Mondataiban a csodálat sosem volt üres áhítat, inkább fegyelmezett kíváncsiság: az a fajta figyelem, amelynek nyomán egy madár, egy korallzátony vagy egy esőerdő nem egzotikus díszletté, hanem önálló jelentőségű világgá válik. Attenborough évtizedeken át úgy beszélt állatokról, növényekről és tájakról, hogy közben az embernek nem az volt az érzése: leckét kap, hanem az, hogy végre valaki normális hangon elmondja, milyen bonyolult és milyen törékeny helyen élünk.

Ebben volt a kivételes ereje. Nem a hangerőben, nem a pátoszban, hanem a pontosságban. Abban, hogy nála a legnagyobb dráma egyszerű felismerés: ha eltűnik egy élőhely, nem egy távoli természeti érdekesség vész el, hanem a közös világunk szegényedik. Kevés ember tudott ilyen szelíd mondatokkal ennyire kényelmetlen igazságokat közölni.

És persze van ebben valami szép irónia is. Egy olyan korban, amely megszállottan hajszolja az újdonságot, David Attenborough éppen az állhatatosságával maradt korszerű. Nem azért, mert mindig divatos volt, hanem mert következetesen ugyanazt képviselte: a kíváncsiságot, a tudást, a mértéktartást és a felelősséget. Ritka teljesítmény ez, különösen akkor, amikor a közbeszéd gyakran jutalmazza a zajt, de kevésbé becsüli a hitelességet.

Százévesen Attenborough nem egyszerűen ünnepelt személyiség. Inkább mérce. Arra emlékeztet, hogy a műveltség nem poros dísz, a természetvédelem nem hangulati kérdés, a jó ismeretterjesztés pedig nem leegyszerűsítés, hanem világos beszéd. Hogy lehet sokat tudni szerényen is, és lehet komolyan figyelmeztetni úgy is, hogy az ember nem önmagát tolja a kép közepére.

David Attenborough-nak ezért nem pusztán boldog születésnapot érdemes kívánni. Inkább azt: maradjon velünk még sokáig az a nyugodt, pontos és tisztességes tekintet, amellyel nézni tanított bennünket. Mert a Föld önmagában is lenyűgöző hely, csak időnként kell valaki, aki eszünkbe juttatja, hogy nem ártana végre komolyan vennünk. Isten éltesse a 100 éves David Attenborough-t!

• https://apnews.com/article/db91049358ead2a725920b782d10ed72
• https://www.britannica.com/biography/David-Attenborough

A Köszönjük, Sir David! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1988 decemberében írtam le, hogy csendes forradalom van Kelet-Európában. Ez a kifejezés utóbb szép karriert futott be. Az 1989-es évet a csodák évének nevezték, „annus mirabilis” – és számunkra az is volt. A rendszerváltásról ugyanis hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint valami történelmileg elkerülhetetlen folyamatról. Pedig belülről nézve egyáltalán nem annak látszott.

Lengyel barátaim közül többen nem hitték, hogy a kommunista rendszer ilyen gyorsan és ilyen békésen omlik össze. Egyszer volt módom erről beszélgetni Bronisław Geremek professzorral, a későbbi lengyel külügyminiszterrel is. Azt mondta: ő sem hitte, hogy így történik majd, ilyen gyorsan és vér nélkül. Állítása szerint egyedül Wałęsa mondogatta neki, hogy ez bekövetkezik.

Néhány évvel ezelőtt egy lengyel barátom tett egy megjegyzést Magyarországról, amely sokáig megmaradt a fejemben. Azt mondta: „Nálatok azért történhetett meg mindaz, ami később történt, mert nem dolgoztatok meg igazán a szabadságért.” Van ebben valami fájdalmas igazság.

Lengyelországban a szabadságnak ára volt: sztrájkok, internálások, rendőri erőszak, földalatti sajtó, személyes kockázat. Magyarországon 1989 inkább úgy érkezett meg, mint valami váratlan történelmi ajándék. Egy összeomló birodalom nyitotta ki az ajtót előttünk. Nem véres harcokkal szereztük vissza a szabadságot, hanem szinte „mennyei ajándékként” hullott az ölünkbe.

Talán azért is volt az a különös kettősség, amelyet ma már kevesen értenek. 1989 júniusában hatalmas tömeg vett részt Nagy Imre újratemetésén. Egy hónappal később legalább ugyanennyien voltak ott Kádár János temetésén. Az egyik tömeg a szabadság reményét gyászolta és ünnepelte egyszerre. A másik a kiszámíthatóságot, a biztonságot, a megszokott világ végét siratta. Ugyanaz az ország volt, estenként ugyanazok az emberek — csak két különböző félelemmel. És azt hiszem, ez ma sincs másként.

A mostani választás után választási forradalomról beszélnek, és a választás eredménye sok ember számára elemi erejű örömöt hozott. Most ünnep lesz a Kossuth téren, és én is megyek, hogy együtt ünnepeljünk. De több mint kétmillió ember szavazott a régi rendre. Nem tudjuk pontosan, ebből mennyi volt a félrevezetett ember, és mennyi a tudatos választó. De a szám tény marad.

A modern magyar történelem egyik legnagyobb kérdése talán mindig ugyanaz: a szabadság vagy a biztonság ígérete erősebb-e, a ragaszkodás a biztoshoz, vagy a félelem a változástól? És lehet, hogy a valódi rendszerváltás nem a politikában történik, hanem az emberek lelkében? Mert ott dől el, hogy mitől félnek jobban: a szabadságtól, vagy annak hiányától...

P.S. Az is eszembe jutott, hogy az ígéret földjére 40 évig tartott eljutni, és oda nem léphetett be mindenki…

A Három rendszerváltás bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Erre a kezdeményezésre építve az UNESCO 1991-ben azt javasolta, hogy május 3-a legyen a sajtószabadság nemzetközi napja. Az ENSZ Közgyűlése 1993-ban hirdette ki hivatalosan a sajtószabadság világnapját, így azóta minden évben ezen a napon emlékeztetnek arra, hogy a kormányoknak tiszteletben kell tartaniuk a sajtó szabadságát, a társadalmaknak pedig védeniük kell a hiteles tájékoztatás feltételeit.

