Az elmúlt közel egy évtized intenzív történeti, régészeti és antropológiai kutatási eredményei közül a történész kiemelte, hogy sikerült leszűkíteni a Mohács–Nagynyárád–Majs–Udvar–Duna közötti tájon belül azt a területet, ahol a csata egyes fázisai zajlottak.

A legfontosabb újdonságnak a III. és IV. tömegsír feltárása jelentette, amelyet a JPM régészei mellett a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársai végeztek el több éven keresztül. Az igazságügyi orvosszakértők bevonásával végzett munka során egyrészt az újabb tárgyi leletek (pénzérmék, kapcsok) megerősítették, hogy ezek valóban az 1526. évi csata keresztény áldozatai. Másrészt bebizonyosodott, hogy a mintegy ötszáz ember maradványait rejtő két tömegsírba döntően a csata utáni kivégzés során legyilkolt férfiak holttesteit dobálták teljes rendezetlenségben.

Varga Szabolcs szerint az emlékévre való felkészülés során a történettudomány is elvégezte a feladatát. A számos intézményben dolgozó kutatók, köztük a Történettudományi Intézet munkatársai a frissen feltárt nyugati és oszmán források segítségével új eredményekre jutottak a csata előzményeinek, azaz a Jagelló-kornak a megítélésében, a csata lefolyásának rekonstruálásában és a csata következményeinek értékelésében.

Az eredmények közé tartozik az európai környezet és az Oszmán Birodalom jobb megismerése is, ami segít megérteni a Magyar Királyság helyzetét az adott korban, és reálisabb képet ad a korabeli elit mozgásteréről, még inkább kényszerpályájáról. A történész elmondta: ezek alapján nem beszélhetünk az országnak a Mátyás király halálát követő általános hanyatlásáról, és a mohácsi vereség legfőbb okának a világbirodalommá váló oszmán állam agresszióját tartjuk, amellyel szemben a Jagelló-kormányzat saját erőből már nem tudott eredményesen védekezni. A közel háromszoros túlerőben lévő ellenséggel szemben a keresztény seregnek nem volt reális esélye a győzelemre, ám a kétségtelenül súlyos következmények és az ország három részre szakadása ellenére sem a legrosszabb forgatókönyv valósult meg.

A 16. század középső harmadában a Magyar Királyság a területi veszteségek dacára sikerrel integrálódott a dunai Habsburg Monarchiába, megmaradt a nyugati keresztény kultúrkörben, majd százötven év ádáz küzdelme után európai segítséggel felszabadultak az ország megszállt területei.

A történeti kutatások egyik legfontosabb hozadéka, hogy sikerült a mohácsi csatával kapcsolatos mítoszokat a maguk történetiségében értelmezni. Az elmúlt évszázadokban ugyanis alapvetően egy belső nézőpont alapján magyarázták a vereség okait, és úgy gondolták, hogy az a magyar elit alkalmatlansága és önzése, hazai és külföldi összeesküvések sorozata, valamint a Nyugat cserben hagyása miatt következett be. Azaz, ha a Magyar Királyságban mindent jól csináltak volna, el lehetett volna kerülni a vereséget. „Ma úgy látjuk, hogy a Jagelló királyi udvar pontosan érzékelte saját helyzetét és az országra leselkedő hatalmas veszélyt, ezekre pedig saját képességei alapján reálisan reagált.”

Az is az új eredmények közé tartozik, hogy a csata rekonstruálásában sikerült túllépni azon a lekicsinylő értelmezésen, miszerint a magyar sereg egyetlen dicstelen, másfél órás rohamban szenvedett csúfos vereséget.

A történeti kutatások egyik fontos részét képezte a mohácsi csatában részt vett személyek felkutatása. A munka egy, a Történettudományi Intézettel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal, illetve a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen benyújtott konzorciumi pályázat részeként, a sátorhelyi tömegsírok régészeti feltárásával párhuzamosan zajlott, így egyszerre kaptak arcot és nevet a résztvevők. A cél az volt, hogy a fennmaradt hazai és külföldi forrásokból összegyűjtsék a csata áldozatainak és túlélőinek nevét, és rövid életrajzok segítségével kövessék nyomon sorsukat.

