Bádogdob: hangtalan dobpergés és üvegtörő sikoly

A Bádogdobról saját történetem is van. Negyven éve Nyugat-Németországban a Szabad Európa Rádió filmjegyzetét hallgattam. A cannes-i fesztiválon nagydíjat (később Oscar-díjat is) nyert provokatív; naturalista, abszurdba, pornográfiába is hajló, groteszk drámáról beszéltek. (A nyitó képen a Kamra előadásának kulcsszereplői.)

Egyszerűen, súlyos jelzők nélkül volt szó a Günther Grass könyvéből (1959) készült, Volker Schlöndorff által rendezett filmről (1979): a Bádogdobról.

Tárgyilagosan emeltek ki kulcsmozzanatokat; értékeltek tartalmi és stiláris jegyeket. Főként német színészi alakításokat (de pl. sztárként Aznavourt és Olbrickit is). Érződött a rendkívüliség; ugyanis nem pusztán egy gyermektestű felnőtt hányattatásai: állandó gonosz lázadása és bosszúszomja kapott erős filmes megjelenítést. Hanem a lengyel–német történelem kritikus lapjait is korrekt módon értelmezték; a kisebbségnek számító kasub népség sorsa szemszögéből; háborús miliőben.

A klasszikus mozifilm drámai üvegtörős jelenete.

Kezdetben minderről itthon egy vakhang sem szólt – még. És ha már vakhang; a főhős, Oscar rendkívüli képessége, hogy éles sikolyára törik minden üveg. Ezzel bárhol – minden felelősséget elhárítva – manipulált, visszaélt. Adódtak párhuzamok; a honi (át)törés e művekről kis ideig még késett. Szocialista üvegplafon?

(A Bádogdob másik, érzékletes illusztrációja)

A 144 perces film döbbenetet keltett, Amerikában vihart is aratott. Hazai bemutatása csúszott, sokáig szűk körre is korlátozódott. Oka: a szovjet katonák nemi erőszakát is bemutatta; ez 1979 táján a „béketáborban” nem volt illendő.

Holott! Írói bravúr – sok más nagy pillanat mellett – ahogyan ezt Grass a könyv 456. oldalán a pincei jelenetben, finom iróniával megírja. Tetvek, hangyák uralják a színt; rátörnek a pincére a vöröskatonák; játszanak a gyermekekkel; közben a náci jelvény bonbonnak tűnhet. Négy katona özv. Greffnét leteperi, aki egyre mérsékeltebben áll ellen. A főhős kisember minden gonoszságát bevetve a bűnös náci jelvényt „átruházza” atyai jótevőjének, aki pánikban fuldokol ettől; egy értetlenkedő katona szitává lövi.

Ugyanez a kulcsjelenet a filmben 2:12-nél még plasztikusabb: Oscaron kívül senki nem akarna rosszat; idillien gyermekszerető a légkör; mégis tragédia kerekedik. Míg a többiek erőszakolnak, egy kiskorú arcú kalmük katona öl, mert félreérti helyzetet, s mert erre van trenírozva. Idegenben a bátyuska nem számít; még fölösleg is van belőle; sőt, a bosszú jogos – adódnék ott eme értelmezés is.

Szerintem filmtörténelmi jelentőségű képsor is látható a moziban. (Hasonlóképpen, mint Eizenstein Patyomkin páncélosának jelenete az odesszai lépcsőkön a halhatatlanságba guruló babakocsival. Avagy a Wagner-zenére: a Valkűrök lovaglására helikopter támadást indító rohamegység képe Francis Ford Coppola Apokalipszis, most című háborús mozijában.)

A Bádogdobban – kb. a film közepén – mindössze 3 percnyi bizarr jelenetsor teszi őrületesen nevetségessé a Danzig városában fennhéjázó, karlendítős erődemonstrációt tartó nácikat. Előbb még a német kultúrfölényről szónokol egy egyenruhás (kb. így: korábban nem kellett a lengyeleknek posta, hiszen mi tanítottuk meg őket írni). Csakhogy a náci indulóba beledobol a kis Oscar, amitől a zene a Kék Duna keringővé alakul át. Akarva-akaratlanul mindenki táncolni kezd; a demonstráció burleszkbe fullad; majd az eső – megtisztulás nélkül – szétveri a ceremóniát. Szimbólum (a „szabad várossá” nyilvánított) Danzig; később más okból megint, bár ugyanaz a történelmi színtér: bizony, hogy Gdansk.

