Az újságíró archívumából – „Valakik el akarják lopni a forradalmat”

1990-i kora őszi magyarországi súlyos közlekedési balesetéből felgyógyulva, hazaindulása előtt interjút adott a cikkünk szerzőjének Tőkés László. A decemberi romániai forradalom emblematikus alakja áttekintette az azóta eltelt esztendő eseményeit és tanulságait, kiemelve a magyar vonatkozásokat. Gondolatait a Népszabadság 1990. december 5-i számában ismerhették meg az olvasók. (A nyitó képen [MTVA Archívum] Tőkés László a baleset után a kórházban.)

Püspök úr, milyen most a közérzete, hogyan teltek az utolsó napok itt a kórházban?

– Sportnyelven szólva, úgy érzem, hogy a célegyenesbe jutottam. Az utóbbi három hétben a betegszobát egy kicsit dolgozószobává rendeztük át, mert már tényleg csak erősödnöm kellett, hogy megállhassak a lábamon. A lehető leghálásabb érzésekkel gondolok a kórházra, Magyarországra, ahol úgy fogadtak, mint ahogy minden elesett erdélyit kellene fogadni ezután is.– Örömmel látjuk, hogy fizikailag valóban jól bírja magát, de lelkileg milyen állapotban van? Mit sikerült átgondolnia a kényszerpihenő alatt?

– Keresztülestem azon a felismerésen, hogy korai volt az öröm országainkban. Sokkalta bonyolultabb a helyzet, és terhesebb a múlt annál, mintsem mindezt hónapok alatt egy kis rendszerváltással, egy kis átszervezéssel, kozmetikával gyökeresen meg tudnánk változtatni. Ez lehangoló felismerés, ám mégis szükségünk van rá ahhoz, hogy helyes irányban haladhassunk. Tartozunk azzal magunknak is, emberségünknek is, hogy méltóképpen vívjuk meg harcainkat. A decemberi ujjongó felszabadultságot követte a lehangolódás, ami azonban nem jelenthet megtöretést és lemondást. Hiszen rosszabb volt a Ceausescu-rendszerben, s lám, akkor sem adtuk fel a reményt. A romániai állampolgár ma mégiscsak elmondhatja: legalább az esély megvan arra, hogy más világ legyen. Nagyon helytelen volna, ha annyira lebecsülnénk, amit eddig megvalósítottunk, hogy erkölcsi, lelki apátiába esnénk.

A romániai magyarság helyzete beleillik ebbe a képbe. Egyfelől megélhetjük a magyarságunkat, nem úgy, mint egy évvel ezelőtt, másfelől ez a szabadsággal arányos terheket is jelent. Szándékos gyanúval és ellenszenvvel tekintenek ránk bizonyos romániai politikai körök, amelyeknek nem érdekük, hogy mi egyáltalán létezzünk. Folytatják a Ceausescu-vonalat, miszerint a puszta létünk is zavaró, s ha semmit sem teszünk, akkor is bűnösök vagyunk. Néha már azt sem tudjuk, hogy mit cselekedjünk. Ha engedékenyek vagyunk, akkor azt a gyengeség jelének tekintik, ha kimondjuk az odaillő nemet, akkor agresszívnek és románellenesnek kiáltanak ki. Olyan helyzetbe kerültünk, amelyik a legkevésbé sem alkalmas a dialógusra és a közeledésre, s bizonyos erők ezt a helyzetet állandósítani akarják. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, itt arról van szó, hogy bizonyos körök – de nevezzem a nevükön, a volt rendszer hívei, a Securitate, az apparátus emberei, azoknak egy fura. a háttérben meghúzódó szövetsége – szándékosan elrontották a román–magyar kapcsolatokat. Körülbelül februárban – a forradalom után rövid ideig tartó visszahúzódást követően –, mintegy vezényszóra azt mondták: na, most botot nyomunk a küllők közé. Azóta akármit teszünk, semmi sem jó. Ez egy kamarilla politikája, amely valahol működik és tervszerűen blokkolja a kapcsolatokat. Amíg ezt nem lehet gyökerestül kitépni, addig – higgyék el – akármit csinálna is a magyar politika, az mindenképpen rossznak minősülne. S bármit csinál a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az is rossz.

– Mik a tervei?

– Hazahív a karácsony, a püspökség, Temesvár, a nagyon is szükségállapotban élő romániai magyarság. S én megyek haza, mert tudom: haza kell menni. Lenne más választásom, mert az ember elücsöröghetne Budapesten még egy-két hónapot, hiszen nem vagyok még teljesen felgyógyulva. Viszont ott van
egy püspökség, amelyet alighogy elkezdtünk újjászervezni romjaiból, már baleset ért. Másfelől Temesvár és az első évforduló is szükségessé teszi hazatérésemet. Olyannyira, hogy tervet is készítettünk az első évfordulóra. A Temesváron megrendezésre kerülő eseménysorozaton belül a mi egyházunk is megemlékezik, püspökségünk és én is, mint Temesvár akkori lelkipásztora. Úgy gondolom, hogy „a temesvári tőkét” nem szabad elherdálni, sőt kamatoztatni kell. Az utóbbi időben el akarják orozni Temesvár elsőségét, valós érdemeit, jelentőségét. Valakik el akarják lopni a forradalmat.

