Jelentéktelen helység lenne ma is a Bécsi-erdő lankái közt, a Schwechat patak mentén Mayerling, ha nem dördül el az ottani vadászkastélyban 134 esztendővel ezelőtt, 1889. január 30-án éjjel az a fegyver, amely előbb Mary Vetsera bárónő, majd pedig Rudolf Habsburg trónörökös életét oltotta ki. Mayerling azóta a történelem egyik tetthelyévé, egy olyan tragédia színhelyévé vált, amely alighanem még nagyon sokáig foglalkoztatja a kutatókat, történészeket, írókat, újságírókat, orvosokat.. A nyitó képen: Az osztrák császári család egyik kedvelt nyilvános mutatkozása: a lóháton I. Ferenc József császár és felesége, Erzsébet (Sisi), Rudolf trónörökös és felesége, Stefánia Laxenburgban (Fotó: Wikimédia)
Valójában a saját apját, Ferenc József császárt szerette volna holtan látni Rudolf (Ferenc Károly József), az osztrák császárság trónörököse, Magyarország (Csehország… Szlavónia… Galícia stb.) királyi hercege, Ausztria főhercege, az Aranyszalag lovagja, a 19. gyalogos ezred tulajdonosa, liberális újságírók, politikusok, istentagadó tudósok jó barátja… Mert nem tudta szeretni az apját, miként szülőatyja sem volt képes kimutatni szeretetét egyetlen fia iránt. Csak így „becézte”: mein Krepierl, kis vakarcsom.
És édesanyja, a világszép császárné, Erzsébet, „mellesleg” Ferenc József első unokahúga? Amikor a félénk, ideges, csenevész fiúcskának a leginkább szüksége lett volna anyja szép szavára, óvó kezére, az hónapokra eltűnt a császárvárosból. A fiú és nővérei is csak nagy ritkán találkozhattak „a szép idegennel”.
Orvosok, lélekbúvárok állapították meg egymástól függetlenül, s különböző korokban: Rudolf, az osztrák császári és a magyar királyi korona örököse az apján kívül a saját hitvesét, a belga főhercegnő Stefániát, egyetlen lányuk anyját is szerette volna megölni a mayerlingi éjszakán. Az öngyilkosság ugyanis tudatalatti ellenségesség a szeretett-gyűlölt lény iránt. A magyar származású amerikai orvos-pszichiáter professzor, John T. Salvendy írja a nemrégiben nálunk is megjelent kitűnő könyvében (Rudolf – Egy lázadó Habsburg lélektani tükörben: „A trónörökös öngyilkossága a felgyülemlett agresszív érzések levezetését jelentette, anélkül azonban, hogy akár Stefániát, akár a szüleit ténylegesen megsebezte volna. Ugyanakkor bosszút is állt rajtuk, hiszen feltehetően mindhárman felelősnek tarthatták magukat haláláért.”
Történelemtudósok, bűnügyi szakemberek, filmesek, filléres regények szerzői, újságírók és persze a „köznép” is más-más módon tálalja a mára százesztendős mayerlingi mítoszt. A nálunk IV. Károly királyként ismert utolsó Habsburg-uralkodó Svájcban élő özvegye öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta: Rudolf nem lett öngyilkos, a királyfit megölték! A matróna kijelentése akár hitelesen is hangozhatnék, hisz’ közismert vallásossága tiltja valótlanság állítását, s egyébként is: ilyen előrehaladott korban az emberek nem félnek az igazság kimondásától. Csakhogy éppen a kilencven-egynéhány esztendő súlya és az élet megpróbáltatásai (ez utóbbiban bőven volt része Zitának) következtében sajátos értelmezést is kaphatnak bizonyos események.
