Sokáig Picasso nekem a „Békegalambot” meg Guernica című festményét jelentette, aztán jó húsz éve „találkoztam” vele New Yorkban, a Guggenheim Múzeumban. Most pedig már elkísér és szaporodik az élmény.

1881. október 25-én született Pablo Picasso, teljes nevén Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso. Ez a név így 23 szóban leírva majdnem olyan bonyolult, mint festészete, de zsenialitása többek között éppen abban volt, hogy egyszerűen „Picasso” -ként már kinek-kinek érthető, szuggesztív, lenyűgöző és szerethető is. A párizsi iskola jelentős képviselője egy nehéz természetű, rendkívül termékeny művész volt, aki óriási hatást gyakorolt a huszadik századi avantgárdra.
Picasso csodaember vagy inkább embercsoda volt, amilyet a történelem legfeljebb egyszer produkál minden száz évben. Mintegy 160 cm magassága ellenére óriás volt. Igen. Különleges vitalitása és intelligenciája, karizmatikus egyénisége tette azzá. Úgy élt, ahogy élni akart, azt festette, amit csak ő látott – az emberiség két arcát. Volt minden: nagyon szegény, szegény, gazdag és nagyon gazdag. Mi volt a titka? Főúrian szegény; nagyvonalúan arcátlan; fájdalmasan vidám – igazi szélsőséges spanyol, igencsak exhibicionista, és sugárzóan emberi. Nem tudott élni szerelem nélkül. Az igazi, a mindent elsöprő, legnagyobb szerelme, a festészet volt. „Tiszta, fehér festővászon előtt felizgulok, érzékeny leszek, mielőtt elkezdek festeni.” (verslista.hu)
*
Picasso 1935-ben két évre felhagyott a festészettel, és elkezdte papírra vetni gondolatait. Spanyolul és franciául írt verseket és színdarabokat. Kéziratai hemzsegtek a helyesírási hibáktól, amelyeket nem volt hajlandó kijavítani. Úgy gondolta, egyénisége elveszne egy olyan szabályrendszerben, melyhez semmi köze. És igaza volt. Ami a tartalmat illeti, A farkon csípett vágy című színdarabjának 10 szereplője van: Nagylábujj, Tyúkszem, Tortácska, Unokanővér, Bütyök, Két kis Kutyus, A Csend, Sovány szorongás, Kövér szorongás, Függönyök. Hát így.
*
„Nem lehet a természettel ellenkezni. Erősebb az a legerősebb embernél! Nagy érdekünk, hogy jóba legyünk vele. Megengedhetünk magunknak bizonyos szabadságot, de csak a részletekben.” (Pablo Picasso)
Picasso művészi munkássága három egymástól elkülöníthető korszakra bontható: a kék korszakra, a rózsaszín korszakra, valamint az analitikus kubizmus korszakára.
A kék korszak pályája elejére tehető, az 1900-as évek első éveire. 1900-ban járt először Párizsban, ami nagy hatással volt munkáira, és hamar letelepedett itt. Ezt a korszakot a kevésbé gyászos rózsaszín követte, amelynek legismertebb munkája az Az Avignoni kisasszonyok.
Ezt követték kubista munkái, amely művészeti mozgalomnak idővel egyik legjelentősebb képviselője lett.
Az avignoni kisasszonyok maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett, ma a modern képzőművészet alapművének tartják Pablo Picasso 1907-re elkészült festményét. Ez a vad női aktcsoport a viccelődő André Salmontól nyerte a nevét, minthogy szereplői valójában nem avignoni nők. A képen valójában a barcelonai Avignon utca egyik bordélyházában működő öt meztelen prostituáltat láthatjuk, akik közül ketten afrikai maszkot viselnek. (cultura.hu)
*
„Nálam a kép felbontás eredménye. Festek egy képet, azután szétrombolom. Végeredményben semmi sem vész el; a vörös, amit egyik részről elvettem, ott van valahol másutt.” (Pablo Picasso)
*
„A háború után Pablo visszaköltözött a Rivériára. Dora Maar helyét a 21 éves festőnő, Françoise Gilot váltotta még 1944-ban. Közben a festő felett is eljárt az idő, Gilot így ír róla a nagy botrányt kavart Picassóval az arénában című kötetben: “Picasso külseje kissé meglepett. A Cahiers d’Art művészeti folyóirat 1936-ban kiadott Picasso különszámában megjelent Man Ray-fénykép alapján elképzeltem, milyen lehet: sötét hajú, derűs. csillogó szemű. erősen zömök, keménykötésű, … szóval egy szép állat. Most pedig őszülő hajával és szórakozottságból vagy unalomból távolba révedő tekintetével magába zárkózó, keleti ember benyomását keltette, és emlékeztetett az egyiptomi Írnok szobrára a Louvre-ban.” (cultura.hu)
*
A művészettörténet kifigyhatatlan a Picasso-történetekből. Íme néhány:
„Minden gyerek egy művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.” (Pablo Picasso)
*
A II. világháború idején Picassót is zaklatta a Gestapo. Egyszer egy tiszt szimatolt a műtermében, meglátta az asztalon a Guernica fotóját, és megkérdezte: „Ezt ön csinálta?” „Nem. Ön. – válaszolta Picasso.
*
Picasso Dél-Franciaországi otthonában sok látogató megfordult. Többen meglepődtek azon, hogy a falakon egyetlen Picasso kép sem lógott. „Mi van Pablo, nem szereted a saját műveidet?” „Ó, pont ellenkezőleg – jött a válasz – nagyon tetszenek. Csak sajnos, én nem engedhetek meg magamnak egy Picassót…”
*
Egyszer volt, hol nem volt (a történet olyan, mint egy mese, úgyhogy ennyi kijár) egy szegény művésznek volt egy Picassónak tulajdonított festménye. Megkérte hát egy barátját, lenne szíves elvinni a mesterhez, hogy hitelesítse. Picasso megnézte a képet, és hamisítványnak minősítette. Később elutasított egy másik hasonló kérést is, majd egy harmadikat. De ekkor már a barátban szakadt el a cérna: „De hát, a saját szememmel láttam, amikor ezt festetted! – vetette a szemére. „Persze, de miért pont én ne tudnék Picassót hamistani?? – jött a vállrándítás.

