Az újságíró archívumából – Rudolf: tettes vagy áldozat?

Jelentéktelen helység lenne ma is a Bécsi-erdő lankái közt, a Schwechat patak mentén Mayerling, ha nem dördül el az ottani vadászkastélyban éppen száz (azaz az idén 133!)  esztendővel ezelőtt, 1889. január 30-án éjjel az a fegyver, amely előbb Mary Vetsera bárónő, majd pedig Rudolf Habsburg trónörökös életét oltotta ki. Mayerling azóta a történelem egyik tetthelyévé, egy olyan tragédia színhelyévé vált, amely alighanem még nagyon sokáig foglalkoztatja a kutatókat, történészeket, írókat, újságírókat, orvosokat.. A nyitó képen: Az osztrák császári család egyik kedvelt nyilvános mutatkozása: a lóháton I. Ferenc József császár és felesége, Erzsébet (Sisi), Rudolf trónörökös és felesége, Stefánia Laxenburgban (Fotó: Wikimédia)

Valójában a saját apját, Ferenc József császárt szerette volna holtan látni Rudolf (Ferenc Károly József), az osztrák császárság trónörököse, Magyarország (Csehország… Szlavónia… Galícia stb.) királyi hercege, Ausztria főhercege, az Aranyszalag lovagja, a 19. gyalogos ezred tulajdonosa, liberális újságírók, politikusok, istentagadó tudósok jó barátja… Mert nem tudta szeretni az apját, miként szülőatyja sem volt képes kimutatni szeretetét egyetlen fia iránt. Csak így „becézte”: mein Krepierl, kis vakarcsom.

És édesanyja, a világszép császárné, Erzsébet, „mellesleg” Ferenc József első unokahúga? Amikor a félénk, ideges, csenevész fiúcskának a leginkább szüksége lett volna anyja szép szavára, óvó kezére, az hónapokra eltűnt a császárvárosból. A fiú és nővérei is csak nagy ritkán találkozhattak „a szép idegennel”.

Orvosok, lélekbúvárok állapították meg egymástól függetlenül, s különböző korokban: Rudolf, az osztrák császári és a magyar királyi korona örököse az apján kívül a saját hitvesét, a belga főhercegnő Stefániát, egyetlen lányuk anyját is szerette volna megölni a mayerlingi éjszakán. Az öngyilkosság ugyanis tudatalatti ellenségesség a szeretett-gyűlölt lény iránt. A magyar származású amerikai orvos-pszichiáter professzor, John T. Salvendy írja a nemrégiben nálunk is megjelent kitűnő könyvében (Rudolf – Egy lázadó Habsburg lélektani tükörben: „A trónörökös öngyilkossága a felgyülemlett agresszív érzések levezetését jelentette, anélkül azonban, hogy akár Stefániát, akár a szüleit ténylegesen megsebezte volna. Ugyanakkor bosszút is állt rajtuk, hiszen feltehetően mindhárman felelősnek tarthatták magukat haláláért.”

Történelemtudósok, bűnügyi szakemberek, filmesek, filléres regények szerzői, újságírók és persze a „köznép” is más-más módon tálalja a mára százesztendős mayerlingi mítoszt. A nálunk IV. Károly királyként ismert utolsó Habsburg-uralkodó Svájcban élő özvegye öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta: Rudolf nem lett öngyilkos, a királyfit megölték! A matróna kijelentése akár hitelesen is hangozhatnék, hisz’ közismert vallásossága tiltja valótlanság állítását, s egyébként is: ilyen előrehaladott korban az emberek nem félnek az igazság kimondásától. Csakhogy éppen a kilencven-egynéhány esztendő súlya és az élet megpróbáltatásai (ez utóbbiban bőven volt része Zitának) következtében sajátos értelmezést is kaphatnak bizonyos események.

