Immár csaknem fél évszázaddal ezelőtt „robbant be” a magyar köztudatba (és csaknem vele együtt a gyakorlatba is) a tévéműsor-választék bővítésének a lehetősége. Akkoriban jelentek meg a műsorszóró műholdak, amelyekről – kellő műszaki háttér birtokában – zavartalanul lehetett venni olyan tévéműsorokat, amelyekről mindaddig még csak nem is álmod(hat)ott az akkor még meglévő vasfüggöny mögött élő Kelet-Európa meg a Szovjetunió sok százmilliós lakossága.
Állítható, hogy a műholdas tévézés terjedése is része volt a kelet-európai rendszerváltás-sorozat előkészítésének, Moszkva birodalma összeomlásának, annak, hogy valósággá váljanak a helsinki európai biztonsági és együttműködési értekezleten elméletileg elfogadott, ám sokáig meg nem valósult megállapodás részletei, az emberek, eszmék és javak szabad áramlása. Az akkor tekintélyes és nagy olvasottságnak örvendő Magyar Hírlap többször is foglalkozott a műholdas műsorsugárzás részleteivel. Ez alkalommal a lap negyven évvel ezelőtti, 1984. november 17-i képes mellékletének a témába vágó írásait adjuk közre.
Egy téma több oldalon – több oldalról
A műholdas műsorszórásról, hosszas előmunkálatok után 1977-ben született nemzetközi egyezmény, amelyet 106 ország képviselői írtak alá. Az egyezmény határozata szerint a műsorszóró műholdak geostacionárius pályán helyezhetők el. Ez a pálya kör alakú, mintegy 3600 kilométer magasságban húzódik az Egyenlítő fölött. A pályán a műholdakat egymástól 6 fokra, azaz 4400 kilométer távolságban telepítik. (Ezekre a pontokra több ország műholdjai is elhelyezhetők, anélkül, hogy egymást zavarnák; így a Magyarországnak kijelölt helyen összesen 12 más ország műholdja is települt.) Az 1977-i genfi egyezmény csatolt csatorna-kiosztási terve két lényeges alapelv figyelembevételével készült: Az egyik az országok jogait rögzíti: „Az egyezmény, a nemzetközi rádiószabályzat és az érvényben levő határozatok rendelkezései alapján valamennyi országnak joga van hozzáférni a geostacionárius pályához, annak érdekében, hogy a saját igényeit kielégítse.” A nemzetközi rádiószabályzat viszont ehhez a joghoz egy másik, a kötelezettséget tartalmazó előírást ad, a következőképpen: „A műholdas műsorszóró szolgálat űrállomása jellemzőinek meghatározásakor minden rendelkezésre álló műszaki eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy maximálisan csökkenjen a más ország területére történő sugárzás, kivéve, ha ez utóbbiakkal előzetesen megállapodtak.” Az egyezmény tehát egyértelműen állást foglal abban, hogy a műholdas rendszert minden országnak csak a saját területe besugárzására szabad felhasználni és a határon kívüli „túlcsordulást” a lehető legkisebbre kell korlátozni.
Égre néző lavór
Jól ismerem az éter kutatóinak, e már-már megszállott embereknek az érzéseit. Magam is közéjük tartozom, bár akkora távolságra, mint Kis Péter és mérnök-, technikustársai, még nem jutottam el. De örömet és élményt ad már az is, hogy saját antennákkal és erősítőkkel akár 300 kilométerről sugárzó urh- és tévé-adóállomások műsorát is viszonylagos biztonsággal, sztreóminőségben, illetve színesben venni tudom. Igaz, az időjárás nemegyszer közbeszól, s olyankor el-eltűnik a színes kép, a térhatású hang, de megmarad a remény, hogy majd holnap jobb lesz… A MiniMax Videó és Akusztikai Gmk budai műhelyében azonban mindig holnap van! Mert a sok tízezer kilométer távolságból – a műsorközvetítő műholdakról – érkező színes tévéadás állandóan és biztonsággal fogható. Semmi sem zavarja a vételt, akármelyik állomásra kapcsolunk is, legyen az az olasz állami RAI–1, a holland Euro-TV, a francia TV–5 csatornája, a nyugatnémet PKS és ZDF–2 vagy éppen az angol Sky Channel és a Music Box.
