Nem is tudom, ismeri-e a mai huszon- meg harmincéves korosztály ezt a meglehetősen ósdinak ható kifejezést: „népi diplomácia”. Feltehetően: ha megkérdeznénk a mai fiatalokat, aligha tudnának mit kezdeni vele. Ideológiai őskövületnek, jó esetben egy álmodozó rózsaszínű világában megszületett jelzős szókapcsolatnak vélnék, aminek, persze, nincs sok gyakorlati értelme. Már csak azért sem, mert még ma is nagyon sok ország (állam) köszönőviszonyban sincs egymással. Így aztán, ha népeik barátkoznának, mi több, összeölelkeznének is, aligha van esélyük még a kézfogásra is. – A népek nem haragosaik, ellenségeik egymásnak. Annál inkább a politikacsinálók, akik eszmei-ideológiai, még gyakrabban gazdasági okokból szítják az egyet nem értést – nem egyszer még szövetségi rendszereken belül (sajnos, sikerrel) próbálkoznak vele. Mert leggyakrabban önös magánérdekeiktől hajtva keresnek ellenséget, miközben önmagukat ártatlan bárányként igyekeznek föltüntetni a nagyvilágban… Az alábbi írásom az (akkoriban még tekintélyes napilapként ismert) Magyar Hírlap vezércikkeként jelent meg 1988. április 23-án, ha jól számolom, 33 esztendővel ezelőtt. (Az egyik kiemelkedően szép óváros a németországi Quedlinburgé…Partnerei vannak Németországban, Nagy-Britanniában és Franciaországban.)
Bagdad és Teherán testvérvárosi szerződést kötött egymással. Ebből az alkalomból népes küldöttség érkezett Iránból a Tigris-parti metropoliszba, Irakból pedig az iráni fővárosba. Ugyanezen a napon, április utolsó vasárnapján, a testvérvárosok világnapján kezdődtek megbeszélések Managua és Washington, Kabul és Iszlámábád, valamint Peking és Hanoi között a testvérvárosi kapcsolatok megteremtéséről…
Mielőtt bárki is furcsa jelzőkkel illetne: a fentieket csupán álmodtam. De bízom benne, hogy a nem is olyan távoli jövőben eljön e híradásnak az ideje is. Mert el kell jönnie! Egyebek között ezért is, a népek, a kisebb-nagyobb közösségek, helységek barátkozása, együtt munkálkodása céljából hozták létre 1957-ben Lamartine városában, a franciaországi Aix-les-Bains-ban a Testvérvárosok Világszövetségét, angol rövidítéssel az UTO-t.
Nem utópia a békés jelenért, holnapokért való együttműködés városi szinten. Nem elérhetetlen cél arról tanácskozni, miként lehetne még demokratikusabbá tenni a település közéletét, egészségesebbé, emberibbé a környezetet, fölszámolni a háborúk okozta károkat, szélesíteni az ott lakók kapcsolatait a sok határon túl élőkkel, a „testvérekkel”. A lehető legszélesebb népi diplomácia, eszmecsere kibontakoztatása, serkentése is célja volt annak idején a világszövetség megalapítóinak. Mert mit ér az egész nagyszerű eszme akkor, ha csupán néhány tucat kiválasztott élvezheti a kapcsolatrendszer és rendszeres kapcsolatok áldásait?! Hadd mondjuk jó lelkiismerettel: mi megint léptünk egyet, nem is kicsit, abba az irányba, hogy még könnyebben eljuthassanak polgáraink abba a száznál több testvérvárosba, amellyel több-kevesebb rendszerességgel kapcsolatot ápolnak a magyar települések. Az egész világra ablakot, mi több, kaput kitáró új útlevélre gondolok.
A közösség, a település, a régió hasznára váló, rendszeres és tartalmas, a barátságot erősítő kapcsolatokra törekszünk – mondta minapi beszélgetésünkkor dr. Ács István debreceni tanácselnök, aki választott tagja az UTO végrehajtó tanácsának. A Hajdúság központja, a Kisalföld fővárosa, Pécs, Kecskemét, Dunaújváros, Szeged már tagja a világszövetségnek. Többen is lehetnének, ne titkoljuk: azért csak ennyien, mert forintban még nem fizethető a tagsági díj. A legfrissebb testvérvárosi kapcsolatot éppen a héten szavazta meg a debreceni vébé: Oxforddal szövetkeztek a cívisvárosiak.
Rövidesen kezdődnek a magyar–finn barátsági napok: huszonnégy városunkból indulnak küldöttségek, és érkeznek delegációk északi rokonainktól. Reményes lehetőség von a regionális együtt munkálkodásra is, közülük is a legbiztatóbb az Alpok–Adria munkaközösség: magyar, osztrák, jugoszláv, olasz, nyugatnémet részvétellel. Miért ne valósulhatna meg hasonló például a latin-amerikai városok, térségek között? Erősítené a bizalmat.
És az sem megvalósíthatatlan, hogy a soknemzetiségű világszövetség példát adjon a nyelvi nehézségek legyűrésére, és kapcsolataiban például az UNESCO által is ajánlott eszperantót használja hídnyelvként.»