Már a kezdet kezdetén, tehát rögtön Rudolf halála másnapján megindultak a találgatások a tragédia körülményeiről. Az udvar az első gyászjelentésben ezt adta hírül a monarchia népeinek: „Ő császári és királyi fensége Rudolf főherceg trónörökös folyó évi január hó 30-án reggeli 7 és 8 óra közt, a Baden melletti Mayerlingben lévő vadászkastélyában szívszélhűdés folytán hirtelen elhunyt.” Csak később mondták ki Bécsben az igazságot: (pillanatnyi elmezavarában) öngyilkos lett. A valóságot azonban még akkor sem, nevezetesen: a vadászkastély hálószobájában két halottat talált az inas, a királyfit és a magyar származású, alig tizennyolc éves Vetsera Máriát. Beszélték is, hogy a lány rokonsága végzett a „gyermeket elcsábító” főherceggel. És egy újabb verzió, melyet a nyolcvanas évek elején a hamburgi Der Spiegel is szellőztetett: egy rosszul sikerült magzatelhajtás okozta a bécsi lány halálát, s emiatti bánatában végzett magával a szerelmes trónörökös…

Rolf Hochhuth svájci német író a bécsi Die Presse tavaly augusztus 20–21-i számában igen nagy figyelmet és visszhangot keltő tanulmányt tett közzé, mintegy bizonyítva, Zita excsászárnőnek van igaza: Rudolfot megölték. Azzal érvel, hogy egy öngyilkos nem lövi szét előbb a kezét, és csak ezután emeli magára a gyilkos fegyvert. Ha bárki megtekinti a koporsóban fekvő Rudolfról készült képet, láthatja: mindkét keze a takaró alatt nyugszik, holott így nem szoktak senkit sem fölravatalozni. Következésképpen: az áldozat látta a gyilkosát, védekezőn a fejéhez, melléhez emelte a kezét, és eközben találta el a golyó. Erre a jelenetre és tényre egyébiránt a Brüsszelben élő Windisch-Graetz hercegnő (foglalkozása fényképész) hívta fel Hochhuth figyelmét. A hölgy az egyik belga király szépunokája, az édesapja viszont a bécsi Strohgasse 6. szám alatti palotában élő Windisch-Graetz herceg, a tragikus sorsú trónörökös egyetlen (férfi) unokája. Mindkét arisztokrata rokon logikusnak tetsző magyarázatot adott a gyilkosságra: Rudolf a magyar főnemességgel szövetkezve szerette volna megdönteni konzervatív apja hatalmát…

Az 1858. augusztus 21-én a Bécs melletti Laxenburg-palotában született Rudolf főherceg ezt írta egyik jó barátjának:

„Gonosz időket élünk: pénzhamisítás, lopás, előkelő csőcselék, nyers erőszak, kivételezettség, mértéktelen korrupció árasztja el a fél államot. Mint csöndes megfigyelő, azon tűnődöm, meddig fog még fennállni egy ilyen öreg és szívós épület, amilyen Ausztria, és mikor fog minden eresztéke megroggyanásával összeomlani? Háború lesz rövidesen: az eljövendő nagyszerű korban mind boldogok leszünk majd, új életet teremtünk a nagy és boldog Ausztria alapjain…”

Rudolf rokonszenvezett a magyarokkal. Anyja, aki alighanem a legnagyobb szerepet játszotta osztrák részről a kiegyezés előkészítésében, csak magyarul volt hajlandó beszélni, levelezni a fiával. Halála előtt néhány évvel a trónörökös ekként vélekedett: „Szegény Magyarország! Korszakos válság előtt állunk. A dolgok ilyen mederben nem folyhatnak tovább… Magyarország irányítása rossz. Nincs jól kiépített bürokráciája, nincs szilárd alapja. Olyan ország ez, mint Oroszország vagy Törökország. Ezekhez az országokhoz hasonlóan itt is hiányzik a gazdag és kulturált középosztály. Csak egy tönkrement tisztviselői rétege, sok izraelitája és szegény embere, elszegényedett parasztsága és nagy néptömege van. Hiányzik a modern állam igazi alapja, a kiterjedt burzsoá osztály. Egy ilyen ország, ha szembekerül Horvátországgal, nem tudja sikerrel felvenni a harcot. A belső problémák megoldásához pedig a megfelelő államhatalom hiányzik. Magyarországra a teljes állami hanyatlás vár, s el fog következni az idő, amikor nekünk kell Bécsből beavatkoznunk.”