„Utolsó éveit leginkább a magány, valamint a kétségbeesés jellemezte. 1973. április 8-ai halálakor utolsó szavai állítólag a következők voltak: Koccintsatok rám, igyatok az egészségemre, hiszen tudjátok, hogy én már soha többé nem ihatok.” (Máth Dávid)

A Simkó János: Estike + Pablo Picasso bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Hetven évvel ezelőtt, egy fényes, napsütéses délutánon a magyar fiatalok összefogtak, és megváltoztatták a történelem menetét. Békés szándékkal, erkölcsi tisztasággal és elképesztő bátorsággal álltak ki, hogy harcoljanak a szabadságért, a demokráciáért és Európáért. A véres megtorlás nem váratott sokat magára. A szovjetek tankokat és csapatokat küldtek a munkások és a diákok ellen. Ám az 1956-os vértanúk példamutató bátorságukkal reményt keltettek. Ahogy Václav Havel fogalmazott: „A remény határozottan nem ugyanaz, mint az optimizmus. A remény nem az a meggyőződés, hogy valami jól fog alakulni, hanem az a bizonyosság, hogy valaminek van értelme, függetlenül attól, hogyan alakul.” Ez az üzenet ért célba világszerte, amikor közölték a Sztálin szobrának ledöntéséről készült képeket. Amikor hírt adtak a sebesülteket ellátó orvostanhallgatókról. Amikor a rádió a legvégsőkig a szabad Magyarország hangját sugározta.

Ezeken a képeken – nem először és nem utoljára – Európa és a világ Magyarországra figyelt, és meglátta a reményt. És tegyük fel magunknak a kérdést: miért cselekedtek ilyen brutálisan a szovjetek? Mi végett kerülhetett sor a könyörtelen elnyomásra és annyi ártatlan élet kioltására? A válasz egyszerű – a szovjetek is féltek. Féltek az emberektől, akiknek a nevében állítólagosan cselekedtek. Féltek, hogy ha Magyarország népe győzedelmeskedik, a demokrácia iránti vágy teret nyer. És féltek, mert tudták, hogy míg az elnyomás csak még több elnyomás révén maradhat fenn, a szabadság olyan tűz, amely könnyen lángra lobban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Miért gyűlünk össze, hogy megünnepeljük a maihoz hasonló évfordulókat? Azért gyűlünk össze, hogy gyászoljunk, mert magyarok tízezrei vesztették életüket, illetve sebesültek meg. Azért gyűlünk össze, hogy emlékezzünk azokra, akiket letartóztattak, bebörtönöztek és hidegvérrel kivégeztek, noha sokan közülük éppen hogy csak betöltötték 18. életévüket. Azért gyűlünk össze, hogy gyászoljuk a száműzötteket, azt a 200 ezer embert, akik elmenekültek otthonaikból és akik közül a legtöbben soha nem tértek vissza. De mindenekelőtt azért gyűlünk össze, hogy kimondjuk: áldozatukat sohasem fogjuk hiábavalónak érezni.

Magyarország népe az esélytelenséggel dacolva harcolt a szabadságért, a demokráciáért és az igazságosságért, és olyan értékek mellett állt ki, melyek meghatározzák a mai Európáról alkotott képünket. Szabad választások. Szólásszabadság és gondolatszabadság. Szabad élet. Korrupció nélküli kormányzás. Ezek nem absztrakt követelések voltak az utcára vonuló fiatalok számára. Ezekért az elvekért az életüket adták. Emlékezetük felidézi számunkra, hogy a demokrácia győzelme nem elkerülhetetlen. A történelem nem sugárút. Minden generációnak meg kell vívnia a saját küzdelmét, hogy újjáélessze szabadságainkat és demokráciánkat. Erkölcsi értelemben ez ennek az évfordulónak a szíve-lelke. A tanulság, amit soha nem szabad elfelejtenünk. Ma itt, Önök előtt állva semmi szükség emlékeztetőre: Önök jól tudják, hogy mit jelent a demokrácia újjáélesztése.

Hat hónappal ezelőtt a magyarok egy új fejezet mellett tették le a voksukat. Arra szavaztak, hogy túllépnek a megosztottság évein, a bizalomvesztésen, a szabadságjogok visszaszorulásán, a jólét csorbításán. Tízből nyolc magyar élt szavazati jogával. Sokan közülük most szavaztak első alkalommal. A kommunista uralom vége óta ez volt a legmagasabb választási részvétel. Aznap éjjel az emberek az utcán ünnepeltek. Idegenek együtt örültek. Az ünneplés nem terv szerint zajlott, az öröm spontán és felszabadultan kért utat magának: kreatív, reményteli és őszinte volt.  És itt a Duna partján – ahol 70 évvel azelőtt emberek vonultak az utcára és adták az életüket azért, hogy Magyarországon demokráciát teremtsenek –, azon az éjszakán az emberek táncoltak és ünnepelték, hogy Magyarországon újjáéledt a demokrácia. És ez az ország ismét elküldte a világnak a remény üzenetét. Világossá tette, hogy a demokratikus visszacsúszás visszafordítható. Hogy a dezinformációt és a félelemkeltést le lehet győzni. Hogy a demokrácia jövője a nép kezében van. És ahol összefogás van, ott a demokrácia is győzedelmeskedik.

Jól esik ma visszatérni Magyarországra, egy újjászületett országba. Én személy szerint nagyon otthon érzem itt magam. És ma egy egyszerű üzenetet hozok. Egy család vagyunk. Az Önök története egyúttal a mi európai történetünk is. Az Önök jövője egyúttal a mi európai jövőnk is. Önök ismételten az Uniónkba helyezték bizalmukat és hitüket. És ez a bizalom megtisztel bennünket.

Tisztelt Miniszterelnök Úr, kedves Péter!

Amikor közvetlenül a választások után találkoztunk, megállapodtunk abban, hogy közösen lépünk előre. Magyarország küzdeni fog a korrupció ellen és helyreállítja a jogállamiságot. Önök az eredmények érdekében keményen dolgoznak. Megerősítették a csalás és a korrupció elleni küzdelemre vonatkozó szabályokat. Átláthatóbbá tették a közpénzek elköltésének mikéntjét. Magyarország csatlakozik az Európai Ügyészséghez. Önök e lépésekkel a magyarok kívánságának tesznek eleget. És e reformok valódi eredményeket hoznak. Magyarország ismét lehívhatja az európai forrásokat. A Horizont Európa program ismét hozzáférhető. És minden magyar diák ismét részt vehet az Erasmus programban. Végre! Már nagyon hiányoltuk őket. És ez még nem minden, az idei év végéig a NextGenerationEU-tól kezdve a tudományos élet szabadságához kapcsolódó alapokig további fejlemények várhatók. A komoly erőfeszítések tehát eredménnyel járnak. A befektetői bizalom erősödik. Magyarország közös jövőnk iránti megújult elkötelezettségének köszönhetően pedig Európa is erősebb. Ma itt mindannyiuknak, akik ezt az új fejezetet írják, Európa köszönetét fejezem ki.