A világnapnak kezdettől több célja volt. Egyrészt a sajtószabadság alapelveinek megerősítése, másrészt a világ helyzetének időről időre történő felmérése. Ugyanilyen fontos eleme a megemlékezésnek, hogy figyelmet irányítson azokra az újságírókra, akiket munkájuk miatt fenyegetés, megfélemlítés, peres nyomás, börtön vagy akár halálos erőszak ér. Május 3. ezért egyszerre ünnep és figyelmeztetés: a nyilvánosság szabadsága nem magától értetődő állapot.

Az UNESCO idei, 2026-os felhívása is ezt hangsúlyozza. A szervezet szerint a világnap ma is arra emlékeztet, hogy a sajtószabadság tisztelete állami kötelezettség, a szakma számára pedig az önvizsgálat és a szakmai etika napja is. Az idei nemzetközi program központi eseménye Lusakában lesz, miközben a világnap hátterében továbbra is az a kérdés áll, hogy a sajtó mennyire tud függetlenül működni a politikai nyomás, a dezinformáció, a gazdasági kiszolgáltatottság és a digitális fenyegetések korában.

Ehhez kapcsolódik Ursula von der Leyen mai üzenete is. Az Európai Bizottság elnöke a sajtószabadság világnapja alkalmából azt hangsúlyozta, hogy a független újságírás a demokratikus társadalmak tartóoszlopa, az újságírók pedig azok közé tartoznak, akik a hatalmat ellenőrzik, az igazság feltárásán dolgoznak, és ezért sokszor személyes kockázatot is vállalnak. Az Európai Bizottság ehhez kapcsolódó, 2026. április 30-án kiadott hivatalos közleménye ugyanezt a gondolatot bontotta ki: a szabad sajtó a demokrácia gerince, az újságíróknak pedig félelem, beavatkozás és megfélemlítés nélkül kell tudniuk dolgozni.

A bizottsági álláspont szerint az Európai Unió ezért a médiapluralizmus és a sajtószabadság jogi védelmét is erősíteni akarja. Ezt szolgálja az európai médiaszabadságról szóló jogszabály, valamint azok az uniós programok, amelyek az újságírók védelmét, a források bizalmasságát, a média ellenálló képességét és a független szerkesztőségek működési feltételeit próbálják javítani.

A sajtószabadság világnapjának története így ma már nemcsak egy 1993-as ENSZ-döntés története, hanem annak a felismerésnek a története is, hogy hiteles tájékoztatás nélkül a demokratikus intézmények is gyengülnek. Május 3-a éppen ezért nem egyszerű emléknap: minden évben újra felteszi a kérdést, hogy mennyire szabad a sajtó, mennyire védettek az újságírók, és mennyire képes a társadalom megőrizni a nyilvánosság függetlenségét.

Források:

• UNESCO, World Press Freedom Day: https://www.unesco.org/en/days/press-freedom
• Európai Bizottság, 2026. április 30-i közlemény: https://luxembourg.representation.ec.europa.eu/actualites-et-evenements/actualites/commission-reaffirms-its-unwavering-support-media-freedom-ahead-world-press-freedom-day-2026-04-30_fr
• Az EU Tanácsának sajtóoldala, 2026. május 2-i nyilatkozati hivatkozással: https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/

A Miért május 3. a sajtószabadság napja, és mit üzen ma Európa? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Százhuszonöt éve, 1901 május 1-én született Szerb Antal. Már azt is nehezen értettem meg, hogy hogyan ismerheti valaki így a magyar- és a világirodalmat. De hogy a jövőbe is látott… „A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján egy kirakatot látok, tele zománcozott éjjeliedényekkel. ’A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!’ Hát ez igen!”
(Trieszt, avagy a fáradtság; A harmadik torony, Szerb Antal útinaplója Olaszországról 1936-ban.)

Mennyi mindent másképp hívnak ma, mint azelőtt. A semmittevést ma kikapcsolódásnak hívják, a krémpitét krémesnek, a gyávaságot gátlásnak vagy másképp korszerűségnek, a termetet alaknak, az ostobaságot kétes ideológiának. Vajon mit akart velünk a természet, amikor úgy rendezte, hogy néhány év alatt, mindjárt kezdetkor kiégjünk, és azután csak a hamvakat őrizzük egy életen át?
(Két cigaretta közt, 269., 272. o.)
*

Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kitöltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valamilyen irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto [részt mondva az egész helyett], úgy nevezünk, hogy Irodalom.
(Könyvek és ifjúság elégiája 1938. október)
*

Hogy valaki Don Juan legyen, annak legfőbb feltétele nem az, hogy ő tessék minden nőnek, hanem az, hogy neki tessék minden nő. Aki válogatós, nem lehet Don Juan…
Mert jól hazudni csak az tud, aki el is hiszi, amit hazudik.
(Don Juan titka, 217–218. o.)
*
Pálfordulásokban és önmagam ellen fordulásokban gazdag életemben, – noha nem volt mesterem, akit meg nem tagadtam volna tovább vezető nyugtalanságomban, – nem emlékszem egy korszakomra sem, amikor ne olvastam volna újra és újra Babits Mihály verseit. Mint fiú, egy véletlen, egy kedves osztálytárs által hozzá irányítva, ezeken a verseken át eszméltem rá az irodalomra és arra, ami bennem az irodalomra reagál. Mint fiatal ember az õ hangjára és az õ hangján megszólaló Dantéra figyelve igyekeztem felemelkedni egy idealisztikus világszemlélet purgatóriumos magaslataira és első tudományos kísérletem arra irányult, hogy ennek a hangnak megfejtsem a titkát az irodalomtudomány számomra akkor újszerű módszereivel. Amikor pedig íróvá öregedtem, Babits minden egyes verse úgy érkezett hozzám, mint a hívőhöz a pápai bulla, mint csapattiszthez a fentről jött parancs, mint külországban élő követhez a titkos utasítás.
(Babits Mihály összes versei 1937; 474. o. [1])
*
Az író a szellem embere, és nem állhat egy olyan forradalom szolgálatába, amely szellem nélkül való, sőt szellem-ellenes… [A tömeg] …megunta, hogy egy elit-réteg vezesse és magának akarja megszerezni a vezetést. Éppen ezért gyűlöl mindent, ami elit, ami magasabb rendű nála, gyűlöli, tehát elsősorban a szellemet. Ez a tömeg eleve gyanakvással fogadna mindenkit, aki szabatos, világos, élvezetes stílusban tudja kifejezni magát. Ösztönösen ellenségének érzi az intellektuális embert, és ha valaha hatalomra kerül, ki fogja irtani. (…)
A XX. század nagy újítása az, hogy a tömeggel elhitették, hogy a szellem becsapta őket vagy nincs is, vagy ha van, nem ér sokat. A tömeg-ember megkönnyebbülve fellélegzik: „Ha csak műveletlennek kell lenni, azt én is tudok” – és készül a nagy leszámolásra.
(Az elmaradt viharmadár 1939. augusztus; 36–37. o.)
*
Néhány idézet az „Utas és a holdvilág”-ból:
Pénz mindig kell, hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos.
*
Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével.
*

