Az újságíró archívumából: Trencsént – Icukának?

A külföldi tudósítók hálózata a hajdan virágzó Népszabadság egyik erőssége volt. S nemcsak a világpolitika fejleményeinek helyszíni, alapos bemutatása okán, de – szerkesztői mozgósítás nyomán – a könnyedebb témák feldolgozásának eredményeképpen is. A szilveszteri lapszám többnyire ezek közül is kiemelkedett, illusztrációul egy 1993. év végi cikk a lap akkori prágai (és pozsonyi) tudósítójától…

Ilona Csáková neve jól ismert a csehországi popzene világában. A fiatal, fekete hajú énekesnő a Laura és tigrisei elnevezésű együttes szólistájaként vált népszerűvé, majd a csoportból kilépve most egyéni ambícióit igyekszik megvalósítani, nem is eredménytelenül. Szép sikert hozott számára a Szerelem szárnyai címmel megjelent első szóló CD-je, amelynek zeneszerzője és szövegírója Ilona barátja, Roman Štefl. A stúdiómunkálatokat Kölnben végezték, a költségek egymillió koronára rúgtak. Mint a CD-t bemutató sajtóértekezleten elhangzott, a 23 éves művésznő európai turnéra készül, s emellett egy musical főszerepére is pályázik. Mindez persze pénzbe kerül, de Ilona azt is közölte az újságírókkal, hogy a fedezet előteremtéséhez kártérítési igénnyel él: visszaköveteli a szlovák kormánytól leghíresebb őse, Csák Máté várát Trencsénben. A meglehetősen egyéni elképzelés részleteiről beszélgettünk Csáková kisasszonnyal a prágai Magyar Kulturális Központ egyik meghitt sarkában.

–  Kedves Ilona, mire alapozza, hogy ön a XIV. században élt híres felvidéki oligarcha, Csák Máté leszármazottja?

–  Mindenekelőtt a családi hagyományra. Én már cseh vagyok ugyan, de Szlovákiából költöztem ide, dédszüleim és nagyapámék ma is Rozsnyón élnek. Amikor kislányként náluk nyaraltam, sokszor meséltek nekem az ősökről, köztük a trencséni „kiskirályról”, Csák Mátéról is, akit szlovákul Matúš Čáknak neveznek. Nagyapám történelmet tanult, tehát nemcsak a levegőbe beszél, hanem elfogadható adatokkal is rendelkezik, jóllehet ezek száma nem nagy, mert az előző rendszerben titkosaknak minősültek. Épp ezért fel is kértem a Generce nevű prágai ügynökséget, amely családfakutatással foglalkozik, hogy derítse ki: vajon igaz-e a legenda. Nagyon bízom abban, hogy vizsgálódásuk eredménye kedvező lesz, bár nem ígérnek gyors sikert. Itt még csak-csak lehet keresgélni, de Szlovákiában már nehezebb a kutatás, hiszen az külföld.

– S ha kiderülne, hogy ön valóban Csák Máté leszármazottja, akkor mit tenne ennek az információnak a birtokában?

– Természetesen bejelenteném igényemet a szlovák államnak, még akkor is, ha a jelenlegi kárpótlási rendeletek csak 1948-ig, esetleg negyvenötig visszamenőleg adnak erre lehetőséget. Persze, hogy jó lenne legalább egy kastélyt visszakapni, de reálisan szemlélve, ennek nem nagyok az esélyei.

– Akkor viszont mi a célja ezzel az egész felhajtással?

– Annyi haszna mindenképpen lehet a kezdeményezésemnek, hogy nagy port kavar. Én már annak is örülnék, ha a trencséni várban ennek eredményeképpen valamiféle kulturális fórum alakulna, amely a maga eszközeivel a népek közötti kapcsolatok javításán munkálkodna. Engem máig nagyon bánt, hogy Csehszlovákia kettévált, hiszen én így most már cseh állampolgár vagyok, a szüleim, nagyszüleim Szlovákia lakói, sőt anyám révén román elődeim is vannak. Szóval én ezt a bennem kavargó közép-európai elegyet valami módon szeretném kisugározni. Ha ott, a Vág-parti városban vagy a várban ilyen fórumon lehetne közös értékeinket ápolni, az számomra örömet és megnyugvást jelentene. Mindenesetre igyekszem az ottani médiát a magam oldalára állítani, esetleg rádióműsort szervezni Trencsénben – ötletekben hál’ istennek nem szenvedek hiányt.

– No és meddig jutott el ennek megvalósításában?

– Az ügy egyelőre eléggé az elején tart, most még inkább csak elképzelés. Addig nem lépek, amíg nincs nálam bizonyítékként a hiteles családfa. Ennek hiányában, üres kézzel nem akarok egy olyan országba betolakodni, amelynek amúgy is elég bajt okoz a saját miniszterelnöke… (Vladimír Mečiar – a szerk.)

– Ismeretei és a családi hagyományok szerint Csák Máté magyar volt vagy szlovák?

– A tradíció szerint magyar vitéz volt, aki azért jött az ország északi tájaira, hogy küzdjön a törökök ellen…

– Már megbocsásson, de amikor az ön feltételezett kedves őse élt, a törökök még nem értek ide – s főleg nem a Felvidékre –, az esetleg még szóba jöhető tatárok pedig már jóval korábban elmentek.

– Na, ebből is kitűnik, hogy nem szabad felkészületlenül nekivágni az ügynek. Míg a családfakutatók befejezik a munkájukat, én is beleásom magam a történelembe. Ez mindenképpen a hasznomra válik, mint ahogy hasonlóan eredményt remélek – legalábbis hírverésben és reklámhatásban – magától a kárpótlási keresetemtől is. De van még egy merész tervem: szeretnék magyarul is megtanulni. A magyar zene – különösen a csárdás – mellett nagyon tetszik nekem a nyelv is. Érdekes módon esetenként megakadok a cseh beszédben, hirtelen lebénulok egy-egy nyelvtani problémánál – például hímnem-nőnem vagy ragozás -, talán ilyenkor tudat alatt valamelyik gyerekkori emlékem „blokkol le”. Hiszen, mint mondtam, kiskoromban a nyarakat az öregapáméknál töltöttem, akik magyarul beszéltek, és beszélnek ma is.

– És a nagymamája hogyan szólítja önt?

– Icuka…