Hadd zárjam gondolataimat Magyarország egyik igaz barátja és egy nagyszerű európai, Albert Camus szavaival. A forradalom első évfordulóján ezeket a szavakat írta, amelyek ma is ugyanolyan visszhangot keltenek, mint akkor: „Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesült Európában.” Sok évtizedbe és még több küzdelembe telt, de Európa egyesült. És egységes is maradt. A mi feladatunk, hogy Európa egysége fennmaradjon. Most, és még sokáig.

Köszönöm. Éljen Magyarország! Éljen Európa!

Forrás: Európai Bizottság

A A mi feladatunk, hogy Európa egysége fennmaradjon – Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökének beszéde az Országgyűlésben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ő 26 éves volt, anyám 22, gyakorlatilag elmenekültek a zalai szülőfalunkból – ők is ott születtek, mindkét család ott élt – , mert nagyapámékat kuláknak nyilvánították, őt pedig többször összeverték a kollektivizálók…

56 októberében alig néhány hónapja éltek Budapesten, a két család megtakarított pénzéből vettek egy kis házat Sashalmon, a Hősök fasorában, – később ez volt az az utca, ahonnan az orosz tankok lőtték az Üllői utat, mert ez Sashalom szinte a Gellértheggyel egy magasságban lévő utcája, legalábbis ezt mesélték sok-sok évvel később.

Engem, a kétévest akkor nem vittek magukkal Pestre, Pölöskén hagytak az anyai nagyszülőknél és a dédmamánál, a forradalom kitörése, majd leverése után pedig nem mertek felvinni, így fél évig nem is láttam őket, amikor pedig értem jöttek, akkor nem igazán akartam megismerni őket…

Szóval, apám azt mesélte, hogy kíváncsi vidékiként mindent látni akartak, nézték, hogyan döntik le a szobrot, a tömeggel együtt mozogtak, így kerültek a Blaha Lujza térre, de már nagyon későre járt, felkapta a szobordarabot, emléknek jó lesz, gondolta, és gyalog elindultak a belvárosból Sashalomra, mert semmi nem járt, nem volt busz, se HÉV.

Gyalogoltak, a szobordarab egyre nehezebb lett, így aztán Nagyicce magasságában elhajította fák közé, talán még most is ott van, a földbe süppedt, körbe fonták a fák gyökerei, tömör bronz, évszázadokig megmarad, hetven éve a forradalom emléke a kiserdőben…

A Hetven év bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az elmúlt közel egy évtized intenzív történeti, régészeti és antropológiai kutatási eredményei közül a történész kiemelte, hogy sikerült leszűkíteni a Mohács–Nagynyárád–Majs–Udvar–Duna közötti tájon belül azt a területet, ahol a csata egyes fázisai zajlottak.

A legfontosabb újdonságnak a III. és IV. tömegsír feltárása jelentette, amelyet a JPM régészei mellett a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársai végeztek el több éven keresztül. Az igazságügyi orvosszakértők bevonásával végzett munka során egyrészt az újabb tárgyi leletek (pénzérmék, kapcsok) megerősítették, hogy ezek valóban az 1526. évi csata keresztény áldozatai. Másrészt bebizonyosodott, hogy a mintegy ötszáz ember maradványait rejtő két tömegsírba döntően a csata utáni kivégzés során legyilkolt férfiak holttesteit dobálták teljes rendezetlenségben.

Varga Szabolcs szerint az emlékévre való felkészülés során a történettudomány is elvégezte a feladatát. A számos intézményben dolgozó kutatók, köztük a Történettudományi Intézet munkatársai a frissen feltárt nyugati és oszmán források segítségével új eredményekre jutottak a csata előzményeinek, azaz a Jagelló-kornak a megítélésében, a csata lefolyásának rekonstruálásában és a csata következményeinek értékelésében.

Az eredmények közé tartozik az európai környezet és az Oszmán Birodalom jobb megismerése is, ami segít megérteni a Magyar Királyság helyzetét az adott korban, és reálisabb képet ad a korabeli elit mozgásteréről, még inkább kényszerpályájáról. A történész elmondta: ezek alapján nem beszélhetünk az országnak a Mátyás király halálát követő általános hanyatlásáról, és a mohácsi vereség legfőbb okának a világbirodalommá váló oszmán állam agresszióját tartjuk, amellyel szemben a Jagelló-kormányzat saját erőből már nem tudott eredményesen védekezni. A közel háromszoros túlerőben lévő ellenséggel szemben a keresztény seregnek nem volt reális esélye a győzelemre, ám a kétségtelenül súlyos következmények és az ország három részre szakadása ellenére sem a legrosszabb forgatókönyv valósult meg.

A 16. század középső harmadában a Magyar Királyság a területi veszteségek dacára sikerrel integrálódott a dunai Habsburg Monarchiába, megmaradt a nyugati keresztény kultúrkörben, majd százötven év ádáz küzdelme után európai segítséggel felszabadultak az ország megszállt területei.

A történeti kutatások egyik legfontosabb hozadéka, hogy sikerült a mohácsi csatával kapcsolatos mítoszokat a maguk történetiségében értelmezni. Az elmúlt évszázadokban ugyanis alapvetően egy belső nézőpont alapján magyarázták a vereség okait, és úgy gondolták, hogy az a magyar elit alkalmatlansága és önzése, hazai és külföldi összeesküvések sorozata, valamint a Nyugat cserben hagyása miatt következett be. Azaz, ha a Magyar Királyságban mindent jól csináltak volna, el lehetett volna kerülni a vereséget. „Ma úgy látjuk, hogy a Jagelló királyi udvar pontosan érzékelte saját helyzetét és az országra leselkedő hatalmas veszélyt, ezekre pedig saját képességei alapján reálisan reagált.”

Az is az új eredmények közé tartozik, hogy a csata rekonstruálásában sikerült túllépni azon a lekicsinylő értelmezésen, miszerint a magyar sereg egyetlen dicstelen, másfél órás rohamban szenvedett csúfos vereséget.