– Éppen ezért Temesvárott tartunk egy egyházi konferenciát december 15-én és 16-án. Én hívtam össze a kelet-közép-európai egyházak képviselőit hat országból — Ausztriától a szovjetunióbeli Besszarábiáig, katolikusokat, protestánsokat, ortodoxokat, baptistákat. Abból indultam ki, hogy az egyházak eredendően elkötelezettek a nemzetek, a nemzetiségek ügye iránt. Hadd tegyem hozzá: sajnos, sokszor rossz értelemben is azok voltak. Ez azonban nem változtat azon, hogy hivatottak és illetékesek ezt az ügyet vállalni. Egy ilyen ökumenikus összejövetel továbblépést jelenthet a megbékélés irányába, annál is inkább, mert – ebben a térségben legalábbis – mindig az egyházak tudtak a legnagyobb mértékben hatni a tömegekre. Ilyen román–magyar találkozót rendeztek nemrég Újvidéken. Erről, úgy tudom, a Népszabadság is írt. De az újvidéki kétoldalú, román–magyar találkozó volt, itt pedig kiterjesztjük a szerbektől a szlovákokig. Mindegyikkel, minden nemzetiségi vetületben szeretnénk a megbékélést erősíteni.

– Miután hazatér, az egyházi feladatok mellett ön minden bizonnyal a magyarság dolgaival is foglalkozik majd. Lát-e valamiféle lehetőséget, hogy akár személyes kapcsolatai, a román vezető körökhöz fűződő ismeretsége révén kimozdítsa az ügyet a kátyúból?

– Sajnos, igazi kommunikáció már hosszú ideje nem folyt a románság és a magyarság között. A régi rendszer idején ilyesmi egyszerűen nem lehetett, hiszen akkor a társadalom általában sem beszélhette meg a problémáit, nemhogy magyar–román viszonylatban. Ezt örököltük. Sajnos kölcsönösen eléggé bizalmatlanok vagyunk egymás iránt. Nincsenek kommunikációs
csatornák. Amit fontosnak tartok – habár itt kétségek rágják a lelkemet –, azok az egyházi kapcsolatok. Ezeket kár lenne nem kihasználni, bár eddig nem sikerült. Nem mutatkozott szinte semmi érdeklődés az ügy iránt, az előttünk vágtató társadalmi, politikai események mögött kullogunk. Lehet, hogy csak a vágyaimnak adok hangot, amikor azt mondom, hogy az egyházaknak élen kellene járniuk. Az RMDSZ-ben szintén föltétlenül szükség van már egy – rendes vagy rendkívüli – kongresszusra, mert az RMDSZ is rég lemaradt a jelenlegi követelményekhez képest. Nagyon fontos, hogy a demokratikus Románia legyen a fő cél, s azon belül a magyarság ügye. Nem szeretnék egy olyan Magyar Demokrata Szövetség tagja lenni, amely állandóan a saját sebeit nyalogatja.

Végül hadd jegyezzem meg, hogy nagyon tartok egy decemberi eltérítő, provokatív hadművelet-sorozattól, amely akár a fegyverek használatáig terjedhet. Nagyon kell ügyelnünk és felhívni a figyelmét a külföldnek és az otthoniaknak, mert megint félre lehet siklatni minden nemes szándékot és szent akaratot.

– Számos negatív fejlemény terheli a magyar—román kapcsolatokat. Ön miben látja ezek megoldási lehetőségeit és esélyeit?

– Meggyőződésem, hogy a román–magyar államközi kapcsolatokról nem lehet beszélni a romániai magyarság figyelembevétele nélkül. Én azt mondanám, hogy háromtényezős partneri viszonyról kellene beszélni. Elképeszt engem, midőn olyasmit jelentenek ki felelős román vezetők, hogy lényegében nemzetiség nem létezik, vagy nincs közös probléma Erdély vonatkozásában, mert az belügy. Mindez kimondottan Ceausescura emlékeztet. Rólunk, velünk kapcsolatban a román vezetés nem engedhet meg ilyen nyilatkozatokat, annál is inkább, mert demokratikus úton bekerültünk a parlamentbe. Ott rögtön meg kell kérdeznie bennünket, hogy mi a véleményünk a magyar– román államközi kapcsolatokról. Véleményem szerint erről ki kell kérnie a véleményünket mind a román, mind a magyar vezetésnek. Mi nemcsak egyfajta, a témához tartozó adalék vagyunk valahol a dolgok mélyén! A gazdasági kapcsolatokat hajlandó fontosnak elismerni Petre Roman miniszterelnök úr, de a magyar nemzetiség kérdését nem. Kijelenti, hogy a románok szellemi közösségébe tartoznak a határainkon túl élők, így a besszarábiai, bukovinai románok is, de ugyanezt a jogunkat nálunk, magyaroknál kétségbe vonja, nem hajlandó tárgyalni erről. Ezért tartom fontosnak nyomatékkal megismételni: erre a hármas kapcsolatra kellene építenünk, véleményem szerint ez jó indítás volna a román–magyar politikai viszony javításához.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)