Jó fél évszázaddal ezelőtt volt a magyar gazdasági életnek egy – sajnos, nem sokáig tartott, ám nagy reményekre jogosító – időszaka, az évekig (részben titokban) előkészített korszaka, az új gazdasági mechanizmus, amely a társadalom sok szegmensében igazi tavaszi változásokat ígért, készített elő. A többi között a magyar sajtóban is. (A nyitó képen: Lomb Kató [1909–2003], a zseniális poliglott, az első magyar szinkrontolmács; tizenhat nyelven beszélt; további 11 nyelven kitűnően megértette a szövegeket…)
A reformhangulat és a Moszkvához mindaddig a legapróbb részletekben is igazodó politikai vezetés egy bizonyos csoportjának a megvilágosodása, hogy nem lehet mindent az (egy)pártközpont és a minisztériumok íróasztalai mellett megtervezni, hogy a vállalati-szervezeti önállóság csodákra képes, mert felszabadítja az egyén és a közösségek újító-alkotó energiáit, hogy az árakat végre az értékekhez kell igazítani, hogy tere legyen a piacnak, és sikerüljön kilépni a bénító bérszabályozás korlátai közül.
Az új gazdasági mechanizmus, a magyar reformhangulat egyik kézzel fogható eredménye volt a többi között a szerénységemet és sok-sok kollégámat közvetlenül érintő megújulási szándék és lehetőség a magyar sajtó valamennyi ágazatában. A rádióban és a tévében új műsorok és új hangok szólaltak meg, a lapok minden addiginál „színesebben” kezdtek el írni, megjelentek kisebb-nagyobb „szenzációk”, föllendült a filmgyártás és egyre több kiváló filmet hoztak be Nyugat-Európából és a tengerentúlról, a színházak teret nyitottak a kortárs hazai és nemzetközi irodalom remekei előtt, fölélénkült a könyvkiadás.
Ebben a tavaszi zsongásban jelent meg az első, „párton kívüli” napilap, a Magyar Hírlap, melynek fejléce alatt ez állt: a Minisztertanács lapja. Jó másfél évtizednek kellett eltelnie az alapítás után, hogy végre egy ízig-vérig újságíró vegye át a még kormánylap főszerkesztését: Bajnok Zsolt, a Magyar Távirati Iroda vezető munkatársa lett 1984-ben a lap első számú felelős vezetője. Harmincévi gyakorlattal (és nem kevés kormányközeli tapasztalattal) a tarsolyában volt kellő bátorsága ahhoz, hogy még a szerkesztőségi gyakornokot is felnőttnek tekintse, megbízzon szerkesztőiben, rovatvezetőiben, valamennyi munkatársában. Megkezdődött a Magyar Hírlap soha addig nem tapasztalt föllendülése, igazi, (nyugat-)európai napilappá, újsággá érése, amelyre itthon és külföldön első kézből értesülő, hitelesen tájékoztató, mértékadó orgánumként tekintettek. A Magyar Hírlap és munkatársi gárdája (sokakban talán nem is tudatosult, pusztán a hivatásösztöntől hajtva) szellemi részesévé vált a rendszerváltás előkészítésének.
Különösen olvasottá váltak a Magyar Hírlap közéleti cikkei, a kormányülésekről szóló tájékoztatói, az önkormányzatok átalakulását szisztematikusan bemutató írásai. A lap gazdaságpolitikai rovatának elemzései, kulturális és tudományos cikkei, kritikái, recenziói, portréi éppen olyan keresett olvasmánnyá váltak, mint a külpolitikai rovat helyzetelemzései, kommentárjai, hírmagyarázatai, külföldi saját tudósításai. A lap megtalálta a hangját – és a hangot a felnőttként becsült olvasóval.
Nem voltak / nem lehettek tabutémák. Kis és nagy országos és helyi ügyekről egyaránt beszámolt az újság, melynek 3. oldalas publicisztikai rovata igen rövid idő alatt a legolvasottabbá vált. Olyannyira, hogy a Magyar Rádió akkor leghallgatottabb műsorblokkja, a Reggeli Krónika lapszemléje többségében a Magyar Hírlap publicisztikáinak idézésével, ismertetésével kezdődött.