A történeti kutatások egyik fontos részét képezte a mohácsi csatában részt vett személyek felkutatása. A munka egy, a Történettudományi Intézettel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal, illetve a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen benyújtott konzorciumi pályázat részeként, a sátorhelyi tömegsírok régészeti feltárásával párhuzamosan zajlott, így egyszerre kaptak arcot és nevet a résztvevők. A cél az volt, hogy a fennmaradt hazai és külföldi forrásokból összegyűjtsék a csata áldozatainak és túlélőinek nevét, és rövid életrajzok segítségével kövessék nyomon sorsukat.

Bár a keresztény had mintegy 25-30 ezer katonájából jelenleg csupán 250-300 fő azonosítható név szerint, a mintából már határozott tendenciák rajzolódnak ki. A politikai elit szinte hiánytalanul csatlakozott II. Lajos hadjáratához, és a parancsra távol maradók is gyakran elküldték csapataikat. Várdai Pál egri püspököt a király pénzszerzés végett rendelte vissza Budára, katonáinak többsége azonban Mohácsnál harcolt; az idős Bornemissza János pozsonyi ispán sem vonult hadba, de az elküldött háromszáz lovasából mintegy százötven elesett. E konkrét esetek cáfolják azt a közkeletű képet, amely szerint a nemesség tömegesen cserben hagyta volna uralkodóját.

https://mta.hu/mta_hirei/szamvetes-500-ev-utan-mohacsrol-115595

A Nem volt reális esély a győzelemre – 500 év után Mohácsról a legújabb kutatási eredmények tükrében bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Néhány ember 1776 július 2-án aláírt egy papírt, egy nyilakozatot, amit két nap múlva kihirdettek Philadelphiában. Ez nem azért volt forradalmi, mert fellázadtak a brit korona ellen, hiszen ilyen, vagy ehhez hasonló dolog előfordult máskor is a történelemben. De ők leírtak néhány veszélyes mondatot: hogy az emberek egyenlőnek születnek, és a hatalom nem Istentől vagy a királytól származik, hanem a néptől.

Persze voltak rabszolgák. A nők nem szavazhattak. Az őslakosoknak senki sem kérte ki a véleményét. A szabadság ünnepén sokan nem voltak szabadok. De a történelem furcsa játékot játszik. Néha nem az számít, hogy egy eszme az első pillanatban igaz-e, hanem hogy később számon lehet-e kérni rajta a saját ígéretét.

Amerika két és fél évszázada tulajdonképpen erről szól: újra és újra emlékezteti önmagát arra, amit egyszer leírt. Néha sikerül. Néha látványosan nem.

Most, a Függetlenségi Nyilatkozat 250. születésnapján sem diadalmenet az ünnep. Az ország politikailag megosztott, a társadalmi feszültségek óriásiak, a világ már nem olyan egyértelműen amerikai, mint harminc éve volt. Kína kopogtat, Európa önállósodni próbál, a mesterséges intelligencia pedig olyan korszakot nyit, amelyben már nem biztos, hogy ugyanazok lesznek a nagyhatalmak, mint eddig.

De mégis, ha végignézünk a modern világon, szinte mindenütt találunk valamit abból a kísérletből, amely 1776-ban indult. Alkotmányokat, fékeket és ellensúlyokat, szólásszabadságot, független bíróságokat, polgári jogokat, a hatalom leválthatóságának gondolatát. Nem mind amerikai találmány, de Amerika tette őket globálissá.

Lehet szeretni vagy utálni az Egyesült Államokat. Mindkettőre bőven szolgáltat érveket, azonban egy valamit nehéz elvitatni tőle: képes volt 250 éven át úgy vitatkozni önmagával, hogy közben nem szűnt meg önmaga lenni. Ez manapság, amikor országok napok alatt esnek szét, intézmények hónapok alatt veszítik el a hitelüket, és a közbeszéd néha egyetlen hosszú kiabálásnak tűnik, önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.

A születésnapokon szokás kívánni valamit. Amerikának talán nem újabb technológiai csodákat kellene kívánni. Abból úgyis lesz még. Inkább azt, hogy képes legyen ugyanazzal a bátorsággal, kíváncsisággal és önkritikával belenézni a tükörbe, amellyel emberei egykor megírták azt a bizonyos nyilatkozatot, hiszen a szabadság és függetlenség kivívása és megtartása nem egyszeri esemény, minden nemzedék folyamatosan elvégzendő házi feladata.

A Kétszázötven gyertya egy makacs köztársaság tortáján – Boldog Függetlenség Napot! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1975-ben jártam először az Egyesült Államokban, rokonoknál. Piri néni és Rudi bácsi 1956 után hagyták el Magyarországot; disszidensek, emigránsok voltak, ahogy akkoriban mondtuk. Mindkettőjüknek volt már két-két gyereke, később pedig két közös gyermekük is született. Így aztán ők is elmondhatták Karinthyval élve: a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.

A családtörténetben benne volt az egész korszak feszültsége. Piri néni már a hetvenes évek elejétől hazajárt Budapestre. Rudi bácsi viszont kijelentette: ő csak akkor hajlandó ide repülni, ha megbuktak a kommunisták. Ezt az ígéretét be is tartotta. Csak a kilencvenes évek elején jött először Pestre.

Nekem az a másfél hónap Philadelphia, mellett Roslynban életem egyik nagy kalandja volt. Az Egyesült Államok akkor már a függetlenségi nyilatkozat kétszázadik évfordulójára készült; 1975-öt írtunk, egy évvel voltunk a bicentenárium előtt. A városban, ahol az amerikai államiság alapító emlékezete különösen erős, minden ezt az ünnepet készítette elő. Piri néni ls Rudi bácsi természetesen elvittek az Indenpendence Hall-ba, a Függetlenség Csarnokába, ahol 1776-ban kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot.