Bár a keresztény had mintegy 25-30 ezer katonájából jelenleg csupán 250-300 fő azonosítható név szerint, a mintából már határozott tendenciák rajzolódnak ki. A politikai elit szinte hiánytalanul csatlakozott II. Lajos hadjáratához, és a parancsra távol maradók is gyakran elküldték csapataikat. Várdai Pál egri püspököt a király pénzszerzés végett rendelte vissza Budára, katonáinak többsége azonban Mohácsnál harcolt; az idős Bornemissza János pozsonyi ispán sem vonult hadba, de az elküldött háromszáz lovasából mintegy százötven elesett. E konkrét esetek cáfolják azt a közkeletű képet, amely szerint a nemesség tömegesen cserben hagyta volna uralkodóját.

https://mta.hu/mta_hirei/szamvetes-500-ev-utan-mohacsrol-115595

A Nem volt reális esély a győzelemre – 500 év után Mohácsról a legújabb kutatási eredmények tükrében bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Néhány ember 1776 július 2-án aláírt egy papírt, egy nyilakozatot, amit két nap múlva kihirdettek Philadelphiában. Ez nem azért volt forradalmi, mert fellázadtak a brit korona ellen, hiszen ilyen, vagy ehhez hasonló dolog előfordult máskor is a történelemben. De ők leírtak néhány veszélyes mondatot: hogy az emberek egyenlőnek születnek, és a hatalom nem Istentől vagy a királytól származik, hanem a néptől.

Persze voltak rabszolgák. A nők nem szavazhattak. Az őslakosoknak senki sem kérte ki a véleményét. A szabadság ünnepén sokan nem voltak szabadok. De a történelem furcsa játékot játszik. Néha nem az számít, hogy egy eszme az első pillanatban igaz-e, hanem hogy később számon lehet-e kérni rajta a saját ígéretét.

Amerika két és fél évszázada tulajdonképpen erről szól: újra és újra emlékezteti önmagát arra, amit egyszer leírt. Néha sikerül. Néha látványosan nem.

Most, a Függetlenségi Nyilatkozat 250. születésnapján sem diadalmenet az ünnep. Az ország politikailag megosztott, a társadalmi feszültségek óriásiak, a világ már nem olyan egyértelműen amerikai, mint harminc éve volt. Kína kopogtat, Európa önállósodni próbál, a mesterséges intelligencia pedig olyan korszakot nyit, amelyben már nem biztos, hogy ugyanazok lesznek a nagyhatalmak, mint eddig.

De mégis, ha végignézünk a modern világon, szinte mindenütt találunk valamit abból a kísérletből, amely 1776-ban indult. Alkotmányokat, fékeket és ellensúlyokat, szólásszabadságot, független bíróságokat, polgári jogokat, a hatalom leválthatóságának gondolatát. Nem mind amerikai találmány, de Amerika tette őket globálissá.

Lehet szeretni vagy utálni az Egyesült Államokat. Mindkettőre bőven szolgáltat érveket, azonban egy valamit nehéz elvitatni tőle: képes volt 250 éven át úgy vitatkozni önmagával, hogy közben nem szűnt meg önmaga lenni. Ez manapság, amikor országok napok alatt esnek szét, intézmények hónapok alatt veszítik el a hitelüket, és a közbeszéd néha egyetlen hosszú kiabálásnak tűnik, önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.

A születésnapokon szokás kívánni valamit. Amerikának talán nem újabb technológiai csodákat kellene kívánni. Abból úgyis lesz még. Inkább azt, hogy képes legyen ugyanazzal a bátorsággal, kíváncsisággal és önkritikával belenézni a tükörbe, amellyel emberei egykor megírták azt a bizonyos nyilatkozatot, hiszen a szabadság és függetlenség kivívása és megtartása nem egyszeri esemény, minden nemzedék folyamatosan elvégzendő házi feladata.