Mi, valamennyi rovat újságírói versenyeztünk is, hogy jobbnál jobb, közérdekű témákat ajánljunk a napi lapszerkesztőnek a publicisztikai rovatba, elvégre (az újságíró is hiú ám!) szívesen hallgattuk gondolatainkat a cikkajánló lapszemlében.
Magánarchívumom rendezgetése közben akadt a kezembe a sok ezer cikk között egy – meggyőződésem szerint – máig aktuális, örökzöld témát körüljáró eszmefuttatás, amelynek (az MH publicisztikáinak sajátossága szerint) egyszavas címe: Ártatlan.
Íme lap 1988. augusztus 23-i, keddi számában megjelent írás, amely a magyarok idegennyelv-tudásáról és az -oktatás hiányosságairól értekezett:
Minduntalan a sokat idézett tévériport képei jelennek, meg előttem: finn takarítónőkkel beszélget a magyar újságírónő – angolul. Holott tisztában vagyok vele, az ügy, amiről ezután szó lesz, csak távolról rokon az emlékezetemből előtolakodó riport lényegével. Azzal, hogy a magyarhoz hasonlóan kis nyelvet beszélő finnek országában még a takarítónőkkel is szót érthet az idegen, mert a portörlőruha, a partvis és a porszívógép avatott kezelői egykor – önkifejező és értő szinten – megtanultak egy idegen nyelvet.
Eladósorban lévő két lány áll a forgalmas áruház pultja mögött, csevegnek, nevetgélnek. A külföldi vevő kényszeredett mosollyal áll a pult innenső oldalán. Először németül próbálkozik az elárusítókkal: réz bútorvasalást kért. Segítségül még mutatja is a kiakasztott minták között az „övét”. Az eladók ennek ellenére sem akarják megérteni, mit óhajt. Erre angolra, majd franciára fordítja a szót. Aztán a feleség e próbálkozik spanyolul és olaszul. Végül süldő lányuk oroszul! A hatból egyik nyelvvel sem boldogulnak a (mint kiderült) hollandok. Az áruházi közjáték azzal zárul, hogy az egyik eladónő a szakállas vicc poénját idézi: lám, ezek mennyi nyelvet tudnak, mégsem képesek megmondani, mit akarnak…
Egy pillanatig sem hibáztatom az eladólányt, ő a legártatlanabb: nem ő tehet (elsősorban) arról, hogy nem beszél idegen nyelvet. Holott oroszul is legalább négy esztendeig tanult, tanították. Mégsem valószínű (ezt bizonyítja a tapasztalat!), hogy képes lenne hibátlanul elolvasni a nyolcadikos oroszkönyv bármelyik leckéjét is. Pedig csupán két-három év telhetett el azóta, hogy kilépett az általános iskolából. Lehangoló statisztikák tanúsítják: a többség akár tízévi orosztanulás után sem tud tisztességesen oroszul. Az állami nyelvvizsgákra jelentkezők elképesztően nagy hányada nem üti meg azt a tudásszintet, amit a vizsga előtt megcélzott. Nem csupán oroszból.
Évtizedeken át milliókat, nemzedékeket tanítottak egyetlen idegen nyelvre az általános iskolákban. De még azok közül is sokan elkedvetlenedtek, akik eleinte szívvel-lélekkel és szorgalommal igyekeztek elsajátítani az oroszt, nem csupán az általános iskolában, hanem a gimnáziumban is. A nyelvtanulás és -tudás ugyanis az igen nagy többség számára nem járt kézzelfogható eredménnyel, maradandó élménnyel. Mondjuk ki: nemigen utazhatott a magyar diák ukrajnai vagy szibériai levelező pajtásához – nem elsősorban anyagi nehézségek miatt. Az egyéb idegen nyelvek (latin, angol, francia, német, spanyol stb.) tanulására csak a gimnázium ad(ott) lehetőséget. Négy esztendőn át, heti két-három órában. Nem a legjobb tankönyvekből, elavult módszerekkel, gyakran olyan tanárok irányításával, akik maguk sohasem jártak abban az országban, amelynek nyelvével, irodalmával foglalkoztak. Szakember barátom mondja: nincs saját(os) nyelvtanítási módszerünk! Pedig, ha valakinek szüksége lenne rá, akkor az a magyar. Éppen az anyanyelvi sajátosságok miatt kellene jó módszerekkel megkönnyíteni-megszerettetni az idegennyelv-tanulást és milliók közkincsévé tenni egy-két nyelvet legalább alapfokon.
