Az újságíró archívumából – Szlovákia: az ország új, a gondok régiek

Nem csak a magyar iskolák vannak bajban – állapítja meg a tudósító, ám írásában alapvetően az 1990-es évek szlovákiai magyar iskolahelyzetét igyekszik megvilágítani, északi szomszédunk egyik legismertebb magyar tannyelvű intézete, a pozsonyi Duna utcai általános iskola és gimnázium példáján. A 12 osztályos tanintézmény igazgatója, dr. Popély Gyula, aki ismert történész és politikus is: a szlovákiai Magyar Néppárt elnöke, a vele készített interjú a Népszabadság 1993. október 25-i számában jelent meg.

– Új tanév egy új országban. Melyek a változások?

– Az oktatásügy helyzete Szlovákiában gyászos, s ez nem csupán a magyar iskolahálózatra vonatkozik. A legnagyobb probléma az általános pénztelenség. A márciusban kiutalt béralap decemberre már nem fedezi a pedagógusok fizetését, egyes iskolákban pedig novemberben sem lesz miből folyósítani a béreket. Ez egyformán sújtja a szlovák és a más nyelven oktatókat.

További negatívum a kapkodás. A minisztérium augusztus végén teljesen átgondolatlan döntéssel „szabályozta” a hitoktatás, illetve az etikai nevelés – alternatív formában történő, de kötelező – bevezetését. A tanügyi hatóságok csak szeptember első napjaiban értesíthették az igazgatóságokat, akkor is érdemi, tartalmi utasítás nélkül. Most itt állunk bekötött szemmel, és sötétben tapogatózva próbálunk eligazodni, minthogy a tanterv a hitoktatásról még egyáltalán nem rendelkezett. Állítólag azért volt a nagy sietség, mert a katolikus püspöki kar valamilyen paktumot kötött az oktatási minisztériummal, de a többi egyházzal még csak nem is egyeztették elképzeléseiket.

– Milyen a technikai ellátottságuk?

– Nyáron az itteni köjál felmérte iskolánk állagát és teljes belső festést rendelt el, de a tanügyi hivatal a szükséges kétmillió korona helyett kétezret sem tudna összekaparni. A tanárok olykor zsebből adják össze a pénzt krétára, papírra, miegyébre. A tankönyv eddig ingyenes volt, az iskolaév végén pedig vissza kellett szolgáltatni a könyveket. Most kölcsönzési díj címén az ár 30 százalékát kell a gyerekeknek befizetniük, az iskola pedig az állami költségvetésnek továbbítja a pénzt. Ez diákonként néhány száz korona plusz megterhelést ró a családokra Szlovákia-szerte.

– Van saját bevételi forrásuk?

– Alap- és középiskoláinkban tandíj nincs. A szülői munkaközösségek önkéntes hozzájárulásai természetesen sokat segítenek, nálunk ez tavaly szülőnként száz koronát jelentett. Ebből támogatjuk diákjaink részvételét a különböző tanulmányi versenyeken. Tavaly szeptemberben létrehoztuk az Esterházy János Alapítványt; jóakaróink összegyűjtöttek rá százezer koronát, amit folyamatosan fel is használtunk. Ebből fedeztük egy diákcsoportunk angliai tanulmányi kirándulását is.

– Melyek azok a sajátos problémák, amelyek a magyar tanítási nyelvvel kapcsolatosak?

– Szlovákiában 1990-ig nem lehetett eltérni a hivatalos tantervtől, most viszont minden tanár maga dönthet az előírt anyag egyharmadának kialakításáról. Ez valamennyi iskolára érvényes. Nálunk a fő különbség valóban a nyelv, mert a könyveink a szlovák tankönyvek tükörfordításai, ideértve az angol, a német és a többi nyelvkönyvet is. Elvileg ez még előírás, de minden tanár, aki csak egy cseppet is ad magára, már sutba vágta ezeket a magyarított köteteket, s magyarországi vagy, ha teheti, nyugati kiadású nyelvkönyveket használ. A történelemkönyvek még mindig a nyolcvanas évek közepén kiadott szlovák munkák fordításai, vagyis felfogásukban is a tíz évvel ezelőtti nézeteket tükrözik. A tanároknak természetesen keményen szelektálniuk kell. A világtörténelemből még találhatunk használható részeket, de a magyar históriát végképp lehetetlen így tanítani.

– A szlovák vezetés nemrégiben felvetette az úgynevezett alternatív oktatás lehetőségét, amely a felsőtagozatosoknak a reál tárgyak szlovák nyelvű tanítását írná elő. Erről vannak már tapasztalatok?