A Kétszázötven gyertya egy makacs köztársaság tortáján – Boldog Függetlenség Napot! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1975-ben jártam először az Egyesült Államokban, rokonoknál. Piri néni és Rudi bácsi 1956 után hagyták el Magyarországot; disszidensek, emigránsok voltak, ahogy akkoriban mondtuk. Mindkettőjüknek volt már két-két gyereke, később pedig két közös gyermekük is született. Így aztán ők is elmondhatták Karinthyval élve: a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.

A családtörténetben benne volt az egész korszak feszültsége. Piri néni már a hetvenes évek elejétől hazajárt Budapestre. Rudi bácsi viszont kijelentette: ő csak akkor hajlandó ide repülni, ha megbuktak a kommunisták. Ezt az ígéretét be is tartotta. Csak a kilencvenes évek elején jött először Pestre.

Nekem az a másfél hónap Philadelphia, mellett Roslynban életem egyik nagy kalandja volt. Az Egyesült Államok akkor már a függetlenségi nyilatkozat kétszázadik évfordulójára készült; 1975-öt írtunk, egy évvel voltunk a bicentenárium előtt. A városban, ahol az amerikai államiság alapító emlékezete különösen erős, minden ezt az ünnepet készítette elő. Piri néni ls Rudi bácsi természetesen elvittek az Indenpendence Hall-ba, a Függetlenség Csarnokába, ahol 1776-ban kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot.

Amikor másfél hónap után hazarepültem Budapestre, magammal hoztam egy másolatot az amerikai alapító dokumentumok egyikéről, és egy kis replikát a Liberty Bell-ről, a Szabadság harangról, ezt karácsonykor néha használjuk csengettyű helyett. .. Nem a Függetlenségi nyilatkozatot, hanem az alkotmány, pontosabban a preambulum másolatát. „We the People of the United States” – „Mi, az Egyesült Államok népe azért, hogy egy tökéletesebb országot hozzunk létre, megalapozzuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső békét, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, elrendeljük és megalapítjuk ezt az Alkotmányt…

A Függetlenségi Nyilatkozat, majd a függetlenségért vívott harc megalapozta Egyesült Államok alkotmányát, melynek preambuluma tökéletesen kifejezi azt, amit népfelségnek nevezünk. Világos politikai üzenet: a hatalom forrása nem az uralkodó, nem párt, nem államapparátus, hanem a nép. 1975-ben, Magyarországról nézve, ennek a mondatnak különös súlya volt. Nem elvont alkotmányjogi formula volt, hanem annak az ígérete, hogy a közösség maga lehet saját politikai rendjének alapja.

A philadelphiai út megváltoztatott, azt is mondhatnám, hogy kinyitotta a szemem, egyszerre lett családi emlék és történelmi tapasztalat. Ott olvastam el a Gulag szigetcsoportot Szolzsenyicin-től, a szovjet rendszer valóságát bemutató és leleplező könyvet, amit Magyarországon csak 1990 után lehetett legálisan megszerezni. Mit jelent otthon lenni, és mit jelent a szabadság, mit jelent elnyomottnak és szabadnak lenni?

Most, amikor újra alkotmányozni fognak Magyarországon, érdemes lenne ezt az ominózus mondatot, sőt az egész preambulumot magyarítani. Nem túl nagy munka, és bevált gyakorlatként alkalmazható volna, például így:

„Mi, Magyarország népe, azért, hogy egy tökéletesebb országot hozzunk létre, megalapozzuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső békét, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, elrendeljük és megalapítjuk ezt az Alkotmányt Magyarország számára.”

A „Mi, Magyarország népe” – egy amerikai emlék tanulsága bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1989 novemberének végén, a Bársonyos Forradalom napjaiban, Prágában jártam. A Vencel téren egy héten keresztül minden egyes nap több százezres békés, de elszánt tömeg hullámzott. Az emberek vállvetve protestáltak, jelszavakat kiabáltak és énekeltek. Aztán kulcscsomókat emeltek a magasba, és úgy rázták őket, mintha együtt akarnák kinyitni a jövő kapuját.