Alapfokon? Még akkor is, ha a régi bölcsesség szerint a legveszélyesebb tudás a kicsi tudás? Lehet, sőt biztos, hogy az immár milliók számára megnyílt „égi tévécsatornák” és a várható rádióműsorválaszték-bővülés sok embernek kedvet csinálnak az idegennyelv-tanuláshoz. Csakhogy lesz-e elegendő kitartásuk és szorgalmuk a kezdeti nekibuzdulás után a folytatáshoz? Van-e egyáltalán olyan tankönyv, jegyzet, ami kapcsolódik például a külföldi adásokhoz? Fölkészültünk-e az egyént minden bizonnyal gazdagító angol, amerikai, francia, német stb. kultúra feldolgozó befogadására? Nagy kár lenne, ha csupán bizonyos allűröket venne át a többség, ha csak a felszínt látná és tanulná el a képernyőről, rádióból. Még a miénknél nagyobb, népesebb francia, német, angol kultúrkörök is féltik nemzetüket a mindent lehengerelni szándékozó amerikanizálástól. Ennek ellenére is befurakodnak amerikai szavak, kifejezések, beszédmódok, hanghordozások például az osztrák köznyelvbe, irodalomba, nyugati szomszédunk rádiózásába, tévézésébe. Nem biztos, hogy minden alkalommal gazdagítják is a nyelvet, a közlésmódot.
A nyelvi, tehát idegennyelvi kihívással mégis szembe kell néznünk, jobban, mint bármikor. Az utazás szabadsága, a nemzetközi kapcsolatok állandó bővülése politikai, gazdasági, kulturális létérdekünkké tette, teszi a lehetőségekhez mérten legalaposabb idegennyelv-tudást. Ez viszont az oktatás további tökéletesítése, a mi körülményeinknek megfelelő legüdvözítőbb módszer(ek) bevezetése nélkül nem megy. Ma is dilemma: elit- vagy tömegméretű nevelés-e a megoldás? Alighanem megvan a módja a kettő egyesítésének. Az idegen tannyelvű iskolák kínálják ma a legjobb megoldást! A tapasztalatok szerint pusztán az idegen nyelv nyelvi oktatása csak fél tudást ad. Úgynevezett eszköznyelvi tanításra van szükség; bizonyos tantárgyak idegen nyelvű oktatására, hogy oroszul, németül, angolul, franciául stb. rögződjék az ismeret. Hogy a tanítvány (ifjú és idős) a lényegért akarja megtanulni az idegen nyelvet, azért, hogy a legmélyebb értelmi-érzelmi mélységéig megértse, tudja, mit olvas, mit mondanak neki, mit hall.
Ez a fajta nyelvoktatás és -tanulás vonzó élménnyé válhat bárki számára. Kellenek idegen nyelvet tudó politikusok, szakemberek, újságírók, eladólányok, takarítónők – magyarok. És kellenek mindenekelőtt kitűnő fölkészültségű, szaktárgyukat fölényes biztonsággal ismerő, korszerű tudású oktatók. Nélkülük ugyanis aligha lennénk – leszünk – képesek kitörni a gyatra idegennyelv-tudás ördögi köréből. A biztos nyelvtudás eszköze ugyanis anyagi–szellemi gyarapodásunknak, a világ megismerésének és megértésének, önmagunk megismertetésének.»