• Semmi baja – mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
• Én? (…) Semmit. Éltem.
  *
• Érdekes. Talán azért, mert te már sokszor voltál Olaszországban, már nem ájulsz el, ha egy Fra Angelico képet vagy egy Bel Paese sajtot látsz. Én meg úgy érzem, hogy halálos vétket követek el minden állomásnál, ahol nem szállok ki. Nincs frivolabb dolog, mint vonaton utazni. Gyalog kellene menni, vagy legalábbis postakocsin, mint Goethe. Hátborzongató, hogy voltam Toszkánában, meg nem is. Hogy íme, elutaztam Arezzo mellett, és hogy arra van valahol Siena, és én nem mentem oda. Ki tudja, eljutok-e még valaha Sienába, ha most nem megyek el?
• Mondd már. Otthon sosem árultad el, hogy ilyen sznob vagy. Mi baj lesz abból, hogy nem nézted meg a sienai primitíveket?
• Ki kíváncsi a sienai primitívekre?
• Hát mit akarsz csinálni Sienában?
• Mit tudom én. Ha tudnám, talán már nem is izgatna. De ha kimondom ezt a szót, Siena, az az érzésem, hogy ott megláthatnék valamit, amitől minden rendbe jönne.
  *
  Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.
  *
  Szerb Antal: Budapesti kalauz – Marslakók számára
• LÁNCHÍD
  Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:
  Hullám alá ott künn magot temettek,
  Melyből – dacos habok piruljatok! –
  Maholnap hajh a szellem fegyverének
  Nagy győzedelmi íve kelni fog!
  Nyakát a’ vén folyam békén lehajtja,
  Melly oly sokáig délceg ‘s büszke volt,
  A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
  Az ész előtt egy nemzet meghajolt.
  A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.
  A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barokk, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.
  A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.
• Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.

A Simkó János: ESTIKE+ bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy ünnep, ami utcai harcokból született

A 19. század végén a munkások helyzete korántsem volt idilli. A napi 10–16 órás munka, a minimális jogvédelem és a kiszolgáltatottság általános volt. Innen indult az a követelés, amely ma már magától értetődőnek tűnik: a 8 órás munkanap. Az Egyesült Államokban 1886 május 1-jén sztrájk kezdődött ennek érdekében. Több százezer ember vonult utcára. A chicagói Haymarket téren tartott tüntetés azonban tragédiába torkollott: egy bomba robbant, lövöldözés tört ki, többen meghaltak. Az esemény sokkolta a világot, ugyanakkor szimbólummá vált. Három évvel később, 1889-ben a II. Internacionálé május 1-jét a munkások nemzetközi napjává nyilvánította. 1890-től kezdve világszerte megemlékezések, tüntetések és felvonulások kapcsolódtak ehhez a dátumhoz.

Magyarország: felvonulástól majálisig

Magyarországon először 1890-ben ünnepelték meg a munkások napját. A 20. század során a szocialista időszakban, május elseje állami keretek közé került: szervezett, kötelező felvonulások, transzparensek, politikai üzenetek és látványos tömegrendezvények jellemezték. A rendszerváltás után az ünnep átalakult. A hangsúly a politikai demonstrációkról a közösségi élmény felé tolódott: majálisok, családi programok, koncertek vették át a főszerepet. A nap „könnyebb” lett — de ezzel együtt valamennyire el is távolodott eredeti jelentésétől.

Mi maradt a régi kérdésekből?

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a munkásmozgalom fő céljai teljesültek. Létezik a 8 órás munkanap, vannak munkajogi szabályok, sok országban szociális védőháló is működik. A valóság azonban árnyaltabb. A „8 óra munka, 8 óra pihenés” jelszava korábban is abszurdnak tűnhetett, mára pedig teljesen elavult. Az okostelefonok és az online jelenlét miatt a munka ott van a magánéletben az esti e-mailek. a hétvégi feladatok és a folyamatos elérhetőség miatt.

A kérdés ma már nem csak az, hogy mennyit dolgozunk, hanem az is, hogy tudunk-e nem dolgozni.

Bizonytalan foglalkoztatás

Az új gazdasági modellek — platformmunka, gig economy, freelancing — rugalmasságot kínálnak, de gyakran biztonság nélkül:

• kiszámíthatatlan jövedelem
• gyenge jogi védelem
• hiányzó hosszú távú stabilitás

Ez sok szempontból emlékeztet a munkásmozgalom előtti korszak bizonytalanságára, csak modernebb köntösben.

Bérek és megélhetés

A bérek és a megélhetési költségek viszonya továbbra is központi kérdés. A gazdasági növekedés nem mindenhol jelenik meg egyenlően a fizetésekben, miközben az árak gyorsan emelkednek. A „meg lehet-e élni a munkából?” kérdése ma is aktuális.

Technológiai átalakulás

Az automatizáció és a mesterséges intelligencia új helyzetet teremt:

• egyes munkák megszűnnek
• újak jönnek létre
• nő a bizonytalanság bizonyos ágazatokban

A hangsúly egyre inkább azon van, hogyan lehet alkalmazkodni ehhez az átalakuláshoz, és ki marad ki belőle.

A munka értelme

Egyre többen nemcsak a fizetést, hanem a munka minőségét is mérlegelik: van-e értelme annak, amit csinálnak, fenntartható-e hosszú távon, nem vezet-e kiégéshez? Ezek a kérdések korábban ritkán kerültek elő — ma viszont egyre hangsúlyosabbak.

Május 1. ma kettős természetű: egyszerre emléknap és szabadidős esemény, múltidézés és jelenkori kérdések felvetése. A majálisok hangulata mögött ott húzódik egy komolyabb réteg is: annak a felismerése, hogy a munkával kapcsolatos alapvető kérdések nem tűntek el, csak átalakultak.

Egy nap, ami rólunk szól

Május 1. talán legfontosabb üzenete ma már nem egy konkrét követelés, hanem egy szemlélet: a munka nem pusztán gazdasági kérdés, hanem életminőségi is. Amikor tehát valaki ezen a napon kikapcsolódik, valójában egy hosszú történet eredményét élvezi. És bár a harcok formája megváltozott, a lényeg nem: milyen feltételek között dolgozunk, és milyen életet tesz ez lehetővé számunkra.