Újságíróként érkeztem. Dokumentumműsort készítettem a Magyar Rádió számára az eseményekről Meghalt félelem címmel, amellyel díjat is nyertem később, és amelyet aztán egy darabig évről évre megismételt a Kossuth Rádió a forradalom kitörésének napján, november 17-én. Pontosabban, akkor még csak a Rádió ki nem küldött tudósítójaként, önszorgalomból működtem a prágai utcákon s tereken, és fogalmam sem volt róla, mihez is fogok kezdeni azzal a tömérdek hangfelvétellel, amit azokban a napokban készítettem.

Beszélgettem az utca emberével és a jövő politikusaival egyaránt, Folyamatosan jegyzeteltem, és szinte mindent felvettem, ami elhangzott a tüntetéseken, amelynek első számú hőse Václav Havel, a disszidensként emlegetett író volt. Mivel azidőtájt az angolnál is jobban beszéltem a cseh nyelvet, így nem volt nehéz megérteni, mi történik körülöttem. Egy nép ott is azt mondta, hogy elég volt! Akkor még senki sem tudta pontosan, hogyan végződik a történet. Azt sem, hogy a rendszer által üldözött drámaíró, Václav Havel néhány hét múlva az ország elnöke lesz. 

Harminchét év telt el azóta. Néhány nappal ezelőtt egészen más hírt kaptam Prágából. Kétségbeejtő hírt. A 2004-ót a működő Václav Havel Könyvtár fennmaradása veszélybe került: azt rebesgetik, bármikor bezárhat. Pedig ez a történet nem így indult, nagyon nem így. Az intézmény súlyos belső válságba jutott, a munkatársak többsége már távozott. A 17 fős személyzet kollektívan mondott fel Tomáš Sedláček igazgató ellen tiltakozva, és az is kiderült, hogy azért szűnt meg a finanszírozás, mert az eddigi támogatók visszaléptek, Dagmar Havlová, a volt elnök felesége pedig bejelentette, hogy elhatárolódik a projekttől.

A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy Dagmar Havlová, az egykori elnök valaha színésznőként ismertséget szerzett özvegye hosszú és fájdalmas mérlegelés után döntött a visszalépés mellett. Nyilatkozatában „fatális következményekről” beszélt. Távozása nem csupán személyes gesztus, hanem komoly figyelmeztetés is volt a cseh közélet számára.

A hír egyébként is különösen furcsa pillanatban érkezett. Pár nappal korábban jelent meg az Infovilágban az amerikai elnöki könyvtárakról szóló írásom. A cikkben azt mutattam be, hogyan rajzolnak önarcképet magukról az amerikai elnökök az általuk létrehozott intézményeken keresztül. Különösen lenyűgözött a Chicagóban felépült Obama Presidential Center, az elnöki központ, amely egyszerre múzeum, oktatási központ, közösségi tér és politikai örökség.

A prágai intézmény más funkciót töltött be. A Václav Havel Könyvtár soha nem akart monumentális intézmény lenni. Nem versenyzett az amerikai elnöki központokkal, nem épített üvegpalotákat és látványos látogatóközpontokat. Inkább szellemi műhelyként működött, igen szerény keretek között. Nem felhőkarcoló, hanem egy tipikus régi ház adott otthont neki, az ódon Ostrovní utcában. A kapu felett egyszerű neonreklám fogadta a látogatókat, Havel jellegzetes, szívecskés logójával. Ez a kép, a ház bejárata már első ránézésre is tökéletes vizuális metaforája a „hús-vér közép-európai valóságnak”.

Maga a könyvtár határozott profillal rendelkezett. Nem csoda, hiszen az amerikai elnöki könyvtárák mintájára hozták létre.  A történet mélységes mély iróniája abban rejlik, hogy a Václav Havel Könyvtár alapítói pontosan ismerték az amerikai elnöki könyvtárak rendszerét. Maga Havel is többször hivatkozott rájuk inspirációként. A prágai intézményt 2004-ben kifejezetten e mintát követve hozták létre. Chicago és Prága tehát nemcsak képletesen kapcsolódik össze. A két történet kezdettől fogva ugyanannak az elképzelésnek két változata volt.