Kis Péter (a képen jobb oldalt), az egyedi és közösségi, nagyközösségi rádió-tévéantennák tervezésében, készítésében, karbantartásában kellő gyakorlatot szerzett MiniMax Gmk cégvezetője magyarázza:
– Tudtuk, hogy már van műholdas tévéműsor-közvetítés, csupán a műszaki adatokat kellett megszereznünk. Segített a szakirodalom, a MTESZ tévévétel-technikai konferenciája, melynek egyik fő témája a tavasszal éppen a műholdas televízió-vétel volt. Telefonon megkerestük a párizsi EutelSat és a londoni Satellite Television műholdas műsorközvetítő cégeket, ahol a szakemberek készséggel közölték velünk: milyen hullámhosszokon sugároznak, milyen antenna, konverter, illetve tuner szükséges a vételhez.
DR. FICSOR MIHÁLY, a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója ekként foglalt állást – jogi szempontból:
Egyedi, saját berendezéssel bárki szabadon veheti, nézheti a műholdak által sugárzott tévéadásokat. Mi több, magáncélra rögzítheti is őket képmagnóval. A vett műsorok továbbítására, továbbsugárzására, a kazettára fölvett programok továbbadására azonban már külön szerzői jogok vonatkoznak. Fontos tudni: ha kábelen viszik tovább a programot, akkor a továbbítás – mint szolgáltatás – fejében járó díj után kell a kapott pénz bizonyos százalékát jogdíjként befizetni a Szerzői Jogvédő Hivatalnak.
– Amit csak tudtunk, magunk állítottunk elő a műholdról sugárzott tévéadás vételéhez. A legjobban a tuner, a hangoló-állomáskereső egység sikerült. Olyannyira, hogy ezt a saját szakembereink által továbbfejlesztett és itthoni anyagokból is előállítható egységet a nyugatnémet FUBA-cég egy nullaszaldós megállapodás alapjának is tekinti. A Bad Salzdetfurth-i vállalat két, általunk készített tunerért adna egy mikrohullámú fejegységet, azaz konvertert. Magyarázatként csak annyit, hogy a konverter alakítja át a műhold által kisugárzott nagyfrekvenciás jelet az első közbülső frekvenciára, amelyet a tuner kap meg. A továbbiakban már a tuner dolga, hogy ezt a jelet a mindennapi tévékészülékkel is fogható hullámhosszúságúvá változtassa.
– De hiányzik még az antenna! – vetem közbe.
– Gazdasági közösségünk készítené, terveink szerint, a három-négy méter átmérőjű parabolaantennát is. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem kis feladat, ugyanis aprólékos munkát, rendkívül pontos méretezést kíván. Ennek megfelelően az ára is mintegy 60 ezer forint lenne…
– Antenna, konverter, tuner: sok százezer forintot érő berendezések. Csak kevés tévétulajdonos engedhetné meg magának ezt a luxust – érvelek.
– Nem is egyedi vételre ajánljuk – hisz’ külföldön is drága. kb. 30 ezer dollár –, hanem nagyközösségi és közösségi antennák részeként. Műszakilag ugyanis semmi akadálya annak, hogy egy ilyen berendezéstrió akár sok tízezer lakásba elvigye a műholdakról érkező tévéképet és -hangot. Néhány szálloda és nagyközösségi antennarendszer üzemeltetője máris megkeresett bennünket, adjuk el nekik a jelenleg üzemelő parabolaantennát, konvertert és tunert, mert ezzel szeretné bővíteni a szolgáltatásait.
– A budapesti szállodákat ugyanis különösen érdekli a műholdas tévéadások vétele. A hotelek zárt láncú videotévéinek a működtetése, a programok összeállítása évente (és házanként!) legalább egy-kétmillió forintba kerül, hiszen gondoskodni kell a friss műsoros kazetták beszerzéséről, a különféle jogdíjak kifizetéséről, és persze a stúdiók alkalmazottai sem ingyen dolgoznak. A mi antennánkkal és készülékeinkkel, valamint a FUBA konverterével igen rövid idő alatt friss (tehát nem konzerv!), angol, német, francia, olasz stb. nyelvű (tehát a vendég hazájában már megszokott!) tévéműsorhoz juttathatnák szállodáink a külföldieket. Az új szolgáltatás természetesen nem csekély árbevételhez is segítené a magyar idegenforgalmat.
– A műholdas műsorok vételéhez országosan hány berendezésre lenne szükség?