Amikor másfél hónap után hazarepültem Budapestre, magammal hoztam egy másolatot az amerikai alapító dokumentumok egyikéről, és egy kis replikát a Liberty Bell-ről, a Szabadság harangról, ezt karácsonykor néha használjuk csengettyű helyett. .. Nem a Függetlenségi nyilatkozatot, hanem az alkotmány, pontosabban a preambulum másolatát. „We the People of the United States” – „Mi, az Egyesült Államok népe azért, hogy egy tökéletesebb országot hozzunk létre, megalapozzuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső békét, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, elrendeljük és megalapítjuk ezt az Alkotmányt…

A Függetlenségi Nyilatkozat, majd a függetlenségért vívott harc megalapozta Egyesült Államok alkotmányát, melynek preambuluma tökéletesen kifejezi azt, amit népfelségnek nevezünk. Világos politikai üzenet: a hatalom forrása nem az uralkodó, nem párt, nem államapparátus, hanem a nép. 1975-ben, Magyarországról nézve, ennek a mondatnak különös súlya volt. Nem elvont alkotmányjogi formula volt, hanem annak az ígérete, hogy a közösség maga lehet saját politikai rendjének alapja.

A philadelphiai út megváltoztatott, azt is mondhatnám, hogy kinyitotta a szemem, egyszerre lett családi emlék és történelmi tapasztalat. Ott olvastam el a Gulag szigetcsoportot Szolzsenyicin-től, a szovjet rendszer valóságát bemutató és leleplező könyvet, amit Magyarországon csak 1990 után lehetett legálisan megszerezni. Mit jelent otthon lenni, és mit jelent a szabadság, mit jelent elnyomottnak és szabadnak lenni?

Most, amikor újra alkotmányozni fognak Magyarországon, érdemes lenne ezt az ominózus mondatot, sőt az egész preambulumot magyarítani. Nem túl nagy munka, és bevált gyakorlatként alkalmazható volna, például így:

„Mi, Magyarország népe, azért, hogy egy tökéletesebb országot hozzunk létre, megalapozzuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső békét, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, elrendeljük és megalapítjuk ezt az Alkotmányt Magyarország számára.”

A „Mi, Magyarország népe” – egy amerikai emlék tanulsága bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1989 novemberének végén, a Bársonyos Forradalom napjaiban, Prágában jártam. A Vencel téren egy héten keresztül minden egyes nap több százezres békés, de elszánt tömeg hullámzott. Az emberek vállvetve protestáltak, jelszavakat kiabáltak és énekeltek. Aztán kulcscsomókat emeltek a magasba, és úgy rázták őket, mintha együtt akarnák kinyitni a jövő kapuját.

Újságíróként érkeztem. Dokumentumműsort készítettem a Magyar Rádió számára az eseményekről Meghalt félelem címmel, amellyel díjat is nyertem később, és amelyet aztán egy darabig évről évre megismételt a Kossuth Rádió a forradalom kitörésének napján, november 17-én. Pontosabban, akkor még csak a Rádió ki nem küldött tudósítójaként, önszorgalomból működtem a prágai utcákon s tereken, és fogalmam sem volt róla, mihez is fogok kezdeni azzal a tömérdek hangfelvétellel, amit azokban a napokban készítettem.

Beszélgettem az utca emberével és a jövő politikusaival egyaránt, Folyamatosan jegyzeteltem, és szinte mindent felvettem, ami elhangzott a tüntetéseken, amelynek első számú hőse Václav Havel, a disszidensként emlegetett író volt. Mivel azidőtájt az angolnál is jobban beszéltem a cseh nyelvet, így nem volt nehéz megérteni, mi történik körülöttem. Egy nép ott is azt mondta, hogy elég volt! Akkor még senki sem tudta pontosan, hogyan végződik a történet. Azt sem, hogy a rendszer által üldözött drámaíró, Václav Havel néhány hét múlva az ország elnöke lesz. 

Harminchét év telt el azóta. Néhány nappal ezelőtt egészen más hírt kaptam Prágából. Kétségbeejtő hírt. A 2004-ót a működő Václav Havel Könyvtár fennmaradása veszélybe került: azt rebesgetik, bármikor bezárhat. Pedig ez a történet nem így indult, nagyon nem így. Az intézmény súlyos belső válságba jutott, a munkatársak többsége már távozott. A 17 fős személyzet kollektívan mondott fel Tomáš Sedláček igazgató ellen tiltakozva, és az is kiderült, hogy azért szűnt meg a finanszírozás, mert az eddigi támogatók visszaléptek, Dagmar Havlová, a volt elnök felesége pedig bejelentette, hogy elhatárolódik a projekttől.

A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy Dagmar Havlová, az egykori elnök valaha színésznőként ismertséget szerzett özvegye hosszú és fájdalmas mérlegelés után döntött a visszalépés mellett. Nyilatkozatában „fatális következményekről” beszélt. Távozása nem csupán személyes gesztus, hanem komoly figyelmeztetés is volt a cseh közélet számára.

A hír egyébként is különösen furcsa pillanatban érkezett. Pár nappal korábban jelent meg az Infovilágban az amerikai elnöki könyvtárakról szóló írásom. A cikkben azt mutattam be, hogyan rajzolnak önarcképet magukról az amerikai elnökök az általuk létrehozott intézményeken keresztül. Különösen lenyűgözött a Chicagóban felépült Obama Presidential Center, az elnöki központ, amely egyszerre múzeum, oktatási központ, közösségi tér és politikai örökség.

A prágai intézmény más funkciót töltött be. A Václav Havel Könyvtár soha nem akart monumentális intézmény lenni. Nem versenyzett az amerikai elnöki központokkal, nem épített üvegpalotákat és látványos látogatóközpontokat. Inkább szellemi műhelyként működött, igen szerény keretek között. Nem felhőkarcoló, hanem egy tipikus régi ház adott otthont neki, az ódon Ostrovní utcában. A kapu felett egyszerű neonreklám fogadta a látogatókat, Havel jellegzetes, szívecskés logójával. Ez a kép, a ház bejárata már első ránézésre is tökéletes vizuális metaforája a „hús-vér közép-európai valóságnak”.

Maga a könyvtár határozott profillal rendelkezett. Nem csoda, hiszen az amerikai elnöki könyvtárák mintájára hozták létre.  A történet mélységes mély iróniája abban rejlik, hogy a Václav Havel Könyvtár alapítói pontosan ismerték az amerikai elnöki könyvtárak rendszerét. Maga Havel is többször hivatkozott rájuk inspirációként. A prágai intézményt 2004-ben kifejezetten e mintát követve hozták létre. Chicago és Prága tehát nemcsak képletesen kapcsolódik össze. A két történet kezdettől fogva ugyanannak az elképzelésnek két változata volt.