A Május 1.: piknik vagy társadalmi tükör? – A munka ünnepének múltja és jelene bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Bächer Iván: A balfi dombon

Ha már agyonverik az embert, legalább szép helyen tegyék.

A nyugati végen fekvő kies település, Balf temetődombja gyönyörű hely; a környező dombokon szőlők sorakoznak, alant a Fertő nádrengetege zöldell, a tetőn Árpád-kori kápolna kősisakja sárgul.

A minden szépre oly fogékony Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György és több ezer erre járt és erre halt bajtársuk biztos örömét lelte, lelte volna ez otthoni tájban.

Már a rómaiak is elégedetten kortyolták, használták az errefelé mindenütt fölfakadó vizet; ma pedig itt és a határ túloldalán, Ausztriában is vagy tucatnyi üzem dolgozza föl tiszta kincsét a földnek. A modern gyáracskák mellett több helyen megtekinthetők a rómaiak romnyomai is; Balfon mindenünnen a múlt köszönti a vándort. Köszönti, inti.

Fönn vagyunk a dombon, a temetődombon, mert a svábok – akár a szászok, székelyek és más eszes népek – föltették halottaikat, hogy ne mossa ki azokat a víz soha. A holtakat sikerült is menteni jobbadán; az élőkkel, azokkal volt a dolog bajos. Különösen, ha erre vonatkozó szándék sem maradt azokban, akik emberek voltak, vagy lehettek volna egykor.

Azok a német és magyar katonák, nyilasok, fegyveresek, akik 1944-45-ben a főként Budapestről idehajtott magyar munkaszolgálatosokkal a nagy és bevehetetlen nyugati erődrendszert építtették, örömmel öltek. Kedvvel ölték, lőtték, verték agyon honfitársaikat, véreiket, magyarokat. Köztük a magyar irodalom, tehát a magyarság legnagyobbjait.

Akikre szép, komor emlékmű int ma itt, fent a balfi dombon.

Winkler Barnabás építész hozott el ide. Ő tervezte a monumentet. Barnabás soproni, apja, Winkler Oszkár építész volt, akinek protestáns ősei Elzászból menekültek a vakbuzgó – tehát gyilkos – francia katolikusság elől. Az anyai ág viszont bajai, ami már rang önmagában is. Barnabás csaknem fél százada mellette kitartó asszonya muzsikus – vonzódom az építész-zenész párokhoz, mi tagadás.

Winkler Sopron akkor állami, de az evangélikusság évszázados hagyományait is őrző gimnáziumában, nagyszerű zeneiskolájában, zenekarában, képzőművészeti szakkörében és persze otthon, családban hatódott át a magyar és egyetemes kultúra legével. Elvégezte aztán, egymagában, magában azt is, amivel a kollektív magyarság még adós magának. Belegondolt, beleérzett, beleélt a múltba, beleélt a halálos múltba, a legfájdalmasabb magyar múltba is. Nem csupán zsidóvá – svábbá, tóttá stb., mikor mi kell – vált ezáltal, nem csupán – Moher Károly szavajárásával élve – lélekben körülmetélt, de „ügyes” lett, ügyei támadtak, amelyeket múlhatatlan kötelessége lett bevégezni – a mostani válságig jól menő, több tucat építészkollégának kenyeret adó iroda vezetése és a terebélyes család ölelő karbantartása mellett.

Méltatlanul feledett vagy mellőzött nagy magyar építészek emlékének támasztása és őrzése éppúgy ilyen ügy lett, mint Bach zenéje, a rózsaszín Zsolnay-fajanszok gyűjtése vagy a Balfon szenvedett és megölt magyarok méltó emlékhelye.

Az esztelen és végül minden szempontból értelmetlen „erődrendszer” építése során több száz munkaszolgálatos lett megölve itt, a balfi cinterem középkori falának tövében. Köztük a legismertebb a soha zsinagógában nem járt, tiszteletbéli erdélyi, nagy magyar tudós és író: Szerb Antal. Akinek műveit jóval a német megszállás előtt, tehát nem valamiféle külső nyomásnak engedve tiltották ki a magyar iskolákból.

Az agyonvert költő földi maradványait az özvegy Budapestre hozatta. De bajtársai többségének porhüvelye ma is itt van, a balfi dombban, ahol már 1948-tól emlékmű magasodik: Füredi Oszkár alkotása. A bronztáblát aztán az ezredforduló után kitépték, lelopták, mi mást is tettek volna véle.

Winkler Barnabás és Kutas László szobrászművész megőrizte a régi monument kéménymaradványát, és azt – uniós és soproni támogatással – 2008-ban rnegrázó emlékművel egészítette ki. A középkori torony iránt kanyargó út a kapu előtt váratlanul balra tér, és a kőfalba fut. Itt állnak, dőlnek, fekszenek az áldozatokra emlékező hatalmas márványkövek.

Ma is rendszeresen lezsidózzák az áldozatokat; de Winkler mementója pontos: a kő, amelyre Szerb Antal neve van bevésve, nem íves, nem zsidó sírkőre utal; egyenes záródásával jelzi, hogy a tudós író nem volt zsidó soha, már szülei sem voltak azok, a nagyszülei esetleg, de hát ahhoz meg kinek van mi köze, ugye.

Az egyház – hiába volt egy karnyújtásnyira – nem adott menedéket egykor. A csudálatos középkori kápolna körül német nyelvű sírkövek állnak. Balf sváb falu volt. Lakói közül sokan próbáltak segíteni az üldözötteken. Jutalmuk, sorsuk a kitelepítés lett.

Minden itt van, a dombon.

Átlátni még a – pillanatnyilag – láthatatlan határon is. Ahol az egykor volt szögesdrót emlékét ijesztő szoborzat is őrzi. A gémeskúttal koronázott – ettől magyar – zöldségespincéből fellépcsőző szocreál, nacreál lárvaalakok tökéletesen példázzák, mivé silányul a legnagyobb tehetség is, ha az alkotót az „elkötelezettség” hálója ejti rabul.

Római ókor és magyar középkor, sváb múlt, magyar szó, kultúra, irodalom, magyar barbárság és messzi Európa, szomorú napi való és vigasztaló, hív emberőrzés; minden itt van a balfi légben.

Tessék följönni bátran, és szippantani belőle egyet.