– E törekvés nem új keletű. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején voltak már hasonló kezdeményezések, azok a gyerekek jobb nyelvtudásának előmozdítására hivatkoztak. Általában minden ellenünk irányuló intézkedést – úgymond – a mi érdekeink védelmében szoktak kezdeményezni. Ezt elhárítandó jött létre a hetvenes évek végén a csehszlovákiai magyarok jogvédő bizottsága, hogy megmentse a magyar iskolákat, amelyek különben 1983–84-re már mindenütt kétnyelvűekké változtak volna. Akkor ezt sikerült meghiúsítani, az ötlet mostani felmelegítői voltaképp egy 1978-i párthatározat nyomvonalán mozognak. Akkor mintegy tízezer tiltakozó aláírás hatására levették a napirendről – most több mint negyvenezer aláírást gyűjtöttek össze a magyarság körében, ezt a minap adták át a szlovák parlament elnökének az itteni magyar pedagógusszövetség és a Csemadok képviselői. Tapasztalataink szerint az a magyar fiatal, aki eljut az érettségiig és szeretne tovább tanulni, tud olyan szinten szlovákul, hogy ez nem jelenthet számára hátrányt a felsőoktatásban, ha nem beszéli úgy, mint az anyanyelvét. Ezzel összefüggésben érdemes felfigyelni egy jelenségre. A cseh- és morvaországi egyetemekre felvételt nyert tanulóink ottani lemorzsolódási aránya kisebb, mint Szlovákiában. A csehországi tanárok ugyanis toleránsabbak, nekik a tudás a fő, míg itt az első, nyelvileg hibás kifejezés után könnyebben megkaphatja a vizsgázó, hogy „talán előbb tanuljon meg szlovákul”.

– Ezt kivédendő, hány szlovákiai magyar gyereket íratnak be szülei szlovák nyelvű iskolába?

– Mintegy harminc százalékukat. így azután a statisztikák kedvezőtlenül alakulnak a mi szempontunkból, mert úgy fest, hogy a magyarok nemzetiségi számarányuknál kevesebben járnak felsőoktatási intézményekbe, holott ez a felmérés mindössze a magyar iskolákban érettségizettekre vonatkozik. Ha ezekhez a szlovák intézményekben végzett magyarokat is hozzávesszük, már kedvezőbb a kép. Erről azonban az illetékesek hallani sem akarnak.

– Ez a harminc százalék mégis elgondolkodtató. Nem csökkenne ez az arány, ha valóban bevezetnék a magyar tannyelvű iskolákban a reáltárgyak szlovák oktatását?

– A hivatalos javaslat szerint a szülők határoznák meg, hogy melyik tárgyat tanítsák szlovákul. Ha ez megvalósulna, tíz éven belül szerintem már csak a magyar nyelv és irodalom oktatása maradna meg az anyanyelvünkön, ennyiben maradnánk meg magyarnak. Én egy rádióinterjúban bejelentettem: ha az erőm kevésnek bizonyulna az alternatív iskola megakadályozásához, azonnal leköszönök. Ha ugyanis 15 éve tízezer aláírás elég volt a terv leállításához, ma pedig negyvenezer is kevés, akkor ez azt jelenti, hogy a mostani vezetés ítélőképessége még a husáki-bilaki gárdáéhoz sem mérhető.

– Ellenérvként elhangzott, hogy negyvenezren írták ugyan alá, ám itt 600 ezer magyar él. Lehet, hogy a szülők egy része gyermeke előmenetele érdekében mégis hajlana erre a megoldásra?

– A szülők csakugyan töprengenek, s egyharmaduk – mint említettem – valóban nem járatja magyar iskolába gyerekét. Természetesen a többiek sem akarnak rosszat a családjuknak, azt sem bánják, ha fiuk vagy lányuk jól elsajátítja a hivatalos nyelvet. Erre nálunk például heti négy órában plusz két óra szakköri foglalkozáson van lehetőség. No meg, persze, helye is válogatja. A vegyes lakosságú Pozsonyban a szlovák beszéd könnyebben megy, mint a magyar többségű vidékeken, településeken.

– Nem képzelhető el, hogy azok a szülők, akik ma szlovák iskolákba járatják a gyereküket, az alternatív oktatás bevezetésével átpártolnának a már csak részben magyar tannyelvű iskolákhoz?

– Bizonyára lenne néhány ilyen eset is, de a legtöbb olyan magyar család, ahonnan eddig is a legközelebbi – szlovák tannyelvű –- iskolába járt a gyerek, nem változtatna ezen csak azért, mert a Duna utcában is szlovákul tanítják a matematikát vagy a fizikát. Hozzáteszem, hogy pártelnökként az országot járva senkivel sem találkoztam eddig, aki az alternatív oktatás mellett tette volna le a garast. Ha ez mégis bekövetkeznék, meggyőződésem szerint sokkal többen lennének, akik ezután már nem járatnák gyermekeiket hozzánk vagy más magyar iskolákba. Akkor már ugyanis nem éreznének késztetést arra, hogy esetenként hajnalban kelve, őszi esőben, téli zimankóban is szállítsák a gyerekeiket az iskolába, délután pedig haza, sem arra, hogy a szlovák tanintézetekben előírt óraszámnál hosszabb ideig legyenek a gyerekek „befogva” – épp a szlovák nyelvi órák miatt. Ehelyett valóban beíratnák őket a legközelebbi iskolába.

Áldozatvállalásukra jellemző, hogy Nagy-Pozsony egész területéről járnak hozzánk gyerekek: ez 42 kilométer átmérőjű körzet. Azt hiszem, ez önmagáért beszél. A megpróbáltatásokat vállaló szülők és gyerekek elárulása lenne, ha meginognánk.