Már a kezdet kezdetén, tehát rögtön Rudolf halála másnapján megindultak a találgatások a tragédia körülményeiről. Az udvar az első gyászjelentésben ezt adta hírül a monarchia népeinek: „Ő császári és királyi fensége Rudolf főherceg trónörökös folyó évi január hó 30-án reggeli 7 és 8 óra közt, a Baden melletti Mayerlingben lévő vadászkastélyában szívszélhűdés folytán hirtelen elhunyt.” Csak később mondták ki Bécsben az igazságot: (pillanatnyi elmezavarában) öngyilkos lett. A valóságot azonban még akkor sem, nevezetesen: a vadászkastély hálószobájában két halottat talált az inas, a királyfit és a magyar származású, alig tizennyolc éves Vetsera Máriát. Beszélték is, hogy a lány rokonsága végzett a „gyermeket elcsábító” főherceggel. És egy újabb verzió, melyet a nyolcvanas évek elején a hamburgi Der Spiegel is szellőztetett: egy rosszul sikerült magzatelhajtás okozta a bécsi lány halálát, s emiatti bánatában végzett magával a szerelmes trónörökös…
Rolf Hochhuth svájci német író a bécsi Die Presse tavaly augusztus 20–21-i számában igen nagy figyelmet és visszhangot keltő tanulmányt tett közzé, mintegy bizonyítva, Zita excsászárnőnek van igaza: Rudolfot megölték. Azzal érvel, hogy egy öngyilkos nem lövi szét előbb a kezét, és csak ezután emeli magára a gyilkos fegyvert. Ha bárki megtekinti a koporsóban fekvő Rudolfról készült képet, láthatja: mindkét keze a takaró alatt nyugszik, holott így nem szoktak senkit sem fölravatalozni. Következésképpen: az áldozat látta a gyilkosát, védekezőn a fejéhez, melléhez emelte a kezét, és eközben találta el a golyó. Erre a jelenetre és tényre egyébiránt a Brüsszelben élő Windisch-Graetz hercegnő (foglalkozása fényképész) hívta fel Hochhuth figyelmét. A hölgy az egyik belga király szépunokája, az édesapja viszont a bécsi Strohgasse 6. szám alatti palotában élő Windisch-Graetz herceg, a tragikus sorsú trónörökös egyetlen (férfi) unokája. Mindkét arisztokrata rokon logikusnak tetsző magyarázatot adott a gyilkosságra: Rudolf a magyar főnemességgel szövetkezve szerette volna megdönteni konzervatív apja hatalmát…
Az 1858. augusztus 21-én a Bécs melletti Laxenburg-palotában született Rudolf főherceg ezt írta egyik jó barátjának:
„Gonosz időket élünk: pénzhamisítás, lopás, előkelő csőcselék, nyers erőszak, kivételezettség, mértéktelen korrupció árasztja el a fél államot. Mint csöndes megfigyelő, azon tűnődöm, meddig fog még fennállni egy ilyen öreg és szívós épület, amilyen Ausztria, és mikor fog minden eresztéke megroggyanásával összeomlani? Háború lesz rövidesen: az eljövendő nagyszerű korban mind boldogok leszünk majd, új életet teremtünk a nagy és boldog Ausztria alapjain…”
Rudolf rokonszenvezett a magyarokkal. Anyja, aki alighanem a legnagyobb szerepet játszotta osztrák részről a kiegyezés előkészítésében, csak magyarul volt hajlandó beszélni, levelezni a fiával. Halála előtt néhány évvel a trónörökös ekként vélekedett: „Szegény Magyarország! Korszakos válság előtt állunk. A dolgok ilyen mederben nem folyhatnak tovább… Magyarország irányítása rossz. Nincs jól kiépített bürokráciája, nincs szilárd alapja. Olyan ország ez, mint Oroszország vagy Törökország. Ezekhez az országokhoz hasonlóan itt is hiányzik a gazdag és kulturált középosztály. Csak egy tönkrement tisztviselői rétege, sok izraelitája és szegény embere, elszegényedett parasztsága és nagy néptömege van. Hiányzik a modern állam igazi alapja, a kiterjedt burzsoá osztály. Egy ilyen ország, ha szembekerül Horvátországgal, nem tudja sikerrel felvenni a harcot. A belső problémák megoldásához pedig a megfelelő államhatalom hiányzik. Magyarországra a teljes állami hanyatlás vár, s el fog következni az idő, amikor nekünk kell Bécsből beavatkoznunk.”
A múlt század utolsó harmadának jellegzetes szabadgondolkodója, libre penseur-je is volt Rudolf trónörökös. Barátai Mahler, Freud, Schnitzler, Herzl, Brehm – zeneszerzők, írók, politikusok, tudósok. Alighanem kora minden Habsburgjánál gazdagabb magánkönyvtára volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben (Jókai Mór is részt vett a „trónörökösmű” szerkesztésében) egy népszerű sorozat lett volna minden ország és nemzetiség leírásával. Ezzel is bizonyítani akarta: a Monarchia nem a véletlen műve, hanem szükségszerűség, és a tagországokat az egyenlőség és a népek egymás iránti szolidaritása köti össze. Politikai becsvágyát más módon is igyekezett kiélni: a „Neues Wiener Tagblatt” révén, az osztrák liberálisok szócsövén át. Moritz Szeps, a lap tulajdonosa és főszerkesztője személyében társra és barátra talált. Egész sor vezércikket, (bennük nemegyszer keményen bírálta saját apját és az udvar konzervativizmusát) csempésztek ki a Hofburgból – persze, ezek nem jelenhettek meg az ő nevével. Érdekes megbeszélés zajlott le 1886 decemberében Rudolf, és a későbbi francia kormányfő, Clemenceau között. Megállapították: egy liberális Ausztria és az ugyancsak liberális Franciaország meghatározó tényező lenne Európában, ellensúlyozná a bismarcki Németországot.
