Még csak az elején jártunk a meglehetősen rövid életű új gazdasági mechanizmusnak. A ma nemzedéke talán nem is hallott arról az egészséges igyekezetről, amely végre ésszerű módon megváltoztathatta volna a magyar ipart, mezőgazdaságot, vele együtt a kutatást, az oktatást. Mindazt, ami kilendíthette volna gazdasági rendszerünket a 2. világháború után szolgai módon bevezetett, követett szovjet mintájú, igen rövid idő alatt megkövesedett, ósdi, rendkívül drága és fölöslegesen munkaigényes termeléstől, amelyet a gyárat, vasat, munkást talán soha nem is látott tervkészítők írtak elő – kínosan ügyelvén a politikai irányvonalra. Az új gazdasági mechanizmus néhány évében az iparral, gazdasággal foglalkozó újságíró úgy érezte: eljött az ő ideje, írhat a „szűk keresztmetszetekről”, a logikátlan és emiatt szerfölött drága és fölösleges tervutasításokról, a viszonylag kívülálló friss felismeréseinek birtokában belekérdezhet, beleszólhat az átlagembert különösen irritáló, „fölülről” kiadott irányelvekbe, és rámutathat a mindennapokat megkeserítő oktalanságokra, mint például az alkatrészhiány, amitől a kerékpárjavító épp úgy szenvedett, mint a fogorvos. Íme a helyzetjelentés:
«Évtized óta ad már témát a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak az alkatrészellátás. Évtized óta sokan panaszkodnak nálunk, hogy mosógépet, porszívót, motorkerékpárt, kávéőrlőt, stb.-t alkatrész hiányában későn, vagy egyáltalán nem tudnak javítani a szervizek.
Pedig mennyi határozat látott már napvilágot! Mennyi ígéret hangzott el a bel- és külkereskedelmi szakemberek, gyárigazgatók ajkáról: „gyökeresen javulni fog az alkatrészellátás”.
Ha borúlátók lennénk, akkor így fogalmaznánk: változott is, ma már azt sem lehet kapni, ami nemrégiben még volt! Elkeseredésnek azonban nincs értelme. Inkább találjuk meg végre a biztonságos, jó alkatrészellátás módját!
Dzsungel
Nehéz eligazodni az alkatrészellátás dzsungelében. A javítók, a kereskedők és a gyártók állandóan vitatkoznak. Leginkább azért, mert nem tudnak megegyezni, hogy melyikük tárolja az alkatrészeket, ki legyen a készletező.
Érdekes helyzet alakult ki a Győr-Sopron megyei Gépipari és Finommechanikai
Vállalatnál. Ismeretes, hogy ott egy sor háztartási és más elektromos berendezés garanciális és egyéb javítását végzik a szakemberek. Ennek megfelelően illenék, hogy raktárában mindennemű alkatrészből legyen elég. Gazdasági mechanizmusunk ennek részben ellentmond, ugyanis a garanciális javításokhoz, de általában a javításokhoz sokféle, olykor évekkel ezelőtt gyártott és beszerzett alkatrész kell. Viszont: manapság még rossz pont a vállalatnak, ha évek óta mozdulatlan készletei vannak. A Magyar Nemzeti Bank ezt kifogásolja, és ha a vállalati főkönyvelő nem intézkedik, a bank büntetőkamatot ró ki.
A gyártó vállalat tárolja az alkatrészeket? Ugyanaz a probléma, mint a javítóknál. Készletező vállalatot kellene létrehozni, olyat, amelyik raktárról bármilyen alkatrészt gyorsan szállítani tud.
Kopás és kapós
Van már ilyen cég: a Műszaki Árut Értékesítő Vállalat és a Csepel Kerék- és Motorkerékpár Nagykereskedelmi Vállalat. Ezek azonban valójában nem készleteznek, hanem a kapott alkatrészt az igények szerint elosztják.
Miképpen állítják össze a javítók az igényeiket? Tapasztalati alapon, vagy ötletszerűen. A belföldi gyártók ugyanis még nem végeznek olyan járatásokat, futtatásokat, amelyek segítségével felmérhetők a „legkopósabb” alkatrészek, azok a cikkek, amelyek feltehetően a „legkapósabbak” lesznek. A garanciális javítók, és általában a javítók nem ismerik a hatáskörükbe került különféle cikkek mennyiségét, tehát nincs alapjuk a rendelésre. Így a rendelések összeállítása szerencse dolga! Ha „jó lóra tesznek”, nem keletkezik náluk elfekvő készlet, ha nem, akkor a szükségesnél kevesebbet, vagy többet rendelnek…
A Műszaki Árut Értékesítő Vállalat kétéves készletet tart, de fél- vagy negyedévre szóló rendeléseket nem fogad el, csak egész évit.
Kifizetődő?
A rossz alkatrészellátás és gazdálkodás egyik kirívó példája a 30 000 forintos
MOFÉM-kávéfőző. Sok kerül belőle a környékre. Semmi sem tart örökké, a 120 forintos fűtőtestek sorban felmondták a szolgálatot. De a kávéfőző vásárlása óta öt év telt el. Azóta újabb típusokat
bocsátott ki az ipar, és a régebbieket javítani nem tudják, mivel nincs raktáron
hozzá való fűtőtest…
És íme, újabb láncszem, újabb inda ebben a dzsungelban: a műszaki fejlesztés,
gyártmányfejlesztés. Ha új gyártmány kerül kibocsátásra, az merőben különbözik az elődjétől. Nem azért, mert olyan különbség van kettejük között, mint a gőz- és villamosmozdony között, hanem mert véletlenül sem egyezik egyik alkatrésze sem a másikkal. Pedig milyen jó lenne, ha a csereszabatosság elvén alapulna a gyártmányfejlesztés. Valahogy olyasféleképpen, mint ahogy a nagy cégek, a Ford, a Mercedes vagy a Philips csinálják, ki tudja, mióta. Mondják, hogy egy öreg Ford motor alkatrésze cserélhető a legújabbéval.
Ha nálunk egy régi hűtőszekrény elromlik, olykor javíthatatlan, mert beszerezhetetlen hőautomatáját az új típusúval nem lehet cserélni.
Megoldás
A gyárak nem szívesen készítenek alkatrészt, mert ez nem kifizetődő tevékenység. Sok gépet, sok embert leköt, rontja a gazdaságosságot, anyagot emészt fel. Meg lehetne szüntetni ezt az áldatlan állapotot, ha valaki kimondaná: az alkatrész egyenrangú gyártmány a kész termékkel, továbbá rövid időn belül felülvizsgálnánk alkatrész-árrendszerünket! A Colibri motorkerékpárból 10 000-et vásárolt külkereskedelmünk, de speciális igényeket jelentett be. A gyártók teljesítették. Azonban honnan veszünk majd hozzá elég alkatrészt?
Melyik lenne az alkatrészellátás dzsungeléből kivezető út? Négy nyomsávú út kellene: legyen központi készletező vállalat, amelyik mindenféle alkatrészt tárolna, és rendelésre postafordultával szállítana. – A gyártmányfejlesztés során ügyeljenek a konstruktőrök a csereszabatosságra. – A gyárak pedig arra, hogy kiváló minőségben állítsák elő cikkeiket: csökkenjen a javítási igény. – Legyen egyenlő végre az alkatrész a késztermékkel!»
(Ez az írás a Kisalföld című napilap 1965. december 21-i számában jelent meg.)