Már rég nincs munkakönyv Magyarországon. Megszüntetésének okát máig nem sikerült kiderítenem. Talán azért, mert és csak… A mai fiatalok talán már a szót (munkakönyv) sem ismerik, holott nagyszüleik feltehetően éppen a munkakönyvi bejegyzések alapján kérték a nyugdíjazásukat, tekintettel arra, hogy annál pontosabban semmi sem bizonyíthatta ledolgozott éveiket, munkahelyeiket, bérüket/fizetésüket – ami végül is alapja volt a nyugdíjszámításnak. A mai tizenévesek nyugdíját minek alapján fogják kiszámítani, ha egyáltalán lesz nekik törvényileg szavatolt nyugdíjuk? (A nyitó képen a soproni [piros] villamos a végállomáson. A városban 1900-tól 23 éven közlekedett villamos…)
Az 1960-as évek elején, pontosan 1964. január 12-én a Győr-Sopron megyei napilapban megjelent írásom egy olyanról szólt, akinek különösen könnyű volt kiszámítani a nyugdíját. Mert az első világháború előtt, amikor még villamos járt Sopronban, belépett a céghez, és negyvennyolc év után nyugállományba vonult. Íme:
«A munkakönyv a munkásember tükre. Az első bejegyzés: 1916. március 27. Olvashatatlan aláírás. Pecsét: Soproni Világítási és Erőátviteli Részvény-Társulat.
Akkor még villamos járt Sopronban, szám szerint nyolc kocsi, és Láng József lakatos tizenhétéves fiatalember volt. A háborúban őt sem felejtették ki a regruták sorából; bevonult. Tizenkilenc januárjában már ismét dolgozott: a Soproni Világítási és Erőátviteli Részvény-Társulatnál.
Gépápolóként kezdte pályafutását, majd üzemlakatos lett. 1924-ben megnősült. – Lánya a Gázműveknél könyvelő, fia a városi tanács pénzügyi osztályán csoportvezető.
Még járt a villamos Sopronban, amikor Láng Józsefet telepkezelői tanfolyamra küldték. Akkoriban telepkezelő – ma elektrikus. Mire visszajött, eltűnt a nyolc villamoskocsi, váltóárammal működtek a lámpák és a gépek a városban.
1928 júliusában megindultak a turbinák az erőműben. Addigra már több, mint tízéves szakmai gyakorlatot szerzett a „városi ember” – a város alkalmazottja. – Egyetlen egyszer sem mondta azt, hogy szerette a munkáját, de szavai, szeme, minden mozdulata és ténykedése ezt mutatták. A cselekedetek embere – mondanám, de sajnos, ez a szókapcsolatunk is elkopott már, közhely lett.
Most azonban szeretném, ha úgy hangzanék, mint ahogy igaz, hiszen érzések és egy hosszú, becsületes munkával eltöltött élet van mögötte.
A munkakönyv a munkásember tükre. Benne meglátszik, hogyan dolgozott, élt, és talán meg az is, hogy mit csinált. Láng József munkakönyvében csak ez áll: belépett. És nem is olyan régen, alig két hete egy másik bejegyzés is: nyugdíjb a vonult. Dátum: 1963. december 31. Pecsét: Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalat soproni hőerőműve.
Józsi bácsi – engedtessék meg nekem ez a megszólítás, hiszen mindenki így ismeri – nyugdíjas lett. Különös íze van a szónak: nyugdíjas.
Amikor először megismertem egy nyugdíjast, így festett: parkban, nyár közepén, sétapálcával a kezében, margarétával a kiskabátja gomblyukában, pirospozsgás arc, kedélyes társalgó, aki rengeteg történetet tud. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt a foglalkozása. Valószínűleg ő is egy „városi” ember lehetett.
Láng József is nyugdíjas. És „városi” ember, mégis más. Hatvanötéves. Öt évet „rádolgozott”. Túldolgozta az idejét, mert jól bírta az iramot a fiatalokkal, brigádot nevelt, az első szocialista brigádot. Annak előtte élmunkás és sztahanovista volt. És mindenekelőtt: EMBER. Türelmes, jóakaratú, mindig készséges ember. – Készséges, készenlétben levő ember volt ő negyvenhét éven keresztül. Még a lakását is készenléti lakásnak nevezik. A Vitnyédi utca és a Höflányi út sarkán áll a ház. Valóságos kis villa.
Mindenütt pedáns rend uralkodik. A telefon feketén hallgat az előszoba-asztalkán. Talán ő is nyugdíjba vonult – gazdájával együtt. Hűséges társa volt mindig: csengetett, ha menni kellett az erőműbe, éberen virrasztott. Aztán ha keltett, akkor meg együtt virrasztott a „tulajdonosával”. Ő az erőműben, a turbinák és kapcsolók között, vagy a TMK-műhelyben, a telefon meg odahaza. Várta az „öreget”. Várta a felesége, a gyermekei és az unokák.
A háború alatt – a másodikban – majdnem mindig a gépei és kapcsolói között volt. Egy pillanatra sem engedte leállni a turbinákat. A villany mindig kell: kórháznak, postának, a gyárnak; az embereknek kell. A szomszédnak, az ismerősnek, az ismeretlennek, Sopronnak.
– Nem fáradtam el – mondja büszkén, és kihúzza magát. – Azonban, higyje el, jólesik a pihenés. Jólesik érezni, hogy nem dolgoztam hiába. Megértem a nagy erőmű indulását – ott voltam végig a szerelésnél. – És ha kell, hát megint elmegyek segíteni.»