Bár elsősorban nemzetközi politikára szakosodott újságíróként jártam a világot, az „apróságok” sem kerülték el a figyelmemet. Ekként bukkantam az egyik svájci utam alkalmával, jó három és fél évtizeddel ezelőtt a svájci bicskára, amelyről ezt írtam lapom, a Magyar Hírlap 1985. szeptember 14-i mellékletében:
Fejlett iparú ország Svájc, annak ellenére, hogy jóformán semminemű nyersanyaggal sem rendelkezik; lényegében mindent külföldről teli beszereznie. A korszerű ipar alapjait századokkal ezelőtt lerakó úttörők jól sejtették: kevés anyagból alapos munkával nagy használati értékű termékeket kell előállítani. A svájci minőség azóta fogalommá vált: világszerte szívesen vásárolják a „Made in Switzerland” jelű termékeket. Svájc exportja — termékben, szolgáltatásokban együttvéve — meghaladja a 70 milliárd frankot, ami nagyjából a teljes társadalmi termelés felével egyenértékű.
A svájci zsebkés, katona- vagy tiszti bicska, ugyancsak nevezetes exportcikk, a minőségi munka, az ötletek megtestesítője. Egyúttal jelképe is a sokoldalú gazdaságnak.
Évente ötmilliónál több piros nyelű, a svájci címerrel ékesített (vagy inkább hitelesített?) katona- (más néven tiszti) kést exportálnak az Alpok országából. A zürichi repülőtér üzleteit kézben tartó Dolmetsch cég forgalmának harmada e késből származik. Ebbe a hatalmas mennyiségbe nem számították bele az idegen hadseregek részére szállított, különleges kívánságok és célok szerint készített, megmunkált katonakéseket. A nyugatnémet Bundeswehrnek például a „Swiss Army Knife” teutonizált változatát gyártják. Bosszankodik is miatta az ugyancsak világhírű solingeni pengegyár, de mit tehet? A svájciak kedvezőbb árajánlattal álltak elő. A NATO-szövetséges hadseregnek készülő katonakés kissé hosszabb a svájcinál, fűrészfogas pengével és dugóhúzóval látták el. Állítólag a nyugatnémet katonák kedvenc itala a fehér-, illetve a vörösbor, nem pedig a sör… Vagy mint a svájciaké: a tej meg az ásványvíz.
Kémügyben is szerepelt már a svájci katonakés. Olvasóink közül bizonyára még sokan emlékeznek Francis Gary Powers nevére. Ez az amerikai pilóta vezette azt az U2-es kémrepülőgépet, amelyet a szovjet légelhárítás Szverdlovszk fölött lelőtt. Powers közszemlére tett használati tárgyai között ott lapult a piros nyelű svájci katonabicska is.
A második világháború utáni években a Svájcot környező országokból szívesen rándultak át az amerikai katonák néhány napos szabadságra Tell Vilmos földjére. Akkoriban a dollár átváltási kurzusa is kedvezőbb volt a „boy”-oknak, miután négy frank harminc rappent ért. Nos, a „fiúk” szívesen vásároltak aranyórát, faragott esernyőtartót, és persze formás, sokat tudó, jó minőségű katonakést is. Az „autentikus svájci zsebkések” legnagyobb előállítója, a Victorinox cég (1884-ben alapították!) 1945–49 között sok tízezer piros nyelűt szállított az amerikai hadsereg, tengerészet és légierő úgynevezett PX-, azaz laktanyai boltjaiba. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy főként az ötvenes évektől kezdődően az egyik legkedveltebb szuvenírré váljék a világ turistái körében a tiszti bicska.
Bernben, a hadügyminisztérium ellátási osztályán is számon tartják a „hivatalos svájci katonakés” történetét. A kés legrégibb ábrázolása 1891-ből való, nyele akkor még fából készült; csak később tértek át a sajtolt-vulkanizált fíberre. Amikor 1921-ben feltalálták a rozsdamentes acélt, a katonakést is abból kezdték készíteni – használóik, tulajdonosaik legnagyobb örömére.
Az igazi, a hamisítatlan svájci katonakés ezüstszínű, bordázott nyelű, rajta az ország címerével. Nagy penge, konzervnyitó (a végén kis csavarhúzóval!), csappantyúemelő (széles csavarhúzóval) és huzalszigetelés-eltávolító, valamint ár van benne; ez utóbbit korszerűsítették, nem csupán szúr, hanem ha lyukat kell fúrni a facsavar számára, a forgácsot kiemeli az anyagból.
Részt vettem az 55. svájci lövész zászlóalj egyik gyakorlatán. Eközben mondta el Allén Fischer (természetesen) tartalékos százados, civilben az egyik aargaui bank jogi szakértője, hogy minden svájci katonának jár a híres bicska, miután fölszerelésének a tartozéka. Utolsó sorkatonai szolgálata után megtarthatja, és éppúgy hazaviszi, mint az egyenruháját, fegyverét és lőszerét. Most, hogy meglehetősen népes évfolyamokat hívhatnak be a svájci hadseregbe, 35–40 ezer katonakést oszthatnak szét az újoncok között. (A hadügyminisztérium persze ennél többet vásárol, mert pótolni kell az elvesztett, megsérült példányokat.)
Ez alkalommal tudtam meg, hogy a nigériai légierő is svájci katonakést használ, némileg módosított változatút. Dugóhúzó helyett hajlított penge kapott helyet a nyélben, hogy szükség esetén könnyen elvagdalhassák az összegubancolódott ejtőernyőzsinórt. És miként a NASA űrhajósai svájci Omega órát viselnek, akként tartozéka a piros nyelű zsebkés az űrkomp-személyzet fölszerelésének is.
A már említett Victorinox-cégen (a Schwyz melletti Ibachban van a központja) kívül a delsbergi Wenger is gyárt katonabicskát. A Victorinox mintegy 800 dolgozójának a kezéből évente 3,3 millió zsebkés kerül ki – százféle kivitelben. És ez még nem minden, ugyanis 3,5 millió háztartási és henteskést (44-féle típusút és nagyságút), valamint 300-fajta egyéb zseb- és vadász-, halász-, papírvágó stb. kést is készít. Így aztán majdhogynem kisüzemnek tűnik föl a Victorinox mellett az évi 2,4 millió tiszti bicskát produkáló Wenger. A kiváló minőség azonban ez utóbbinak is a legfőbb erénye.
Ki találta föl a svájci katonai zsebkést? Az alapmodellt – ez bizonyítható! – a Victorinox cégalapítója, Karl Elsener készítette el, és 1897. június 12-én szabadalmaztatta. Tartozékai azóta sem nagyon változtak, legföljebb a kis penge hiányzik belőle. Annál inkább gyarapodott a kés „tartalma”. Ma már nem ritkaság az olyan svájci katonakés, amelyben olló, nagyító, csipesz és fogpiszkáló, fa- és fémfűrész, halpikkelyező, három- vagy négyszögletű csavarhúzó, sőt iránytű is található.
Az interlakeni Swiss Knife Centerben kínált piros nyelűek között bukkantam rá a zsebkések zsebkésére: száz kihajtható pengéje-nyitója stb. volt. Az ára 3980 frank, azaz 88 ezer 634 forint – az aznapi árfolyamon. Nem sokat haboztam, döntöttem: nem veszem meg azt a zsebben hordható szerszámosládát. Még az a csábító lehetőség sem térített el az elhatározásomtól, hogy a késesbolt eladója felajánlotta: vásárlás után ingyen belevésik a kés nyelébe: Kulcsár László.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)