A könyvtár kéziratokat, leveleket, fényképeket, hangfelvételeket őrzött, konferenciákat, vitákat és oktatási programokat szervezett. Az elmúlt két évtizedben kutatók, diákok és érdeklődők ezrei fordultak meg falai között. Feladata nem pusztán Havel emlékének őrzése volt, hanem azoknak az értékeknek az életben tartása is, amelyekért egész életében küzdött: a szabadság, a civil bátorság és az emberi méltóság eszméjének továbbadása a következő nemzedékeknek. A könyvtár egyik eredeti feladata az volt, hogy Havel gondolatait a fiatal generációkhoz is eljuttassa el. Oktatási programokat működtetett, vitafórumokat szervezett, és a szabadságról, demokráciáról, emberi jogokról folytatott párbeszéd egyik fontos helyszíne volt.

Elgondolkodtató a kontraszt. Miért van az, hogy a cseh állam és a közép-európai elit hajlamos elfelejteni a saját hőseit, ha azok már nem szolgálnak aktuálpolitikai érdekeket? Míg az USA-ban az elnöki örökség nemzeti brand és szent tehén, nálunk a magántőke (a távozó milliárdosok) szeszélyeitől függ, hogy megmarad-e a múltunk.

A cikk, az amerikai elnöki könyvtárakról mesélő cikkem megjelenése után érkezett egy olvasói üzenet: „Tudja, hogy Prágában közben a Václav Havel Könyvtár a túlélésért küzd?” Igen, most már tudom, és nagyon nem vagyok boldog tőle. Ha tehetném, biztosan megakadályoznám. De igazából ekkor állt össze bennem a kép. Chicago és Prága nem két külön história, hanem ugyanannak a történetnek két fejezete. Az egyik helyen építenek. A másikon menteni és túlélni próbálnak. Miközben Chicagóban profi imázsgyár épül százmilliókból, Prágában a bürokrácia és az intrika záratja be a boltot. Ez igazi kelet-európai abszurd, amit érdemes közelebbről is szemrevételezni.

Méltatlan és felháborító az, ami most történik. Pedig Václav Havel nem akármilyen elnök volt. Író volt. Gondolkodó. Disszidens. Politikai fogoly. Olyan ritka politikus, akinek a morális tekintélye jóval nagyobb volt, mint a politikai hatalma. A rendszerváltás idején Közép-Európa számára ugyanazt jelentette, amit Nelson Mandela Dél-Afrikának vagy Lech Wałęsa Lengyelországnak: a szabadság emberi arcát. Sokan emlékeznek arra a híres jelenetre, amikor Bill Clinton amerikai elnök prágai látogatása során Havellel együtt beült a hazánkban is komoly olvasótáborral rendelkező cseh író, Bohumil Hrabal törzshelyére, az Arany Tigris sörözőbe. Ma is meg lehet nézni, ez volt az a hely, ahol a történelem formálódott – nem steril konferenciatermekben, mint általában. És az, hogy az amerikai elnököt idehozták, azt üzente: a demokrácia a mindennapi emberek szintjén dől el.

A Tigris, ismétlem, nem elegáns VIP-szalon. Fapadokkal teli, füstös (vagy egykori füst emlékeit őrző), hangos prágai kocsma az Óvárosi tér közelében, ahol a törzsvendégek évtizedek óta ugyanannál az asztalnál ülnek. Természetesen a nevezetes kocsma ma is ugyanúgy méri a jóféle pilseni Prazdroj sört, mint évszázadokkal korábban, miközben a tőle sétatávolságra lévő Havel könyvtárat épp kiüríteni készülnek a menedzserek. De ne szaladjunk túlságosan előre.

Václav Havel az Arany Tigrisben, ebben a híres és bizonyos történelmi múlttal is rendelkező sörözőben látta vendégül az amerikai elnököt 1994. január 11-én.Az eseményről készült fénykép ma is látható a vendéglő falán, a betérő turisták legnagyobb örömére. Találtam egy forrást, amely pontosan leírja, miként és milyen szavakkal emlékezett vissza Bohumil Hrabal erre a nem mindennapi találkozóra:

„Majdnem négy órát vártunk rá az Arany Tigrisben. Amikor megérkezett és belépett, egy szép fiatalembert láttam, egy volt kosarast. Magas növésű, szép ember. Mi Havel elnök úrral a sarokban ültünk, és amikor a mi elnökünk fölállt, megkért, hogy én is üljek oda Clinton elnök úr asztalához. Ott aztán kezet fogtunk, és én, mint az Arany Tigris törzsvendége is, mélyen a szemébe nézve (…) azt mondtam: »Clinton elnök úr! Ön engem Garry Cooperre emlékeztet a Délidő című filmből, mert Ön nemcsak, hogy pontban délkor érkezett Brüsszelbe, de Prágába is pont délben érkezett, sőt pontosan délkor továbbrepül majd Moszkvába is. Tehát ugyanúgy délben, mint Gary Cooper«.”

Nem protokollfotó-alkalom volt. Nem kampányesemény, hanem három ember, Clinton és Havel meg az akkor már nemzeti kincsnek számító veterán író, Bohumil Hrabal találkozása, akik hittek abban, hogy a szabadság nem csupán politikai rendszer, hanem erkölcsi kötelesség is. Bár világok választották el őket, mégis értették egymást.

Clinton a Fehér Házból, a világ legprofibb politikai gépezetéből érkezett, de Havel nem a prágai vár aranyozott termeibe vitte, hanem a füstös U Zlatého tygra sörözőbe, a nép közé, egy korsó Pilseni sör mellé, és talán a hely specialitását, az Ördögrostélyost is megkóstoltatta vele. Mert Havelnek nem kellett high-tech díszlet ahhoz, hogy elnök legyen. Milyen ironikus az a tény, hogy ma Clintonnak ragyogó üvegpalotája van elnöki könyvtár címen Arkansas-ban, Havel prágai szellemi otthonáról pedig épp leolvad a finanszírozás. Az előzmények ismeretében különösen nehéz most megérteni, hogyan kerülhetett válságba az a könyvtár, amely éppen ezt az örökséget és a Bársonyos Forradalom vezetőjeként világhírűvé vált cseh elnök emlékezetét hivatott őrizni.

A magyarázat részben prózai. Vezetési konfliktusok. Belső viták. Pénzügyi bizonytalanság. Távozó támogatók. Mindez önmagában nem egyedi történet. Kulturális intézmények százai küzdenek hasonló problémákkal Európa-szerte. Cseh sajátosság viszont, hogy a rendszerváltó humanista filozófus-drámaíró emlékét ma egy olyan technokrata, kaotikus menedzseri válság fojtja meg, ami ellen Havel annak idején a szatirikus színdarabjaiban (pl. a Kerti ünnepségben vagy a Leiratban) tiltakozott.

