Azok a hatvanas, hetvenes évek: Szalay Zoltán fotóalbuma Parti Nagy Lajos képmelléírásaival

Mostanában nagy divat a nosztalgia. Illetve, azt hiszem, nem is divat, hanem valami más. Valaminek a keresése, valami hiány megszüntetésének a vágya lehet az, ami előhívja. Az üresség kitöltésére keresünk valami pótszert, mint ahogy annak idején a cikóriával pótolták az igazi kávét, mert az nem volt. Azután abból lett a „ciki”. (A szerző felvételeivel.)

Nos, nosztalgiára ne számítson az, aki kezébe veszi Szalay Zoltán és Parti Nagy Lajos friss kötetét. Ez az album ugyanis az egykori valóságról szól, nem a címben szereplő két évtized napsugaras múltba révedő, idealizált képeinek felidézéséről.

László Ágnes köszönti a könyvbemutató közönségét.
Parti Nagy Lajos, a képmelléírások szerzője.
Kincses Károly, a képszerkesztő.

Egymástól távoli helyszíneken, alig vagy egyáltalán nem kapcsolódó tematikájú, nagyon változó körülmények között készült fotókat igen nehéz egy kötetben valamilyen rendszerbe állítani. Ez mégis sikerült a szerkesztőnek, László Ágnesnek, azzal, hogy a korra jellemző, ám valójában megtarthatatlannak bizonyult lózung (érthetőbben: jelszó, a három nyolcas,a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás az album fejezeteinek címei. Ezek a témakörök jelennek meg az egyes fejezetek fotográfiáin, persze amúgy szocreálosan, ami azt jelenti, hogy nem kell nagyon komolyan venni a határokat.

Bródy János is eljött egy kicsit nosztalgiázni.

Hiszen például a munkába vagy munkából haza vonatozó Ingázók, Szalay Zoltán talán leghíresebb fotóesszéje, szereplőinek, vagy inkább alanyainak a legkevésbé sem nyújthattak szórakozást vagy pihenést a pályaudvarokon, vonatokon eltelt órák. Igaz, nem is munkával töltötték azt az időt.

A legfrappánsabb szerkesztői megoldás az, hogy a végképp kategorizálhatatlan képek külön fejezetet kaptak a kötet legvégén, a 3×8 órán túl címmel.

Az Ingázók sorozat természetesen csak egy példa, ebben a terjedelemben nem vállalkozhatom arra, hogy részletesen leírjam, mi mindenről láthatók képek az albumban. Meg azért sem tenném, mert a kép olyan, mint a zene: nem arra való, hogy elmeséljék. A zenét hallgatni kell, a képet meg nézni.

A Meződi házaspár, József és Alice.

Ezeket a fotókat azért is meg kell nézni, mert a kötet képszerkesztője, Kincses Károly, aki egészen biztos, hogy Szalay munkásságának legjobb ismerője, úgy válogatta és különösen úgy helyezte egymás után, vagy egymás mellé a fotográfiákat, hogy kitágította az értelmezési tartományukat. Az a furcsa dolog történik, hogy így a képek nem csupán a nézőre, hanem egymásra is hatnak. Vagyis egy meg egy kép az több mint kettő ebben az albumban.

És akkor jött Parti Nagy Lajos, aki, ha már arra járt, alkotott rögtön egy műfajt, a képmelléírást. Muszáj volt neki, mert a képaláírásnak, mint a sajtófotó elengedhetetlen részének, nagyon szigorúak a szabályai, követelményei. Azt pedig pontosan tudjuk, hogy ha vannak dolgok, amik nem valók Parti Nagynak, azok a szabályok, kötöttségek. Így hát lettek képmelléírások, amelyeknek ihletője egy-egy kép, de semmilyen szabály sem köti az érzések, gondolatok melléírását.

Szalay Zoltán felesége, László Ágnes szerkesztette a fotoalbumot; a kötetet a Kossuth Kiadó jelentette meg.

Természetesen az nem lepett meg, hogy Parti Nagy Lajos nagyon tud írni, a meglepetés az, hogy legalább annyira tud nem írni is. Az albumban ugyanis nincsen minden fotóhoz képmelléírás, az viszont nagyon fontos, hogy melyikhez van és melyikhez nincs.

A Hobo Blues Bandtől, a nyolcvanas évekből származó idézet persze nem pusztán a hatvanas, hanem a hetvenes évekre is vonatkozik:

„Elrohant velünk az élet, álmodtunk, mert volt miről,

Óh, azok a 60-as évek, nem tehetnek semmiről…”

Aki ebben az albumban mindenről tehet, az Szalay Zoltán fotográfus.

Olyan képeket készített a hatvanas-hetvenes években, hogy provokált, na jó, mondjuk szebben: rávett velük szerkesztőt, képszerkesztőt, írót, hogy elkészítsék ezt az albumot. Azért, hogy akik akkor már éltek, emlékezzenek, akik még nem éltek, láthassák, hogy milyen is volt az a két évtized Szalay szerint, feketén-fehéren.