A múlt század utolsó harmadának jellegzetes szabadgondolkodója, libre penseur-je is volt Rudolf trónörökös. Barátai Mahler, Freud, Schnitzler, Herzl, Brehm – zeneszerzők, írók, politikusok, tudósok. Alighanem kora minden Habsburgjánál gazdagabb magánkönyvtára volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben (Jókai Mór is részt vett a „trónörökösmű” szerkesztésében) egy népszerű sorozat lett volna minden ország és nemzetiség leírásával. Ezzel is bizonyítani akarta: a Monarchia nem a véletlen műve, hanem szükségszerűség, és a tagországokat az egyenlőség és a népek egymás iránti szolidaritása köti össze. Politikai becsvágyát más módon is igyekezett kiélni: a „Neues Wiener Tagblatt” révén, az osztrák liberálisok szócsövén át. Moritz Szeps, a lap tulajdonosa és főszerkesztője személyében társra és barátra talált. Egész sor vezércikket, (bennük nemegyszer keményen bírálta saját apját és az udvar konzervativizmusát) csempésztek ki a Hofburgból – persze, ezek nem jelenhettek meg az ő nevével. Érdekes megbeszélés zajlott le 1886 decemberében Rudolf, és a későbbi francia kormányfő, Clemenceau között. Megállapították: egy liberális Ausztria és az ugyancsak liberális Franciaország meghatározó tényező lenne Európában, ellensúlyozná a bismarcki Németországot.

Rudolf a ravatalon.

Emberi tragédiájának kiteljesedése közben egyre gyorsabban közeledett. Mélyült a szakadék szülei, a családja és közötte. Házassága zátonyra futott, miután valamelyik alkalmi légyottján tripperrel fertőződött. Felesége, Stefánia főhercegnő kizárta Rudolfot a közös hálószobából. A koronaörökös mindinkább az ital és a fájdalomcsillapítók rabjává lett, konyakkal itta a pezsgőt, morfiummal váltogatta a kokaint, íróasztalán koponyát és töltött pisztolyt tartott – figyelmeztetésül. Mind többször fenyegette környezetét öngyilkossággal. Közben olthatatlan szenvedéllyel járta a bécsi kocsmákat, cipeltette magát Josef Bratfisch-sel, udvari kocsisával egyik heurigerből a másikba. Azt akarta talán, hogy kortársai, barátai, a nép emlékezetében a fess, az életet, a nőket, a vigasságot, a jó bort szerető trónörökös képe maradjon fönn?

Mayerling után tilos volt Ferenc József jelenlétében Rudolfról akár csak szót ejteni is. A császár szerint a trónörökös elhagyta a Habsburgok, a Monarchia zászlaját és úgy pusztult el, mint a küzdelem elől kitérő, megfutamodó szarvas…

Történelmietlen, tudománytalan a kérdés: mi lett volna, ha Rudolf az apja halála után mégis a trónra léphetett volna? Haladó gondolkodású császár vált volna a liberális koronaörökösből 57 éves korára? Netán megakadályozhatta volna a Monarchia széthullását? Mindenképpen túl későn jutott volna hatalomra! Korai és tragikus halála (amelyben döntő szerepet játszottak a családban kimutathatóan örökletes lelki és szervi bajok) mindenesetre meggyorsította a Habsburg birodalom „szívós és öreg épületének” a szétmállását, a dinasztia lehanyatlását. Rudolf tettesként vonult be a történelembe és nem a tettek embereként.

A fenti cikk elsőként a Magyar Hírlap/hétvégi mellékletében jelent meg 1989. január 28-án. (Ajánlott olvasmány.)