Amikor az Esti Hírlapnál dolgoztam, 1963-ben meghívtak – több mint száz pályatársammal együtt – a kanadai Calgaryba. A város el akarta nyerni a téli olimpia rendezési jogát, és a „Síelő Újságírók Nemzetközi Szövetségének” delegációja kapta feladatul, hogy próbálja ki a terepeket. Kérték: írjunk erről, csináljunk reklámot a városnak, pontosabban a szomszédos Sziklás-hegységben fekvő Banfnek. (Calgary végül 1988-ban rendezhetett téli olimpiát – A szerk.) (Nyitó képünk illusztráció: a Sziklás-hegység egy részlete.)
Négyünket küldött a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) a százhúsz síelő közé. A Párizs–Montreal–Calgary útvonalon repültünk. Ismeretlen világba csöppentem: Dallashoz hasonló gabona-olaj-cowboy-vidék, indiánok lakta táj.
Visszaemlékezvén erre az útra, legelevenebben a találkozásaim maradtak meg a frissen odamenekült magyar ötvenhatosokkal, kivándoroltakkal. Nem volt a hivatalos programban, de kísérőnknek, Funtek Lászlónak, egy 1947-ben odasodródott magyarnak köszönhetően megismerkedhettem néhányukkal. Nevekre nem emlékszem, ezért inkább típusokat említek.
Egy fiú (szüleinek női táskaüzlete volt a budai Margit körúton) érettségi után jött ki, fotóriporter, majd tőzsdeügynök lett. Máris akcentussal beszélt magyarul. (Mások fél évszázad után is megőrzik nyelvi készségüket; őket többre becsülöm.)
Egy nála valamivel idősebb fiatalember itthon éppen ötvenhatban végezte az állatorvosi egyetemet, aztán kijött, cowboy lett, aztán – ottlétemkor – a vágóhídon dolgozott, mint székálló legény. Remélem, később mégiscsak a hivatásának élhetett.
Elégedetten, szép házban lakott az a pesti buszsofőr, aki Calgaryban elővette eredeti szakmáját: pékmester lett, s a magyarok között igen népszerű finom kenyereket sütött. Nem is csodálkoztam ezen a keresettségen, mert a más pékségben készült kenyér, amit mi kaptunk, meglehetős ízetlen volt.
Megint más típust képviselt egy pesti ismerős ottani ismerőse: a középkorú férfi drug-store-t, vagyis drogéria/patikát nyitott, megélt belőle, de arcán látszott, hogy majd megőrül a honvágytól.
Valamennyien örültek nekünk, az első élő tanuknak, akik beszámoltak nekik arról, milyen az élet otthon. Ne feledjük, 1963-at írtunk, csak hét évvel voltunk ötvenhat után!
A Sziklás-hegységnél, a fehér hódítók és az indiánok hajdani találkozóhelyénél, ahol bölénybőrért és egyebekért puskát és whiskyt cseréltek, belém villant, hogy nemcsak hivatásomat űző újságíró, hanem családapa is vagyok. Péter fiam tízesztendős, telve az indián-cowboy romantika iránti rajongással. Megígértem neki, hogy hozok neki indián felszerelést.
A helyszínen valóban működött egy múzeum, panoptikumszerűen megjelenítették a bennszülöttek hajdani életmódját, világát. Bemutatták egykori használati tárgyaikat.
Két bökkenő azonban elvette vásárlási kedvemet: az eredeti tárgyak kopottak, koszosak, kiábrándítóan primitívek. Ha ezt meglátja a fiam, soha többé nem vesz kezébe Cooper- vagy May Károly-könyvet. S ami egyáltalán megvásárolható volt, annak az ára messze meghaladta anyagi lehetőségeimet.(Miután meghívott vendégek voltunk, az újságíró-szövetség fejenként mindössze húsz dollár zsebpénzzel bocsátott tengerentúli útra bennünket). A csorbát Párizsban, a La Fayette áruházban köszörülhettem ki. Olyan „eredeti indián-felszerelést” vásároltam, amelyik nem lépte túl anyagi kereteimet és megfelelt a gyerek elképzeléseinek. Máig sem tudom, mi a helyes: beletúrni a gyerek képzeletvilágába vagy meghagyni. Azt hiszem, az utóbbi a rokonszenvesebb.
Fél évszázad múltával hadd elevenítsem föl ennek a párizsi utazásnak az emlékét, mert megrendítő az aktualitása. A 120 síelő újságíró a kanadai utazás előtt Párizsban találkozott, és hazafelé is itt ért véget a vendéglátás. A négy magyar azonban úgy döntött, hogy vagy két napot még itt tölt. Egyiküknek, a MÚOSZ külügyi osztálya vezetőjének jó kapcsolata volt a Nemzetközi Újságíró Szervezet párizsi központjával, kérte, lássanak bennünket vendégül. Azonnal be is költöztünk a város egyik előkelő, V. György angol királyról elnevezett szállodájába. Itt még bőséges reggelit is adtak, s úgy véltük, hogy ezzel nagyjából-egészéből a kétnapos kosztolás el van intézve.
A párizsi magyar nagykövet kedves kollégánk, Léderer Frigyes volt. Fölkerestem, és „kölcsön kértem” tizenéves kislányát, aki jól ismerte a filléres párizsi áruházakat. El is jött velem, és segített eltapsolni azt a 20 dollárt, amivel a MÚOSZ útnak eresztett bennünket. Ebből a húszasból futotta ajándékra a feleségemnek, és persze a gyereknek is az említett „valódi” cowboy-felszerelésre.
Időt szenteltünk a városnézésnek, s így sikerült lefényképeznem Párizs talán legnevezetesebb épületét, a Notre-Dame székesegyházat; a templom előtt a négyes egyik tagja, a rádiós Fekete Sándor áll. Bevallom, az egész történetet azért vetem papírra, mert most – 2019-ben – ezt a két tornyot majdnem elemésztette a tűz. Szomorú nevezetesség a számomra. Íme, mellékelek egy saját felvételt az egykori, teljes pompájában látszó műemlékről. Nem lehet tudni, mikor lesz ugyanolyan ismét, mint amilyennek én 1963-ban láttam – és lefényképezhettem.