*

Megjelent a Népszabadság 2012. április 28-i számában, Bächer Iván “Kószáló rovatában, valamint a HAP Galéria kiadásában 2024-ben megjelent “Balf – Nemzeti emlékhely” kötet 146. oldalán. (Szerkesztette Winkler Barnabás és Gáspár Zsuzsa, olvasószerkesztő Sződy Macó.)

A Holokauszt emléknapon bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Lengyelország északkeleti része komoly sugárszennyezést kapott és a kormány április 30-án késő este tartott egy tájékoztatót, szembe menve a szovjet titkolózással. Ezen a tájékoztatón, amelyen tudósítóként én is részt vettem, az akkori kormányszóvivő, Jerzy Urban szájából hangzott el a mondat: a sugárfertőzésnek nem lesz több áldozata Lengyelországban, mint ahányan egy évben a dohányzás miatt halnak meg…

A lengyelországi előzmény az volt, hogy 1986 április 28-án, két nappal a csernobili katasztrófa után a Mikołajki Radioaktív Szennyeződésmérő Szolgálat megfigyelő állomása, amely az ország észak-keleti részén, közel a robbanás helyszínéhez található, regisztrálta a levegőben lévő radioaktív izotópok aktivitását, amely több mint félmilliószor!! nagyobb volt a normálisnál.

Azonnal informálták a Varsói Radiológiai Védelmi Központi Laboratóriumot, amely riasztást jelentett be. Kezdetben a lengyel tudósok azt feltételezték, hogy valahol atomrobbanás történt, de a radioaktív szennyeződések elemzése egyértelműen jelezte, hogy forrásuk csak nukleáris reaktortűz lehet. Csak este hatkor vált világossá mindenki számára, mégpedig a BBC rádióadásából, hogy Csernobil volt a forrás.

Április 28-ról 29-re virradó éjszaka bemutatták a hatóságoknak a polgári védelemi javaslatokat, amelyek fontos pontja egy nagy jód-dózis beadása volt a 131-es radioaktív jód felszívódásának blokkolására, amely a pajzsmirigyben felhalmozódhatott és rákbetegség kialakulásához vezethet.

Nem volt azonban elegendő jódtabletta az országban, ezért erre a célra a Lugol folyadékot, azaz a kálium-jodid és az elemi jód vizes oldatát ajánlották. A mi gyerekeink is ezt kapták, nem tudtuk, hogyan kell adagolni, ezért szegényeknek minden víz nélkül adtuk be a folyadékot, utána utaztak Pestre…

Az éjszakai tanácskozás után a lengyel kommunista párt vezetése és a kormány egy bizottságot hozott létre, amely úgy döntött, hogy 11 észak-keleti vajdaságban, amelyek felett áthaladt a radioaktív felhő, a gyermekeknek és serdülőknek be kell adni a jódos folyadékot.

Az akció aznap, 28-án este elkezdődött és egy napon belül a régióban a gyermekek mintegy 75%-a megkapta a jódot. Április 29-én a kampányt kiterjesztették az egész országra. Nem egészen két nap alatt Lengyelországban stabil jódot adtak be 18,5 millió embernek, főleg 17 év alatti gyermekeknek. Egyúttal úgy döntöttek, hogy megtiltják a legeltetést a réteken, és ajánlották, hogy a gyermekek tejport vagy sűrített tej kapjanak, továbbá, hogy ne egyen senki friss gyümölcsöt, zöldséget és gombákat. Ilyen intézkedéseket akkor a magyar kormány egyáltalán nem tett. Egy nem kicsit cinikus, bor és vodkakedvelő kolléga némi akasztófahumorral jegyezte meg, hogy lám, a tejivás még veszélyesebb, mint az alkoholfogyasztás…

A sajtótájékoztatóról és a lengyel kormány intézkedéseiről április 30-án éjszaka hazaküldtem a Magyar Rádiónak a tudósítást, a kollégák elmondása szerint ez másnap reggel hat órakor egyszer hangozhatott el. A május elsejei felvonulásokra készült ugyanis az ország, sugárzó napsütésben, és a hatalom nem engedte, hogy elrontásk azt a szép ünnepet… A tudósítást aznap nem is adták le többször, persze a Szabad Európa és a BBC magyar adása folyamatosan mondta a hírt… Két nappal később a 168 óra című, akkor éppen fénykorát élő rádióműsor már lehozta a beszámolómat, de ugye a két nappal korábbi hír finoman szólva másodlagos frissességűnek számít…

Úgy két hét múlva hazarendeltek Varsóból Budapestre, és Csillebércen, a KFKI-ban, vagyis a Központi Fizikai Kutatóintézetben megmérték, milyen sugárterhelést kaptunk. Nem csak én voltam ott, hanem magyar kiküldöttek százai a Szovjetunióból, Lengyelországból és más országokból is.

Korábban 4 ezer becquerel volt a határérték, amely fölött egészségre ártalmasnak minősítették a kapott sugárdózist. A becquerel a radioaktivitás SI egysége, a definíció szerint egy becquerel az aktivitása annak a radioaktív anyagnak, amelyben másodpercenként egy atommag bomlik el. A név Henri Becquerel francia fizikus nevéből származik. Becquerel ugyanis 1903-ban megosztott Nobel-díjat kapott a Curie házaspárral, így ismerték el a radioaktivitás felfedezése terén tett munkájukat. A természetes kálium az emberi szervezetben másodpercenként 4000 bomlást produkál, azaz aktivitása 4 kBq.

A mérés után szóban közölték velem, hogy hétezer becquerel-nyi dózist mértek, ami, úgy mondták, nem veszélyes az emberi szervezetre, és egyébként is, már felemelték a négyezres határétéket 8 ezer becquerelre… Ebben lehetett igazság, hiszen 40 év után, elég jó állapotban írom ezeket a sorokat. Szerencsés voltam, ugyanakkor ezt azok nem mondhatják el, akik azokban az április napokban magyar állami kiküldöttként, kamionsofőrként vagy repülőgép utasaként jártak, utaztak arra Ukrajnában.

Figyelemre méltó, hogy a magyar hivatalos személyek évek múltán is védték a saját mundérjukat, mondván, ők mindent jól csináltak, vagyis még azt is védték,, hogy április végén sem tájékoztatták az embereket, amikor már a lengyelek megtették… Az akkor Ukrajnában dolgozó, hivatalos kiküldetésben lévő emberek esetében, akik később rákban elhunytak, soha semmilyen összefüggést nem állapítottak meg a csernobili sugárzás és a haláleset között, és kártérítést sem fizettek.