Ami ezt az ügyet ezen felül még különlegesebbé teszi, az nem a válság ténye, hanem aktuális szimbolikája. 2026 októberében lenne Václav Havel 90. születésnapja (született: 1936. október 5-én). Normális esetben ilyenkor konferenciák, kiállítások, emlékkötetek és ünnepi rendezvények készülnének. Ehelyett arról folyik a vita, hogy az elnökről elnevezett intézmény egyáltalán tovább tud-e működni.Ez a helyzet túlmutat egy könyvtár sorsán. A kérdés valójában az, hogyan is emlékezünk mi a 21. században.Mit őrzünk meg a múltból? Mit tartunk fontosnak? Mire jut pénz, figyelem és energia?

A biztosan kijáró és megérdemelt állami támogatásról még említést sem tettünk. Ugye? Az amerikai elnöki könyvtárak mögött erős intézményi rendszer, alapítványok és jelentős anyagi források állnak. Az örökség megőrzése ott részben állami, részben társadalmi ügy.Közép-Európában gyakran más a helyzet. Itt a történelmi emlékezet sokszor sérülékenyebb. A cseh emlékezetpolitika pedig, úgy tűnik, gyorsan felejt. A közelmúlt így természetesen könnyebben válik politikai viták vagy gazdasági nehézségek áldozatává. Pedig Havel öröksége ma talán aktuálisabb, mint valaha. Mert ő a hatalom és a lelkiismeret kapcsolatáról beszélt. A szabadság felelősségéről. Az igazság fontosságáról.Olyan kérdésekről, amelyek a mai Európában ismét napirenden vannak.

Ezért a Václav Havel Könyvtár válsága nem elsősorban egy intézmény válsága, hanem annak a próbája, hogy a szabadság emlékezete túléli-e azokat, akik kivívták. Ahogy Ian Willoughby, a Radio Prague International újságírója megjegyezte: különösen keserű irónia, hogy a könyvtár éppen akkor jutott válságba, amikor Havel határozott, emberi jogokra épülő világképe aktuálisabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Legyünk bizakodóak. A prágai Havel könyvtár talán megmenekül. Új támogatók érkezhetnek. A szervezeti problémák rendeződhetnek. Őszintén remélem, hogy így lesz. De a valódi kérdés nem ez, hanem az, hogy megőrizzük-e azt a szellemi örökséget, amelyet Václav Havel képviselt és ránk hagyott. Mert ha ezt elveszítjük, akkor nem egy könyvtárat veszítünk el. Hanem valami sokkal fontosabbat.

TÉNYEK

• A prágai könyvtár pontos neve: Václav Havel Könyvtár (Knihovna Václava Havla).
• A válságot kirobbantó igazgató: Tomáš Sedláček (neves közgazdász, 2025 márciusában nevezték ki).
• Havel özvegye: Dagmar Havlová (Havel második felesége egykor színésznő volt. Ő a napokban jelentette be a szakítást és a névhasználat visszavonását).
• A távozó cseh milliárdos szponzorok: Zdeněk Bakala és Karel Komárek.

A Tünde T. Guildford: CHICAGO MEGNYIT, PRÁGA BEZÁR bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mondataiban a csodálat sosem volt üres áhítat, inkább fegyelmezett kíváncsiság: az a fajta figyelem, amelynek nyomán egy madár, egy korallzátony vagy egy esőerdő nem egzotikus díszletté, hanem önálló jelentőségű világgá válik. Attenborough évtizedeken át úgy beszélt állatokról, növényekről és tájakról, hogy közben az embernek nem az volt az érzése: leckét kap, hanem az, hogy végre valaki normális hangon elmondja, milyen bonyolult és milyen törékeny helyen élünk.

Ebben volt a kivételes ereje. Nem a hangerőben, nem a pátoszban, hanem a pontosságban. Abban, hogy nála a legnagyobb dráma egyszerű felismerés: ha eltűnik egy élőhely, nem egy távoli természeti érdekesség vész el, hanem a közös világunk szegényedik. Kevés ember tudott ilyen szelíd mondatokkal ennyire kényelmetlen igazságokat közölni.

És persze van ebben valami szép irónia is. Egy olyan korban, amely megszállottan hajszolja az újdonságot, David Attenborough éppen az állhatatosságával maradt korszerű. Nem azért, mert mindig divatos volt, hanem mert következetesen ugyanazt képviselte: a kíváncsiságot, a tudást, a mértéktartást és a felelősséget. Ritka teljesítmény ez, különösen akkor, amikor a közbeszéd gyakran jutalmazza a zajt, de kevésbé becsüli a hitelességet.

Százévesen Attenborough nem egyszerűen ünnepelt személyiség. Inkább mérce. Arra emlékeztet, hogy a műveltség nem poros dísz, a természetvédelem nem hangulati kérdés, a jó ismeretterjesztés pedig nem leegyszerűsítés, hanem világos beszéd. Hogy lehet sokat tudni szerényen is, és lehet komolyan figyelmeztetni úgy is, hogy az ember nem önmagát tolja a kép közepére.

David Attenborough-nak ezért nem pusztán boldog születésnapot érdemes kívánni. Inkább azt: maradjon velünk még sokáig az a nyugodt, pontos és tisztességes tekintet, amellyel nézni tanított bennünket. Mert a Föld önmagában is lenyűgöző hely, csak időnként kell valaki, aki eszünkbe juttatja, hogy nem ártana végre komolyan vennünk. Isten éltesse a 100 éves David Attenborough-t!

• https://apnews.com/article/db91049358ead2a725920b782d10ed72
• https://www.britannica.com/biography/David-Attenborough

A Köszönjük, Sir David! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1988 decemberében írtam le, hogy csendes forradalom van Kelet-Európában. Ez a kifejezés utóbb szép karriert futott be. Az 1989-es évet a csodák évének nevezték, „annus mirabilis” – és számunkra az is volt. A rendszerváltásról ugyanis hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint valami történelmileg elkerülhetetlen folyamatról. Pedig belülről nézve egyáltalán nem annak látszott.