– Számításaink szerint öt-hatszázra. Természetesen közösségi és nagyközösségi, tehát egyszerre több száz vagy ezer lakás vevőkészülékeinek az ellátására, a műsorválaszték-bővítésre gondolunk. Szóba jöhetne – a külföldön már elterjedt és bevált – másik megoldás, AM-mikro átjátszóállomások telepítése is. Döntésre lenne szükség, olyanra, amely népgazdaságunk számára a legcélszerűbb. Úgy vélem, a szellemi-műszaki kapacitás adott e feladat megoldásához.
HADARITS MIHÁLY, a Duna Intercontinental Szálloda műszaki igazgatója örömmel fogadta a MiniMax Gmk ajánlatát: „Meggyőződhettem arról, hogy műszakilag kivitelezhető a műholdas tévéműsorok biztos és jó minőségű vétele. Szállodánk – és minden bizonnyal más, nagy vendégkörű hotelek – szolgáltatása bővülne, ha a vendég saját anyanyelvén sugárzott tévéműsort vehetné a szobájában. Jómagam már készítettem egy hozzávetőleges számítást: ha ezt a szolgáltatást szobánként egy dollárért nyújtanánk, 70 százalékos szobakihasználást alapul véve, évente mintegy kilencvenezer dollárt hozna. Zárt videóláncunk működtetése, fenntartása, műsor-összeállítása most évente 2,5 millió forintba kerül. A MiniMax ajánlatának a megvalósításával nyolc különféle, jó minőségű és élő programhoz juthatnának a vendégeink.
Azt azonban egy pillanatra se felejtsük el, hogy a szóban forgó gmk csupán a műszaki feltételek megteremtését szavatolja. A műsorvétel és -továbbadás jogi, szerzői jogi feltételei még tisztázásra várnak!
Elvileg ma már semmi akadálya annak, hogy hazánkban is tévéprogramok tucatjából vagy még többől válogathasson a néző. A műholdas tévéműsor-szórással, illetve ha a kábeltelevízió elterjedne, és a közösségi, nagyközösségi tévéantennákra kapcsolt készülékeken mód nyílnék a megszokottnál több programból való választásra. Televízió- gyárainkban viszont egyelőre csak olyan készülékeket gyártanak, amelyeken legföljebb 6—8 különféle programot lehet beállítani. Igaz, vannak távvezérlésű tévékészülékek is, amelyek 16 különféle program kapcsolására alkalmasak, ezek azonban meglehetősen drágák.
Van-e más megoldás a műsorkínálatból való választásra?
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)FISTER FERENC, a Videoton tv-gyárának műszaki főmérnöke így nyilatkozott:
A mai, mechanikus kezelőegységgel gyártott készülékeinken 6–8 programot lehet előre beállítani, a távvezérlésűn 16-ot. Miután olcsóbbak a programozás célját szolgáló integrált áramkörök, 1986-tól egy olyan kiegészítő programkapcsoló gyártását tervezzük, amelyet bárki könnyűszerrel összekapcsolhat a meglevő készüléke programkapcsolójával, és általa megkettőzheti a választékot. Ez a kiegészítő berendezés számításaink szerint mintegy 300 forintba fog kerülni. Az ugyancsak a terveinkben szereplő, nagy kapacitású, 39 programos, távvezérlésű csatornaváltó mintegy 4000 forinttal drágítaná meg a vevőkészüléket. Terveinkben szerepel továbbá (tekintettel a műholdas és kábeltévézésre!) egy olyan kiegészítő egység kifejlesztése is, amellyel az antennán érkező kép- és hangjel a tévékészülékbe továbbítható.
A Budapesti Híradástechnika Szövetkezet ugyancsak gondolt egy kiegészítő programkapcsoló (előfizetői rekonverter, preszelektor) kifejlesztésére. A kísérleti példány hónapokkal ezelőtt elkészült, 24 tévécsatorna vételére alkalmas. Az ötlet és az elmélet nem vadonatúj, miután külföldön a nagy televíziógyárak sorozatban készítik a folyamatos hangolású készülékeket, amelyek az úgynevezett S-csatornákat (Sonderkanäle = különcsatornák) is a néző szolgálatába állítják. A Híradástechnika Szövetkezet preszelektora az egymás mellett levő minden második csatornát alkalmassá tenné külön-külön programok vételére. A szövetkezet gyártmánya becslések szerint mintegy 7000–8000 forintba kerülne.
Ezek után az a kérdés, hogy nem lehetne-e a különféle vállalatok, szövetkezetek fejlesztő, választékbővítő – a műszaki fejlődést szolgáló – törekvéseit összehangolni, mégpedig úgy, hogy árban is, műszaki jellemzőiben is elfogadható termékhez jusson a fogyasztó?