Az sohasem derült ki, vajon igaza lett-e lengyel kormányszóvivőnek, amikor azt az ominózus mondatot mondta, vagyis valóban több tízezer áldozata volt-e Lengyelországban a csernobili robbanásnak? A számok, a becslések igen eltérőek, hiszen komoly érdekek ütköztek, így a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség sem volt érdekelt abban, hogy túl nagy legyen az áldozatok számáról szóló becslés, és az egyes államok sem akartak az áldozatoknak, azok hozzátartozóinak kártérítést fizetni…

Az alábbi összefoglalót a Kitekintő közölte:

Az ENSZ Atomsugárzás Hatásaival Foglalkozó Tudományos Bizottságának (UNSCEAR) 2011. áprilisi tanulmánya szerint a katasztrófahelyzet felszámolásán dolgozó 510 ezer munkás átlagosan 120 millisievertes (mSv) sugárdózist kapott 1986 és 1990 között. Az egyéni dózisok mértéke 10 és 1000 mSv között volt, 85%-uk a 20–500 mSv közötti tartományba tartozott. A 115 ezer kitelepített lakost 1986 és 2005 között átlagosan 31 mSv, a szennyezett területeken élő 6,4 millió személyt pedig átlagosan 9 mSv többletsugárzás ért a katasztrófából kifolyólag. A három érintett ország (Belarusz, Oroszország és Ukrajna) teljes lakossága átlagosan 1,3 mSv, Európa 500 millió lakója pedig 0,3 mSv mértékű radioaktivitásnak volt kitéve Csernobil által. …

A zónát a mai napig felügyelő és „üzemeltető” ukrán Különleges Ügyek Minisztériumának 2011-es jelentése szerint a szervezet nyilvántartása 314 ezer ún. likvidátort tart számon, akik közül 207 ezren dolgoztak a helyszínen 1986 és 1987 között. Az adatok alapján a likvidátorok körében a pajzsmirigyrák előfordulása az átlagos érték 5,6-szorosa, míg a női munkások között átlagosan másfélszer annyi emlőrákot diagnosztizáltak, mint a katasztrófa által nem érintett populáción. Az 1986–1987 között a helyszínen dolgozók körében a 2004 és 2007 közötti időszakban összesen 7190 rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, köztük 299 pajzsmirigyrákos és 226 emlőrákos esetet. …

A likvidátorok mellett a katasztrófa által leginkább érintett másik csoport a csecsemők és gyermekeké volt. Az adatok szerint az 1990-es évek elejétől kezdve drámai emelkedést regisztráltak a pajzsmirigyrákos megbetegedéseket illetően a baleset idején – elsősorban szennyezett tejtermékek elfogyasztása következtében – nagymértékű jód-131 dózist kapott gyermekek körében. Az ENSZ Csernobil Fórumának 2005-ös jelentése több mint 5 ezer esetről szólt, míg későbbi ukrán felmérések 1986 és 2008 között 6 ezer pajzsmirigyrákos megbetegedésről számoltak be a katasztrófa idején 18 év alattiak körében.

A Greenpeace a 2005-ös ENSZ Fórum megállapításaira adott „válaszjelentésében” 270 ezer pajzsmirigyrákos esetet, továbbá az 1990 és 2004 közötti időszakban összesen 200 ezer halálos megbetegedést kötött Csernobilhez. Ugyanakkor ötven, nagyrészt kelet-európai tudós által készített anyag a rákos megbetegedések Csernobil előtti arányát hasonlította össze a katasztrófa utáni adatokéival, a növekedést pedig egy az egyben a baleset számlájára írta. Emellett a nem pajzsmirigyrákos megbetegedések becsléséhez Hirosimából és Nagaszakiból származó adatokat használt, melyek azonban nem szolgáltatnak megfelelő tudományos alapot a két esemény, illetve a két érintett populáció jelentősen eltérő mivoltát figyelembe véve. Egy 2007-es, három orosz szakember (köztük a Greenpeace-jelentés egyik szerkesztője) által írt és angol nyelvre 2009-ben lefordított könyv szerint 2004-ig 985 ezren haltak meg Csernobil miatt…

Kép: wikicommons

A Csernobil: katasztrófa negyven évvel ezelőtt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem „lelkesűlés”,
A szó „szabadság” vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt,
S majd ha vénül a világ,
Elmondják az unokáknak
Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hirünknek
Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy aludt,
Igy zugott a diadalnál:
Mi viseltünk háborut!

Legyen tehát a tiétek,
A dicsőség és a bér,
Isten neki… nem küzdénk mi
Sem dicsőség-, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt,
A lopott babérokat,
Nem fogjuk mi fejetekről
Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!

Pest, 1848. június

A Petőfi Sándor: A MÁRCIUSI IFJAK bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Adam Smith korszakos műve, az An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations – magyarul A nemzetek gazdagsága 1776 március kilencedikén jelent meg. A több mint ezer oldalas könyv a modern közgazdaságtan egyik alapműve lett, és aligha túlzás azt állítani, hogy azóta is a gazdaságpolitikai viták egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Megjelenésének éve önmagában is jelképes: ugyanabban az évben fogadták el az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot, nem sokkal az ipari forradalom kibontakozása előtt, és mindössze tizenhárom évvel a francia forradalom előtt. A kérdés azonban ma is ugyanaz, mint Smith korában: mit tegyen az állam a gazdasággal? Engedje szabadon működni a piacokat, vagy védje saját iparát és társadalmát a globalizáció hatásaitó

A szabad kereskedelem logikája

Adam Smith talán legismertebb érve a kereskedelem racionalitásáról szól. Egy híres példájában azt írja: egy józan családfő sem próbálja otthon elkészíteni azt, amit olcsóbban meg tud vásárolni. Ugyanez igaz az országokra is. Ha egy másik ország hatékonyabban tud előállítani egy terméket, akkor gazdaságilag ésszerűbb importálni azt, és a saját erőforrásokat arra fordítani, amiben az adott gazdaság erősebb. Smith ezt egy ironikus kérdéssel szemlélteti: vajon ésszerű törvény lenne-e betiltani a külföldi borok behozatalát pusztán azért, hogy Skóciában burgundit készítsenek? A válasz nyilvánvaló. A tiltás nem gazdagítaná az országot, csupán drágább és rosszabb termékekhez vezetne.