Jelképes, hogy a mozi legvégén előkerül egy marhavagon és a 90 centinyi Oscar megtörve, a neki régóta kijáró penitencia ellen ágálva ezen halad a vég(zet)e felé. Az örök nagymama részvétlenül nézi, majd kimegy a krumpliföldre. Minden kezdődhetne elölről?!

A könyvbeli és a filmes bravúr akkora truváj, hogy ezek metamorfózisát színházban megcsinálni, avagy átlépni, s elengedni: ezt látni kell. Vajon transzformálják, szimbolikusan hozzák, kihagyják, értelmüket mégis megjelenítik: az itt a kérdés! Gyors válasz: hiányérzet nélkül teljesítenek! Valami olyasmi lett, mint Karinthynál a cirkuszi normalitás: a világ legnagyobb törpéje, illetve legkisebb óriása.

A könyvsiker után és nyomán (2006) pedig Günther Grass a feltárt náci múltja miatt világszerte polémiák kereszttüzébe került: így az alkotó, a könyv és film is. Örök dilemma: mikor, miként s meddig választható szét, állítható szembe egymással a szerző élete és a műve?! Nincs közmegegyezéses zsinórmérték.

(Zárójelben: már itthon, 1981-ben, 16 forintért, simán megvettem a könyvet; a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatának jeles darabját. Később videokazettán hozzájutottam a filmhez is. Könyv, kazetta rongyos külleművé vált.) Magasra emeltetett a léc a színház alkotó közössége számára.

A Kamrában bemutatott mai (2020. február 11-i) előadás előtt persze mindkettőbe belenéztem. Nem vizsgáztatom a Katonát; az érdekelt, hogy vajon felidéződik-e a gondolati mag új színtéren és más művészi megjelenítésben. Válasz: igen. A mű lelke jelen van! Sikerült a mutáció: a „megszüntetve megőrzés”; ami a produkció döntő dicsérete.

A film IMDb-és 7,5 pontját ide is vonatkoztatom; bár kicsit jobban (8,5) értékelem most a színen látottakkal. Elismeréssel ajánlom másoknak is megtekintésre. Dicséret jár annak a bátorságnak is, amely a színházi produkcióra vonatkozó kritikákat, észrevételeket a saját helyen megismerhetővé tette. A sértődött gyávaság másutt egyre nagyobb divat.

Tucatnyi kritikai értékelés olvasható a Katona József Színház internetes felületén. Egy kivételével pozitív vélemények; érvek, szempontok sorjáznak a dramatizált szövegről, a rendező szuverén és kreatív megoldásairól, a lehetetlen megkísértésének győzelméről, a történelmi szembenézés kínjairól és elkerülhetetlenségéről, a szülők világának elutasításáról; arról, hogy egy infantilis világban vajon mi abszurd, mi reális, és mindezt hogy’ kell/lehet kimondani, megmutatni. Így van.

Oskarként Dér Zsolt és Elek Ferenc; foto: szinhaz.hu

Sokszor egy nagyregény vizuális „aprópénzre váltása” kudarc, ám ez itt mégsem az; mi tette ilyenné? Szólnak a műértők a színre vitel részletes kihívásairól. Ezek: sűrítés, értelmezés, műfaji korlátok, kényes egyensúly irónia és valóság között; önazonosság és határok; történelmi hűség a rombolás-újjáépítkezés zűrzavarában. Kell-e előrángatni a múltat; s ha már muszáj, hogyan érdemes. Hangsúly tevődik a „fizikai színházra”, az előadás okos komplexitására, a díszletek, más képi mozzanatok eredetiségére; a humor jelenlétére; az ész és az érték harmóniájára; a szerepek sokszorozódásának minőségi módjaira.

Mindenki dicséri különösen Elek Ferenc, Dér Zsolt, Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán játékát. Valamennyi kritikus kifejti érveit a kiváló színészi teljesítmények eredetéről és adekvát módjáról: többen jelzik, hogy most itt valamennyire mindenki főszereplő.