Lengyel barátaim közül többen nem hitték, hogy a kommunista rendszer ilyen gyorsan és ilyen békésen omlik össze. Egyszer volt módom erről beszélgetni Bronisław Geremek professzorral, a későbbi lengyel külügyminiszterrel is. Azt mondta: ő sem hitte, hogy így történik majd, ilyen gyorsan és vér nélkül. Állítása szerint egyedül Wałęsa mondogatta neki, hogy ez bekövetkezik.

Néhány évvel ezelőtt egy lengyel barátom tett egy megjegyzést Magyarországról, amely sokáig megmaradt a fejemben. Azt mondta: „Nálatok azért történhetett meg mindaz, ami később történt, mert nem dolgoztatok meg igazán a szabadságért.” Van ebben valami fájdalmas igazság.

Lengyelországban a szabadságnak ára volt: sztrájkok, internálások, rendőri erőszak, földalatti sajtó, személyes kockázat. Magyarországon 1989 inkább úgy érkezett meg, mint valami váratlan történelmi ajándék. Egy összeomló birodalom nyitotta ki az ajtót előttünk. Nem véres harcokkal szereztük vissza a szabadságot, hanem szinte „mennyei ajándékként” hullott az ölünkbe.

Talán azért is volt az a különös kettősség, amelyet ma már kevesen értenek. 1989 júniusában hatalmas tömeg vett részt Nagy Imre újratemetésén. Egy hónappal később legalább ugyanennyien voltak ott Kádár János temetésén. Az egyik tömeg a szabadság reményét gyászolta és ünnepelte egyszerre. A másik a kiszámíthatóságot, a biztonságot, a megszokott világ végét siratta. Ugyanaz az ország volt, estenként ugyanazok az emberek — csak két különböző félelemmel. És azt hiszem, ez ma sincs másként.

A mostani választás után választási forradalomról beszélnek, és a választás eredménye sok ember számára elemi erejű örömöt hozott. Most ünnep lesz a Kossuth téren, és én is megyek, hogy együtt ünnepeljünk. De több mint kétmillió ember szavazott a régi rendre. Nem tudjuk pontosan, ebből mennyi volt a félrevezetett ember, és mennyi a tudatos választó. De a szám tény marad.

A modern magyar történelem egyik legnagyobb kérdése talán mindig ugyanaz: a szabadság vagy a biztonság ígérete erősebb-e, a ragaszkodás a biztoshoz, vagy a félelem a változástól? És lehet, hogy a valódi rendszerváltás nem a politikában történik, hanem az emberek lelkében? Mert ott dől el, hogy mitől félnek jobban: a szabadságtól, vagy annak hiányától...

P.S. Az is eszembe jutott, hogy az ígéret földjére 40 évig tartott eljutni, és oda nem léphetett be mindenki…

A Három rendszerváltás bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Erre a kezdeményezésre építve az UNESCO 1991-ben azt javasolta, hogy május 3-a legyen a sajtószabadság nemzetközi napja. Az ENSZ Közgyűlése 1993-ban hirdette ki hivatalosan a sajtószabadság világnapját, így azóta minden évben ezen a napon emlékeztetnek arra, hogy a kormányoknak tiszteletben kell tartaniuk a sajtó szabadságát, a társadalmaknak pedig védeniük kell a hiteles tájékoztatás feltételeit.

A világnapnak kezdettől több célja volt. Egyrészt a sajtószabadság alapelveinek megerősítése, másrészt a világ helyzetének időről időre történő felmérése. Ugyanilyen fontos eleme a megemlékezésnek, hogy figyelmet irányítson azokra az újságírókra, akiket munkájuk miatt fenyegetés, megfélemlítés, peres nyomás, börtön vagy akár halálos erőszak ér. Május 3. ezért egyszerre ünnep és figyelmeztetés: a nyilvánosság szabadsága nem magától értetődő állapot.

Az UNESCO idei, 2026-os felhívása is ezt hangsúlyozza. A szervezet szerint a világnap ma is arra emlékeztet, hogy a sajtószabadság tisztelete állami kötelezettség, a szakma számára pedig az önvizsgálat és a szakmai etika napja is. Az idei nemzetközi program központi eseménye Lusakában lesz, miközben a világnap hátterében továbbra is az a kérdés áll, hogy a sajtó mennyire tud függetlenül működni a politikai nyomás, a dezinformáció, a gazdasági kiszolgáltatottság és a digitális fenyegetések korában.

Ehhez kapcsolódik Ursula von der Leyen mai üzenete is. Az Európai Bizottság elnöke a sajtószabadság világnapja alkalmából azt hangsúlyozta, hogy a független újságírás a demokratikus társadalmak tartóoszlopa, az újságírók pedig azok közé tartoznak, akik a hatalmat ellenőrzik, az igazság feltárásán dolgoznak, és ezért sokszor személyes kockázatot is vállalnak. Az Európai Bizottság ehhez kapcsolódó, 2026. április 30-án kiadott hivatalos közleménye ugyanezt a gondolatot bontotta ki: a szabad sajtó a demokrácia gerince, az újságíróknak pedig félelem, beavatkozás és megfélemlítés nélkül kell tudniuk dolgozni.

A bizottsági álláspont szerint az Európai Unió ezért a médiapluralizmus és a sajtószabadság jogi védelmét is erősíteni akarja. Ezt szolgálja az európai médiaszabadságról szóló jogszabály, valamint azok az uniós programok, amelyek az újságírók védelmét, a források bizalmasságát, a média ellenálló képességét és a független szerkesztőségek működési feltételeit próbálják javítani.

A sajtószabadság világnapjának története így ma már nemcsak egy 1993-as ENSZ-döntés története, hanem annak a felismerésnek a története is, hogy hiteles tájékoztatás nélkül a demokratikus intézmények is gyengülnek. Május 3-a éppen ezért nem egyszerű emléknap: minden évben újra felteszi a kérdést, hogy mennyire szabad a sajtó, mennyire védettek az újságírók, és mennyire képes a társadalom megőrizni a nyilvánosság függetlenségét.

Források:

• UNESCO, World Press Freedom Day: https://www.unesco.org/en/days/press-freedom
• Európai Bizottság, 2026. április 30-i közlemény: https://luxembourg.representation.ec.europa.eu/actualites-et-evenements/actualites/commission-reaffirms-its-unwavering-support-media-freedom-ahead-world-press-freedom-day-2026-04-30_fr
• Az EU Tanácsának sajtóoldala, 2026. május 2-i nyilatkozati hivatkozással: https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/

A Miért május 3. a sajtószabadság napja, és mit üzen ma Európa? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.