Ezzel Smith a kor gazdaságpolitikáját, a merkantilizmust támadta, amely szerint az államnak minél több exportot és minél kevesebb importot kell elérnie, vámokkal és kereskedelmi korlátozásokkal védve a hazai termelést. Smith szerint ez a gondolkodás alapvetően félreérti a gazdaság működését: a kereskedelem nem zéró összegű játék, hanem kölcsönösen előnyös együttműködés. A mai világban – amikor vámháborúk, kereskedelmi blokkok és „nemzeti iparvédelem” jelszavai újra erősödnek – ez a gondolat különösen aktuális.

Smith nem volt dogmatikus

Ugyanakkor Smith műve sokkal árnyaltabb annál, mint ahogy gyakran idézik. A szabadpiaci közgazdaságtan hívei hosszú ideig a laissez-faire gazdaságpolitika „szellemi atyját” látták benne, ám a könyv alaposabb olvasata jóval összetettebb képet mutat. Smith például elfogadta, hogy bizonyos helyzetekben indokolt lehet a vámok alkalmazása. Ha a kereskedelem feltételei igazságtalanok, vagy ha nemzetbiztonsági érdekek sérülnek, akkor a korlátozások indokolhatók – de szerinte ezeknek átmenetinek kell lenniük. A kereskedelem hosszú távon annál hasznosabb, minél szabadabb. Ez a megközelítés ma is visszaköszön az Egyesült Államokban, Európában vagy Kínával kapcsolatban zajló vitákban, ahol a gazdasági nyitottság és a stratégiai önvédelem közötti egyensúlyt keresik.

A gazdaság célja: a társadalom jóléte

Adam Smith gondolkodása azonban nem merül ki a piacok védelmében. A könyv egyik legismertebb mondata így hangzik:„Egy társadalom nem lehet virágzó és boldog, ha tagjainak nagy része szegény és nyomorúságos.” Ez a mondat arra emlékeztet, hogy Smith számára a gazdaság nem öncél volt. A gazdasági növekedés értelmét abban látta, hogy javítja az emberek életét. Éppen ezért Smith azt sem tartotta igazságtalannak, hogy a gazdagabbak a közkiadásokhoz arányosan – sőt valamivel nagyobb mértékben – járuljanak hozzá. Egy helyen azt írja:„Nem ésszerűtlen, hogy a gazdagok ne csupán jövedelmük arányában, hanem valamivel annál nagyobb mértékben viseljék a közterheket.” Ez a gondolat ma meglepően közel áll a modern progresszív adózásról szóló vitákhoz. Nem véletlen, hogy egyes kortárs értelmezések szerint Smith akár a mai európai szociáldemokrata gondolkodás előfutárának is tekinthető.

Adam Smith láthatatlan kéz elmélete szerint a szabadpiacon az egyéni érdek és a profitmaximalizálásra való törekvés akaratlanul is a közérdeket szolgálja, vagyis a társadalmi jólétet. A kereslet és kínálat önszabályozó mechanizmusa a versenyt kihasználva optimális árakat és hatékony erőforrás-elosztást eredményez állami beavatkozás nélkül.

Mindenki megtalálja benne a saját Smith-jét

A könyv értelmezése körül ma is élénk vita zajlik. Egyesek a szabad piacok prófétáját látják benne, mások a társadalmi egyenlőtlenségek iránt érzékeny gondolkodót. Ahogy egy londoni kutató megfogalmazta: Adam Smith művében „mindenki megtalálhatja azt a Smith-t, aki alátámasztja az érveit”. Ez részben azért van így, mert Smith nem ideológiai dogmákat írt le, hanem a gazdaság működésének empirikus megfigyeléséből indult ki. Könyvében a szőlőtermesztéstől a tűgyárak munkamegosztásáig számos példát használ, hogy bemutassa, hogyan növeli a termelékenységet a specializáció és a kereskedelem.

Mit tanulhatnak ebből a mai döntéshozók?

Adam Smith talán legfontosabb üzenete a mai politikusok számára az, hogy a gazdaságpolitika nem lehet jelszavak kérdése. Sem a korlátlan piac, sem a teljes állami védelem nem univerzális megoldás. Smith szerint a jól működő gazdaság három alapelvre épül:

1. nyitottság a kereskedelemre, mert a specializáció növeli a jólétet;
2. óvatosság az állami beavatkozással, mert az gyakran torzítja a piacot;
3. figyelem a társadalmi következményekre, mert a gazdaság végső célja a közjó.

Ha a világ gazdaságpolitikája ma ismét egyre inkább a vámok, kereskedelmi blokkok és geopolitikai rivalizálás felé mozdul, Smith műve arra emlékeztet, hogy a gazdasági prosperitás alapja végső soron az együttműködés. Két és fél évszázaddal a könyv megjelenése után talán ez a legfontosabb tanulság: minél több a kereskedelem és a kölcsönös előny, annál nagyobb az esély arra, hogy a társadalom egésze gazdagabb és stabilabb legyen.

A 250 év után: mit üzen Adam Smith a mai gazdaságpolitikának? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Jules Gabriel Verne, francia író, egyben a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakja 1828. február 8-án született. Elég nevetséges lehetett, amikor 8 évesen a fürdőkádban egy műanyag szappantartót Nautilusként manővereztem új és új mélytengeri kalandok felé, minden lehetséges hangeffektussal kísérve az akciókat. Félelmetes szörnyekkel – körömkefe, szivacs, parafadugó – vettem fel a harcot, amíg ki nem parancsoltak a közben kihűlt vízből. A minta, az inspiráció a Némó kapitány kalandjai c. fekete-fehér diafilm volt. Lehet mosolyogni, de akkor tapasztaltam meg, hogy a szabadjára engedett fantázia – csodálatos dolog.