Jelenet az első felvonásból. (Puskel Zsolt felvétele)

Emelkedettséget mutat, hogy nem jönnek elő a farbával: miféle Bádogdob az a színen, melyben nincsen dobszó? (Azt ugyanis a narrátor helyettesíti.) Hasonlóképpen nincs álvita amiatt sem: két színművész kétféle karakterrel ad-e egy jó „kis” Oscart; s mitől érvényes ez a megkettőzött perszonalizáció? Bruttó, nettó? Hasadás? Dehogyis! Találó sűrítmény olvasható viszont a törpeségbe zárt lényegről: „milyen igaza van ennek a démoni vakarcsnak?!”

Három és fél évvel a bemutató után is – szerintem – helytállóak az alapkérdések színpadi válaszai, s így a nagyon jó vélemények is. Más mondta, egyetértek: morális erő, minőség és bátorság fémjelzi a Katona hozzáállását, s benne a jelen produkcióját is. Aláírom. Ám itt és így mit lehet még önállóan felhoznom?

Iskolai jelenet a Bádogdobból. (Foto: Puskel Zsolt.)

Tréfásan adódnék a szólásmondás: nem kell nagydobra verni? Dehogyisnem! A vártnál is jobb előadás formálódott ma. Ezt a nagyrészt negyven alattiakból álló közönség így is fogadta. Különösen sziporkázott, avagy elmélyülten játszott ma Elek, Szirtes és Bezerédi. Az indulóból átlényegült keringős jelenet mestermunka lett. Az előjeleknél is kreatívabbnak tűnt a miniszínpad, mint a pazar, ötletes színtér „belakása”. 

Három észrevételem akad: 1. Az I. felvonás vége felé egy-egy többször megismételt epizód, illetve monológ nem hatott ráerősítőnek, holott célja ez lehetett (volna).

2. Színházban is kevésnek, laposnak és gyengének tűnt föl nekem a cselekvés helyett kapott puszta narráció a II. felvonás egyik kulcsjeleneténél: ez a nácijelvény lenyelése, s e miatt a főhős lelövésének amúgy megérdemelt, igazságot szolgáltató drámája.

3. A mű szülőhelye, a városnév számos változása visszatérő mondat a narrátortól; tán helye lett volna, már csak történelmi okokból is megemlíteni a mait: Gdansk. Nem állt meg az élet a virtuális Danzigban a negyvenes évek után sem.

Még pár kiegészítő, napi élményt elevenítek fel a játékról és a játszókról. Így: tényleg megvoltunk lelketlen dobpergés nélkül. Örömmel ismétlem meg: a stilizált, hümmögősen kísért Kék Duna-keringőakció nagy szimbolikus bonmot. Helyénvalónak látszott az üvegtörős jelenetek és effektusok színpadi megkomponálása is. Kifejező és hatásos a díszlet, adekvát a jelmezek hozzárendelése. Zeneileg és erős a kontraszt ott, ahol kell.

Mindez járulékos „haszon” a színészek kitűnő alakításaihoz. Látszólag kevesen vannak, nagy a feladat, sok a váltás, pörög a tempó mindkét részben. Többük átváltozásai önmagukban is remeklések.

A kreatív, sőt merész rendezői koncepció értő szemekre és fülekre talál pl. Oscar kitalálásában és mindegyikőjükben; csakugyan, bármelyikük kvázi főszereplő ott és akkor a színen. A színészgárda tán még önmaguknak, meg persze egymásnak, s nekünk is – emlékezetes játékot valósít meg; a tapsrendnél a jogos büszke öntudat is felsejlett náluk.

Nincs hiányérzetem a könyv és a film után a színház miatt sem: itt a három nem a (történelmi) magyar igazság.

Főbb alkotók és közreműködők: Günther Grass groteszk történelmi drámája két részben (14. évhez kötött karikával) a Katona József Színház Kamrájában; színpadra alkalmazta Mikó Csaba; rendezte Hegymegi Máté; dramaturg Gábor Sára, Bereczki Csilla; zene Kákonyi Árpád, Keresztes Gábor; díszlet Fekete Anna; jelmez Kálmán Eszter; „munkatársként” közreműködik 24 további személy; a színművészek: Elek Ferenc, Dér Zsolt, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Szirtes Ági, Pálmai Anna, Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, Rujder Vivien és Tasnádi Bence.

(A képek a Katona József Színház fotó-képtárából valók: köszönjük!)