A könyvtár kéziratokat, leveleket, fényképeket, hangfelvételeket őrzött, konferenciákat, vitákat és oktatási programokat szervezett. Az elmúlt két évtizedben kutatók, diákok és érdeklődők ezrei fordultak meg falai között. Feladata nem pusztán Havel emlékének őrzése volt, hanem azoknak az értékeknek az életben tartása is, amelyekért egész életében küzdött: a szabadság, a civil bátorság és az emberi méltóság eszméjének továbbadása a következő nemzedékeknek. A könyvtár egyik eredeti feladata az volt, hogy Havel gondolatait a fiatal generációkhoz is eljuttassa el. Oktatási programokat működtetett, vitafórumokat szervezett, és a szabadságról, demokráciáról, emberi jogokról folytatott párbeszéd egyik fontos helyszíne volt.

Elgondolkodtató a kontraszt. Miért van az, hogy a cseh állam és a közép-európai elit hajlamos elfelejteni a saját hőseit, ha azok már nem szolgálnak aktuálpolitikai érdekeket? Míg az USA-ban az elnöki örökség nemzeti brand és szent tehén, nálunk a magántőke (a távozó milliárdosok) szeszélyeitől függ, hogy megmarad-e a múltunk.

A cikk, az amerikai elnöki könyvtárakról mesélő cikkem megjelenése után érkezett egy olvasói üzenet: „Tudja, hogy Prágában közben a Václav Havel Könyvtár a túlélésért küzd?” Igen, most már tudom, és nagyon nem vagyok boldog tőle. Ha tehetném, biztosan megakadályoznám. De igazából ekkor állt össze bennem a kép. Chicago és Prága nem két külön história, hanem ugyanannak a történetnek két fejezete. Az egyik helyen építenek. A másikon menteni és túlélni próbálnak. Miközben Chicagóban profi imázsgyár épül százmilliókból, Prágában a bürokrácia és az intrika záratja be a boltot. Ez igazi kelet-európai abszurd, amit érdemes közelebbről is szemrevételezni.

Méltatlan és felháborító az, ami most történik. Pedig Václav Havel nem akármilyen elnök volt. Író volt. Gondolkodó. Disszidens. Politikai fogoly. Olyan ritka politikus, akinek a morális tekintélye jóval nagyobb volt, mint a politikai hatalma. A rendszerváltás idején Közép-Európa számára ugyanazt jelentette, amit Nelson Mandela Dél-Afrikának vagy Lech Wałęsa Lengyelországnak: a szabadság emberi arcát. Sokan emlékeznek arra a híres jelenetre, amikor Bill Clinton amerikai elnök prágai látogatása során Havellel együtt beült a hazánkban is komoly olvasótáborral rendelkező cseh író, Bohumil Hrabal törzshelyére, az Arany Tigris sörözőbe. Ma is meg lehet nézni, ez volt az a hely, ahol a történelem formálódott – nem steril konferenciatermekben, mint általában. És az, hogy az amerikai elnököt idehozták, azt üzente: a demokrácia a mindennapi emberek szintjén dől el.

A Tigris, ismétlem, nem elegáns VIP-szalon. Fapadokkal teli, füstös (vagy egykori füst emlékeit őrző), hangos prágai kocsma az Óvárosi tér közelében, ahol a törzsvendégek évtizedek óta ugyanannál az asztalnál ülnek. Természetesen a nevezetes kocsma ma is ugyanúgy méri a jóféle pilseni Prazdroj sört, mint évszázadokkal korábban, miközben a tőle sétatávolságra lévő Havel könyvtárat épp kiüríteni készülnek a menedzserek. De ne szaladjunk túlságosan előre.