„Ennek a francia írónak a nevét nálunk nemzedékről nemzedékre magyarosan Verne Gyulának írták és mondták. A magunkénak tudtuk, ahogy magukénak tudták az angolok, németek, oroszok, amerikaiak. Egyike a világirodalom legtöbb nyelvre lefordított, legnagyobb példányszámban elkelt íróinak. Első sikereinek idején talán ő maga se tudta, hogy mindenekelőtt ifjúsági író, és még kevésbé azt, hogy az akkor még nem létező „tudományos-fantasztikus” regény — a sci-fi megteremtője. (…)

Abban a kereskedő középpolgári családban született, amely 1830-ban, a régi királyságot végleg leromboló „Júliusi forradalom”-mal trónra ültette Lajos Fülöpöt, a „polgárkirály”-t, és vele a pénzemberek, a bankárok uralmát. A gyors polgári meggazdagodás, a kalandoknak átélt üzleti vállalkozás, a váratlanul felgyorsuló műszaki fejlődés emlékezetes korszaka volt ez. 1830-tól 1848-ig tartott. Verne kétéves volt, amikor elkezdődött, 20 éves, amikor befejeződött. (…)Kitűnő társasági csevegő volt. Úgy mesélgetett távoli tájakról, mintha maga járt volna a messzeségekben, amelyekről olvasott. Szenvedélyesen olvasott a felfedezésekről és az egzotikus szokásokról. Izgatták az új tudományos felfedezések. De ugyanennyire a kalandos regények is. Dumas — az idősebb, a nagy romantikus — az ifjú Verne legkedvesebb írója volt. Élete nagy élményeként tartotta számon, amikor az önkéntes emigrációban élő kalandos kedvű író, aki Garibaldinak is harcostársa volt, hazajött Párizsba, egyenest az irodalmi és színházi élet kellős közepébe, és örömmel fogadta a fiatal írók-művészek tiszteletét. Az élete delén túljutott, örökké fiatalos írófejedelem és a fiatal, kitűnően mesélgető pénzember hamar összebarátkozott. Verne mesterének, példaképének tudta Dumast. (…)

Az első sikerek után megvolt az életprogram: a nagy utazásokról, az új felfedezésekről, a várható még újabb felfedezésekről akart írni. A „Grant kapitány gyermekei” és „A tizenöt éves kapitány” a legnevezetesebb, legsikeresebb Verne-regények, a „Nyolcvan nap alatt a Föld körül” pedig földrajzi ismeretterjesztés, miközben valamennyi romantikus kalandregény. Ezek mellett egymás után következnek a hamarosan megvalósuló tudományos vágyálmokról szóló regények. Az „Utazás a tenger alatt”. azaz Némó kapitány története megelőlegezi a tengeralattjárók valóságát. Az „Utazás a Holdba” és folytatása, az „Utazás a Hold körül” az űrrepülés korai elképzelése. „A Bégum ötszáz milliója” előbb ijesztő, majd szatirikus történet a megvalósított világpusztító csodafegyverről. (…)
A kifejezetten tudományos célzatú témákon kívül is halmozódnak a különös kalandok. Így a robinzonádok, a partravetett emberek életereje és győzelme a természet felett. Ezek közül talán a legérdekesebb a „Két évi vakáció” — egy iskolai kiránduló hajó diákmenekültjeinek társadalmi élete az otthonná varázsolt puszta szigeten. Az irodalomtörténet egyik legjobb, legérdekesebb ifjúsági regénye. Vagy „A rejtelmes sziget”. Ez négy menekülő férfi partra vetődése egy puszta szigeten, ahol megteremtik az életlehetőséget mindaddig, amíg hosszú idő múltán megtalálják őket.

A mi számunkra talán a legérdekesebb — s talán a legszebb is — a „Sándor Mátyás”. — Hőse magyar úr, az 1849 után osztrák elnyomás alá kerülő haza szabadsághőse, aki börtönből menekül. Sikeres szökése után álnévvel bosszút áll minden sérelemért. Kétségtelen a téma feltűnő rokonsága Dumas „Monte Christo grófja” című híres regényének cselekményével. Verne maga is úgy dedikálta Dumas-nak, hogy a téma alapmozzanatait tőle orozta. A zsákmányt ezzel az ajánlással tisztelettel visszaadja.
Verne soha nem járt Magyarországon. A személyek magyar neveit a térképről és a történelemkönyvekből vette. Szerepel itt Torontál Simon, Szatmár László, a hős leányát Szávának hívják, holott ez a folyónév inkább szerb férfinév. Egy tanárt Bátori Istvánnak hívnak. A gonosz ember neve Sárkány… — De a regény nagyon szép, szívhez szóló romantikus mű. A több mint 90 éve halott szerző élőbb és frissebb, mint példaképei és követői. Jules Verne francia író, de nálunk Verne Gyula, mert a miénk is.”
(Hegedűs Géza)

*
„Ha egy államot jól irányítanak, a polgárok meg tudnak gazdagodni a munkájukból. Ha azonban a központi hatalom nem képes összehangolni az egyéni erőfeszítéseket, akkor minden munka meddő marad.”
(Jules Verne – A Jonathan hajótöröttei c. regényből)
*
„Az ő saját francia nemzedéke eziránt is kétségben volt, mint Zolával, úgy Vernével is az volt a korukbeli franciák baja, hogy ezek a bizonyára érdekes és különös regénygyárosok: sajnos, nem tudnak írni. De míg Zolánál az volt a hiba, hogy stílusa nem az a geometriás és szimmetriás, amit Montaigne óta a francia egyedül ismert el franciának (ma már másképp ítél; ma már a legtöbb francia íróművész szándékkal töri meg a geometriás mondatot, Montaigne előtt pedig nem is volt más francia próza, még francia vers sem, mint az a tolongva lüktető, amilyen Rabelais és Villon), amíg, mondom, Zolánál keveslették a geometriát, addig Jules Vernénél sokallták, mert az ő mondata már nem is szerkezet, hanem mintegy morse-jelek egymásutánja. Nem zengzet, mint a francia beszéd, hanem petyegés. De éppen ez a szép benne s a kisfiúk, kik oly lázban olvasták, mint ahogy a mozdony pöfögése s a hajó zakatolása az embert révületbe ejti, öntudatlan tudták, mit szeretnek rajta s a mese iránt való érdeklődésük tudtukon kívül a formától való megittasodás volt. A Verne regényei nem hiába a technika világából valók: egyenkint olyanok, úgy szerkesztettek s mívelkedők, mint egy-egy gép, s a Jules Verne kattogó stílusában úgy fejeződnek ki, mint a cséplőgép az ő cséplőgépi dobogásában. Ez a rossz író tehát igenis író volt, sőt jó író, mert hangja fedte azt, amit elmondott.”
(Ignotus; Nyugat, 1928/4.)

*
„Elmúlhatunk, de cselekedeteink nem tűnnek el nyomtalanul, örökké élnek az örökké tartó eredményekben és következményekben. Vándorok vagyunk, de lépteink nyomát nem fújja el a szél, semmi sem történhet, ami nem a múlt következése lenne, hiszen a jövő is csak a múlt folytatása.” (Jules Verne)

A Simkó János: Estike Verne Gyuláról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.