Emberi tragédiájának kiteljesedése közben egyre gyorsabban közeledett. Mélyült a szakadék szülei, a családja és közötte. Házassága zátonyra futott, miután valamelyik alkalmi légyottján tripperrel fertőződött. Felesége, Stefánia főhercegnő kizárta Rudolfot a közös hálószobából. A koronaörökös mindinkább az ital és a fájdalomcsillapítók rabjává lett, konyakkal itta a pezsgőt, morfiummal váltogatta a kokaint, íróasztalán koponyát és töltött pisztolyt tartott – figyelmeztetésül. Mind többször fenyegette környezetét öngyilkossággal. Közben olthatatlan szenvedéllyel járta a bécsi kocsmákat, cipeltette magát Josef Bratfisch-sel, udvari kocsisával egyik heurigerből a másikba. Azt akarta talán, hogy kortársai, barátai, a nép emlékezetében a fess, az életet, a nőket, a vigasságot, a jó bort szerető trónörökös képe maradjon fönn?
Mayerling után tilos volt Ferenc József jelenlétében Rudolfról akár csak szót ejteni is. A császár szerint a trónörökös elhagyta a Habsburgok, a Monarchia zászlaját és úgy pusztult el, mint a küzdelem elől kitérő, megfutamodó szarvas…
Történelmietlen, tudománytalan a kérdés: mi lett volna, ha Rudolf az apja halála után mégis a trónra léphetett volna? Haladó gondolkodású császár vált volna a liberális koronaörökösből 57 éves korára? Netán megakadályozhatta volna a Monarchia széthullását? Mindenképpen túl későn jutott volna hatalomra! Korai és tragikus halála (amelyben döntő szerepet játszottak a családban kimutathatóan örökletes lelki és szervi bajok) mindenesetre meggyorsította a Habsburg birodalom „szívós és öreg épületének” a szétmállását, a dinasztia lehanyatlását. Rudolf tettesként vonult be a történelembe és nem a tettek embereként.
A fenti cikk elsőként a Magyar Hírlap/hétvégi mellékletében jelent meg 1989. január 28-án. (Ajánlott olvasmány.)
És még egy ajánlott archív cikkolvasmány e sorok szerzőjétől, ami a Mai Nap 1992. december 31-i számában jelent meg:
A linzi bútorkereskedő sírt rabolt
Meglőtték-e Vetsera Máriát?
Eleve tudható volt: csupán pár napig lesz képes tagadni Herr Flatzenstelsteiner. A hófehér üstökű linzi bútorkereskedőt kedden kora estig faggatták a bécsi bűnügyi rendőrségen (ügyvédje jelenlétében!), mire végül is megtört, s beismerte: tavaly, egy júliusi éjszakán két komájával együtt sírt rabolt.
Az alsó-ausztriai Heiligenkreuz kolostortemetőjében helyezték ugyanis végső (?) nyugalomra az 1889. január 30-án tragikus körülmények között elhunyt, alig 18 éves Vetsera Máriát. A bájos bárónőt egy (minden bizonnyal megháborodott) Habsburg, Ferenc József fia, a trónörökös Rudolf főherceg lőtte agyon, majd követte kedvesét a halálba.
A mayerlingi dráma azóta is foglalkoztatja nemcsak az írókat, hanem a történészeket is, ugyanis máig nem sikerült kideríteni a kettős tragédia (gyilkosság és öngyilkosság) valódi okát, amely erősen emlékezteti az utókort Rómeó és Júlia esetére. Miért lőtt Rudolf (ha egyáltalán ő volt a tettes); terhes volt-e a gyilkosság idején Mary bárónő? Az ügyet éppen újra szerették volna tudományosan vizsgálni, amikor is kiderült: karácsonyi meglepetésként eltűntek Vetsera kisasszony csontjai a heiligenkreuzi kriptából. Beszélik, hogy már négy évvel ezelőtt veszélybe kerültek a földi maradványok; akkor egy nekrofil (a halottakat szerelmével kitüntető) arisztokrata szerette volna megkaparintani őket.
Karácsony előtt viszont valóban üres koporsóra bukkantak a sokat tapasztalt rendőrök. A nyomok egy bécsi szállítmányozó raktárába vezettek, ahol meg is lelték a trónörökös barátnőjének földi maradványait – egy fémbőröndben. Az már a csontok első számbavételénél kiderült, hogy bár Rudolf inasa, Loschek lövésekről írt alá vizsgálati jegyzőkönyvet, a fellelt csontokon nincs pisztoly okozta elváltozás. Lehet, hogy Maryt agyonütötte szép hercege? A mayerlingi vadászházban lezajlott tragédia éppúgy tisztázásra vár, akár a linzi sírgyalázó és rabló bútorkereskedő által Vetsera bárónő földi maradványainak vallott csontok valódisága.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)