Amikor harmincöt évvel ezelőtt Bálint Ibolya riportja megjelent az akkori (1984. március 27-i) Pest Megyei Hírlapban, még természetes volt, hogy az újságban olyan emberekről is lehet olvasni, akikben „nincs semmi különös”. Tanítókról, buszvezetőkről, állatorvosokról, könyvelőkről, ipari és mezőgazdasági munkásokról. Igen, munkásokról. Azóta azonban mintha maga a „munkás” szó is kikopott volna a közbeszédből, sőt, volt idő, amikor szinte szitokszóként használták. Pedig a munkások azóta is léteznek, még mindig a társadalom tartópillérei, akár foglalkozik velük a média, akár nem. Csak az idők változtak, s velük itt-ott a munka is. Sok dolgot elvégeznek már a gépek, de azok mögött is ott van az ember. A munkásember, akinek munkájáról nyilván ma is szívesen tudnának többet az újságolvasók. (Nyitó illusztrációnk forrása: Magyar Építők honlapja)
Miért róla szól Írásunk? Azért, mert nincs benne semmi különös. Éppen olyan, mint mi. Hétköznapi ember.
Reggel fél hatkor etetnek, nem sokkal később itatnak, aztán maguk esznek néhány falatot s már folytatják is a munkát. Kitrágyáznak, szorgalmasan takarítanak, mert a kutricák kis lakóinak a táplálékon kívül legfontosabb a tisztaság. Ezzel délelőtt tizenegyig készen is vannak. Ezután következnek az apróbb dolgok: vasazás, csipkézés…
Itt álljunk meg egy pillanatra, kérdezzük meg Nagy Lászlóné Lázár Ibolyát, mit is jelentenek ez utóbbi szavak pontosan, itt, Hernádon, a Március 15. Mezőgazdasági Termelőszövetkezet sertéstenyésztő telepén. A húszévesek mindentudó komolyságával már magyaráz is. A vasazás? A két-három napos kismalacoknak különböző ásványi anyagokat kell kapniuk, elsősorban vasat, hogy ne legyen számottevő rendellenesség a fejlődésükben. Az adagokat beinjekciózzák az állatokba. A csipkézés? Így nevezik azt a műveletet, amelynek során megjelölik a nőstény malackákat – parányi lyukakat csippentve egy műszerrel a fülükbe –, abban az esetben, ha kiváló hozamú kocától származtak. A lyukak lényegében kódszámok, az anyáéval azonosak, amelyeknek segítségével nemzedékről nemzedékre lehet követni a vérvonalat.
Számos tortúra vár a sertéscsemetékre a fentieken kívül is. Születésük után közvetlenül lecsípik a metszőfogaikat, hogy szopás közben ne okozzanak sérülést az anyaállatnak. Kan malacokra kéthetes korukban jön a rossz világ, az ivartalanítás. Amelyeknél ez megtörténik, azok betegek lehetnek, lázasak, nagyon kell őket figyelni. A figyelmen különben is sok múlik. A malacok egészsége – nem egyszer élete – attól függ, milyen gondozásban részesülnek. Hat héten át váltott műszakban őrködünk fölöttük a fiaztatóban, ekkor átkerülnek a nevelő battériába – de a gondoskodás ott sem szűnik meg. Amikor az áttelepítés megtörtént, nagytakarítás következik. Most már nem is olyan nehéz ez a takarítás – világosit föl –, mert segít a Sterimob, egy magasnyomású mosóberendezés. Kapaszkodni kell bele alaposan, mert a kezelőjét is képes elvinni, akkora az ereje. S ha meggondoljuk, hogy négy éve még hideg vízzel, kézzel súrolták az ólat, bizony mi is tudjuk értékelni ezt a gépet, nem csak az, aki kezeli.
Négy esztendeje dolgozik a telepen. Ez nem jelenti azt, hogy korábban nem ismerte, hiszen szülei is itt vannak, tőlük rengeteget hallott a malackákról. Meg is szerette őket, olyannyira, hogy (most vallja be) egy-egy kis időre, amikor dr. Szécsényi Gabriella telepvezető állatorvost elszólította a közelből munkája, beszökdösött, s a szülei mellett ő is szorgoskodott a kis állatok körül. Aztán egy szép napon itt ragadt. Most azt mondja, ha rajta múlik, innen megy nyugdíjba.
Pedig kezdetben úgy volt, hogy nyomdász lesz. Járt is a Dabasi Nyomdába szakköri foglalkozásra, négy tanéven át, minden héten. Tetszett az is, de a szíve ide húzta, a telepre. S az itt töltött négy esztendő alatt körülbelül hatezer kismalac került ki a keze alól. Tiszta, nyílt tekintetét fölveti, arcán átsuhan egy halvány árnyék, miközben kimondja: tavasszal nekivágnak az építkezésnek. Aggodalommal vegyes bizakodás a hangában, meg egy csöpp büszkeség: a sajátjukban fognak lakni! Ám addig még sok-sok küzdelem vár rájuk, bár egészen biztos, hogy kapnak támogatást az otthonteremtéshez a termelőszövetkezettől is. A telket a szülei osztották meg velük. A földhivatallal az az egyezség, hogy a jövő év végéig legalább egy lakóhelyiséget el kell készíteni, ha az egészet nem is. De ha már elkezdik, jó lenne minél előbb a teljeset tető alá hozni.
Éppen ezért otthon is vannak malacai. A közös gazdasággal szerződtek a nevelésükre. A pénz nem olyan, hogy csak úgy előkerül, a semmiből. Persze jut idő azért olvasásra, lemezhallgatásra is, meg arra, hogy menyecskekötényt hímezzen férjhez menő barátnőinek. A sajátját szintén ő készítette annak idején – nagy ég, már három éve! – meg is csodálták a népek. A leendő lakás díszítésére terítőket, asztali futókat csinál. Szeret kézimunkázni, meg nem is nagyon akad szórakozási lehetőség egyelőre a faluban. Budapest közel esik, de kinek van arra ideje, hogy rendszeresen bejárjon? Egyszer-egyszer elmennek az állatkertbe, a vidámparkba, moziba. Ha többször volna itthon diszkó, az jó lenne. De most mindenekelőtt az építkezésen kell majd dolgozni, mert az a legfontosabb.
Nézi az órát. Le ne késse a műszak kezdetét! Éppen délutános. De már bent járt, ellenőrizte, hogy megvan-e mindegyik kedvence. Panaszosan mondja, hogy a múltkorában, amikor szabadnapos volt, elvitték az egyik kis fekete malackáját Pusztavacsra. A Rudit. Azóta azon spekulál, vajon mi van vele? Meg kellene látogatni már…