképpen az egész testülete a forradalom első napjaiban átállt, gyakorlatilag érintetlenül átmentette magát. Ennek következtében Romániában újra fokozatosan visszatér a társadalomba a rettegés. Negyvenhat független értelmiségi, aki a Ceausescu-időszakban is felemelte szavát a diktatúra ellen, most ismét figyelmeztetést tett közzé a Huszonkettő című független publikáció február 9-i számában. Mircea Dinescu, Gabriel Liceanu, Dan Petrescu, Stelian Tanase, Alin Teodorescu nevét említeném, de aláírta Doina Cornea és még sokan mások is. Egész sor kérdést tettek fel, amire a Front hónapok óta nem válaszol. Milyen létszámú volt a Securitate, kiket alkalmaztak, hányan haltak meg, hányat tartóztattak le, mennyien maradtak? Akik megmaradtak az állambiztonsági szervezetben, kinek dolgoznak, hány épületük van, milyen városokban vannak? Követelték azt, főleg Temesvárral kapcsolatban, hogy független vizsgálóbizottságot hozzanak létre.

– A kérdések kérdése természetesen – mert hiszen ez az egész román politikai élet központi kérdése – a hadsereg szerepe…

– A hadsereg szerepe azért rettenetesen bonyolult, mert hiszen a forradalom alatt a nemzettel azonosították. Holott mindenki tudja, mert hiszen saját szemével látta, hogy Temesváron a hadsereg brutálisan lépett fel; hogy december 21-én este Bukarestben az embereket a hadsereg tankjai taposták el. Azt is tudja mindenki, hogy a hadsereg szinte teljes régi vezetése átállt a forradalom oldalára, és most ő ellenőrzi az állambiztonsági főosztályt. Most tulajdonképpen ez az egyetlen igazi, szervezett hatalmi tényező és tekintély. Azt kell megállapítanunk, hogy a következő három hónapban, amikor az induló pártok a hatalomért harcolnak, a helyzet rendkívül kiélezett lesz. Ebben az átmeneti periódusban, tehát addig, amíg a valódi civil rendszer vissza nem tér a választások után, a hadseregnek mindenképpen kulcsszerepe lesz, és valószínűleg nem várhatjuk (bár elvárhatnánk), hogy az alapkérdésekre, nevezetesen, hogy mi történt Temesváron, és hogy mi történt a Securitatével, a hadsereg vezetői választ adjanak. Pedig ezen múlik minden.

– Ebben a bonyolult helyzetben és nehéz körülmények között mi a megoldás Marosvásárhelyen?

– Először is természetesen az, hogy a rend, a magyarok személyi biztonsága és sérthetetlensége helyreálljon. Valamennyi tényt nyilvánosságra kell hozni, a bűnösöket pedig, akik ezeket a borzasztó dolgokat elkövették, példamutatóan meg kell büntetni. Én azt hiszem, hogy ennek a legszélesebb nemzetközi nyilvánosságot kellene biztosítani. Romániában mindenkinek meg kell értenie, hogy nem a magyarok elleni gyűlölet-hadjárattal oldhatják meg problémáikat, hanem a belső demokratikus intézmények felépítésével, a jogállam kialakításával. Én kétféle megoldási irányt képzelek el. Egyrészt meg kell szabadulni a román közéletben mindazoktól az erőktől és eszközöktől, amelyek a kisebbségek elleni gyűlölet szítására alkalmasak. A Front eredeti, kisebbségvédelmi ígéreteit pedig meg kellene mielőbb valósítani.

 Ez az érem egyik oldala. De mit tehet a magyar kisebbség, amely már számos szörnyű traumán keresztülment? Mindenki emlékszik 1944 hideg őszére, amikor a Maniu-gárdák garázdálkodása nyomán nagyon sokan vesztették az életüket. Tehát ebből a fizikai létükért való sokszoros rettegésből ébredve olyan megegyezésekre kellene törekedni magyar részről, amely például az iskolaügyben pontos határidőket tartalmaz, és ami lehetővé teszi, hogy az a magyar intézményrendszer, ami valaha élt és működött ezeken a területeken, teljes mértékben helyreálljon.

– De kivel törekedjenek megegyezésre a magyarok? A helyi tanáccsal, a frontvezetéssel, a katonasággal, a rendőrséggel? Május 20-íg tulajdonképpen nincs is remény arra, hogy valaki tárgyalófél és partner lehet ebben.

– Nagyon nehéz válaszolni erre. Hiszen azok a román értelmiségiek, akik európai színvonalon és európai értékekben gondolkodnak, és akik részt vettek a budapesti magyar-román értelmiségi találkozón, maroknyi elitet képviselnek, amelynek nincs igazán befolyása az események menetére. Pedig ők az igazi szövetségeseink a megbékélésben. Március 11-én Temesváron volt egy tüntetés, amely a forradalom továbbvitelére, a Securitate feloszlatására szólított fel, és valóban a magyar–román barátság jegyében zajlott. Hallottam, hogy Aradon is ugyanez történt. Egyetlen reményünk az lehet, hogy az, ami decemberben elkezdődött – tehát a forradalom — folytatódik, és visszaszorítja ezeket a sötét, nacionalista erőket. Erre, azt hiszem, még mindig nem kell feladnunk a reményt.

Van azonban egy másik probléma, az úgynevezett történelmi pártok ügye. Itt azt látjuk, hogy a nagy potenciális tömegerő, a Nemzeti Parasztpárt – aminek a nyomására, hatására a kormány rettenetesen könnyen enged – az igazi veszély a magyarok számára. Viszont a Nemzeti Liberális Pártnál nem olyan éles a magyarellenesség, pontosan azért, mert Európához szeretne csatlakozni. A szociáldemokrata pártban pedig, legalábbis az elmúlt hetekben, kifejezetten reményt keltő jeleit lehetett látni annak, hogy vele együtt lehet működni a kisebbségvédelmi és magyar ügyekben is.

A belpolitikai bizonytalanság elég sokáig eltarthat, és nagyon nagy meglepetéseket okozhat.

– Ebben a nagyon kényes helyzetben mit tehet a magyar külpolitika anélkül, hogy ezt beavatkozásnak minősíthetnék Romániában vagy másutt a világon?

– A magyar külpolitika az utóbbi években visszatért, az eredeti, tehát az 1945–46-i koncepcióhoz, vagyis a magyarság nemzetközileg cselekvőképtelen részének, a határon túl élő magyaroknak az érdekeit is képviselni igyekszik. Van mit behoznunk ezen a téren. A szomszédaink sem várhatják el tőlünk, hogy az ott élő magyar kisebbségek érdekeinek rovására vagy mellőzésével szövögessük velük a barátság szálait.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)