E sorok íróját 1992 nyarán helyezte ki a Népszabadság állandó tudósítónak Prágába – azzal, hogy ha a csehek és a szlovákok az év végével valóban szétválnak, akkor célszerűbb lesz a székhelyet Pozsonyba áthelyezni, lévén ott sokkal több a közös téma (Bős, nemzetiségi ügyek, hosszú közös határ, még hosszabb közös történelem). S valóban, ami előtte elképzelhetetlennek tetszett, bekövetkezett: szilveszter éjjelén a (még) közös tévéműsorban egy ingaóra kíméletlenül mutatta, hogyan fogynak el a szövetségi állam történetéből az utolsó másodpercek. És ennek már negyedszázada! Az akkor zajlott jugoszláv válság ismeretében a világ megkönnyebbülten fogadta, hogy ez a válás valóban „bársonyosan” lezajlott – bár nem problémák nélkül…
Messze még a határ?
Felhők mögött bujkál a Hold, valahol a szlovák–cseh határvidéken. Veszélyekkel dacoló csempészek igyekeznek tömött batyujukkal átjutni a szomszéd országba. Az erdős-hegyes táj fölött hirtelen világítórakéta fénye oldja fel a sötétséget, és hiába próbálnak bokrok alatt elrejtőzni a kétes szállítmány továbbítói, elkapják őket, s hamarosan már az őrsön jegyzőkönyvezik az adataikat.
A zord határőr csak akkor enyhül meg (de akkor azután nagyon), midőn előkerül a hátizsákok, sportszatyrok tartalma: X márkájú étolaj, ami az egyenruhás férfiúnak is a kedvence Nemsokára vidáman falatozzák a sebtében elkészített sült krumplit, s annak illatával együtt béke lengi be a cseh (vagy szlovák?) határőrséget.
A bájos-butuska filmreklám még tavaly (1992 – a szerk.) ősszel tűnt fel a csehszlovák képernyőkön, s a nézők hitetlenül mosolyogva töprengtek: tényleg ilyenformán néz majd ki, ha határ választ el bennünket egymástól?! Nos, a meséből valóság lett, s ez a válóság egyre szigorúbb. A „bársonyos válás” során ugyan a felek igyekeztek előre megszabni, amit lehetett, így fontos megállapodások születtek a vám- és pénzügyi együttműködésről is, ám az idő máris rácáfolt egyik-másik elképzelésre. Jóllehet, egyelőre mindkét fél, de különösen a szlovákok foggal-körömmel igyekeznek fenntartani a kétfajta felülbélyegzésű korona 1:1 árfolyamát, a cseh pénzintézetekben – legalábbis elvileg – ez már a múlté. A prágai kereskedelmi bank például 83,30 cseh koronáért venne és 86,70-ért adna 100 szlovák koronát – de eredeti készletei elfogytak, s mivel egyelőre még senki sem kínál nekik ilyen árfolyamon szlovák pénzt, ők sem tudnak eladni.
A fogyasztási cikkek, üzemanyagok árai még nagyjából azonosak Ha azonban a korábban megszokott, a másik országrészből származó termékek elmaradása jobban érezteti majd hatását, várható a csempészet megjelenése is, s nem olyan idilli formában, mint a bevezetőben említett tévéreklámban. A határon a teherautókat máris alaposabban ellenőrzik, de a személyforgalom sem kivétel, ha a vám indokoltnak látja a vizsgálódást. (E sorok írója tanúja volt, hogyan „világítottak át” aprólékosan a Brno–Pozsony autópályán a csehek egy vietnamiak vezette furgont.)
Amíg az ország, gazdasági egységet alkotott, nem okozott problémát, ha egy szlovák cseh területen vállalt munkát. A szlovákiai Csacából (Čadca) például sokan jártak busszal az Ostrava körzetében lévő gyárakba, vállalatokhoz; most sem nekik, sem a buszoknak nincs dolguk. Az ily módon hoppon maradottak körében természetesen az átlagosnál is nagyobb az ellenszenv a szétválás és annak végrehajtói iránt. Ezt Pozsony úgy igyekszik a maga javára fordítani, hogy fennen hirdeti: a válásnak nem kellene korlátozó hatással lennie a két ország állampolgáraira, számukra a határ legyen jelképes. A jól csengő javaslatok azonban leperegnek a prágai vezetésről, amely tulajdonképpen a szétválásra történő felkészülés kezdete óta következetesen hirdeti: ha már rálépünk erre az útra, nem azért tesszük, hogy legyen honnan visszatáncolni.
Klaus és csapata a legutóbbi rendkívüli cseh kormányülésen, amely kizárólag a közös határral foglalkozott, addig volt hajlandó az engedmények területén elmenni, hogy egyetértene egy kishatárforgalmi rend bevezetésével. Ez mindkét oldalon 15–20 kilométer széles sávra vonatkoznék, melynek lakói személyi igazolványukkal a kijelölt átkelőkön kívül is „szomszédolhatnának”. A harmadik országból érkezők viszont csak a január 2-ával megnyitott tizenhárom közúti és hét vasúti határállomáson léphetnek át.
Ami miatt Csehország sürgeti, hogy a Szlovákiával meglévő határa „igazi”, tehát a nemzetközi előírásoknak minden vonatkozásban megfelelő országhatár legyen, az a már említett okokon túlmenően, egyre erősebben összefüggően a migrációs problémával is. Köztudott, hogy a menedékjog-kérőktől leginkább szorongatott – s emiatt komoly belpolitikai problémákkal szembenézni kénytelen – Németország radikális szigorításokat határozott el, s az úgynevezett „gazdasági menekülteket” kitoloncolja, mégpedig abba az államba, ahonnan az NSZK-ba beléptek. Csehországot, amelynek talán a németekkel van a leghosszabb határa, érzékenyen érinti a terv, minthogy már most is 50–100 ezer menekültet sejtenek saját területükön. A csehek attól is tartanak, hogy a gazdasági helyzet romlásával, az állástalanok számának növekedésével szlovákok tömegei is megindulhatnak a gazdagabb nyugati szomszéd felé – mint ahogy azt a munka nélküli kelet-szlovákiai cigányság az utóbbi egy-másfél esztendőben már megtette –, súlyos feszültséget keltve Csehország egyes körzeteiben. Ezért Prága máris félmilliárd koronát csoportosított át a szlovák–cseh határ erősítésére, az ezzel összefüggő kiadásokra. A szlovák–cseh határon várható szigorítások valószínűleg rövidesen végképp a nosztalgia világába helyezik a jelenlegi, hellyel-közzel még kedélyes állapotokat.
Ezekre talán jellemző, ami a Népszabadság tudósítójával esett meg a Morava két oldalán. A szlovák határőr a külföldi rendszám láttán csak intett, hogy tovább, ám két kilométerrel odébb cseh kollégája „bekeményített”, és intézkedésre szánta el magát. Ez a kocsi lehúzott ablakán át a következő párbeszédben öltött formát:
– Papírjai vannak?!
– Vannak.
– Akkor mehet…
Prága, 1993. március (Megjelent: Népszabadság, 1993. március 18.)