Václav Havel az Arany Tigrisben, ebben a híres és bizonyos történelmi múlttal is rendelkező sörözőben látta vendégül az amerikai elnököt 1994. január 11-én.Az eseményről készült fénykép ma is látható a vendéglő falán, a betérő turisták legnagyobb örömére. Találtam egy forrást, amely pontosan leírja, miként és milyen szavakkal emlékezett vissza Bohumil Hrabal erre a nem mindennapi találkozóra:

„Majdnem négy órát vártunk rá az Arany Tigrisben. Amikor megérkezett és belépett, egy szép fiatalembert láttam, egy volt kosarast. Magas növésű, szép ember. Mi Havel elnök úrral a sarokban ültünk, és amikor a mi elnökünk fölállt, megkért, hogy én is üljek oda Clinton elnök úr asztalához. Ott aztán kezet fogtunk, és én, mint az Arany Tigris törzsvendége is, mélyen a szemébe nézve (…) azt mondtam: »Clinton elnök úr! Ön engem Garry Cooperre emlékeztet a Délidő című filmből, mert Ön nemcsak, hogy pontban délkor érkezett Brüsszelbe, de Prágába is pont délben érkezett, sőt pontosan délkor továbbrepül majd Moszkvába is. Tehát ugyanúgy délben, mint Gary Cooper«.”

Nem protokollfotó-alkalom volt. Nem kampányesemény, hanem három ember, Clinton és Havel meg az akkor már nemzeti kincsnek számító veterán író, Bohumil Hrabal találkozása, akik hittek abban, hogy a szabadság nem csupán politikai rendszer, hanem erkölcsi kötelesség is. Bár világok választották el őket, mégis értették egymást.

Clinton a Fehér Házból, a világ legprofibb politikai gépezetéből érkezett, de Havel nem a prágai vár aranyozott termeibe vitte, hanem a füstös U Zlatého tygra sörözőbe, a nép közé, egy korsó Pilseni sör mellé, és talán a hely specialitását, az Ördögrostélyost is megkóstoltatta vele. Mert Havelnek nem kellett high-tech díszlet ahhoz, hogy elnök legyen. Milyen ironikus az a tény, hogy ma Clintonnak ragyogó üvegpalotája van elnöki könyvtár címen Arkansas-ban, Havel prágai szellemi otthonáról pedig épp leolvad a finanszírozás. Az előzmények ismeretében különösen nehéz most megérteni, hogyan kerülhetett válságba az a könyvtár, amely éppen ezt az örökséget és a Bársonyos Forradalom vezetőjeként világhírűvé vált cseh elnök emlékezetét hivatott őrizni.

A magyarázat részben prózai. Vezetési konfliktusok. Belső viták. Pénzügyi bizonytalanság. Távozó támogatók. Mindez önmagában nem egyedi történet. Kulturális intézmények százai küzdenek hasonló problémákkal Európa-szerte. Cseh sajátosság viszont, hogy a rendszerváltó humanista filozófus-drámaíró emlékét ma egy olyan technokrata, kaotikus menedzseri válság fojtja meg, ami ellen Havel annak idején a szatirikus színdarabjaiban (pl. a Kerti ünnepségben vagy a Leiratban) tiltakozott.

Ami ezt az ügyet ezen felül még különlegesebbé teszi, az nem a válság ténye, hanem aktuális szimbolikája. 2026 októberében lenne Václav Havel 90. születésnapja (született: 1936. október 5-én). Normális esetben ilyenkor konferenciák, kiállítások, emlékkötetek és ünnepi rendezvények készülnének. Ehelyett arról folyik a vita, hogy az elnökről elnevezett intézmény egyáltalán tovább tud-e működni.Ez a helyzet túlmutat egy könyvtár sorsán. A kérdés valójában az, hogyan is emlékezünk mi a 21. században.Mit őrzünk meg a múltból? Mit tartunk fontosnak? Mire jut pénz, figyelem és energia?

A biztosan kijáró és megérdemelt állami támogatásról még említést sem tettünk. Ugye? Az amerikai elnöki könyvtárak mögött erős intézményi rendszer, alapítványok és jelentős anyagi források állnak. Az örökség megőrzése ott részben állami, részben társadalmi ügy.Közép-Európában gyakran más a helyzet. Itt a történelmi emlékezet sokszor sérülékenyebb. A cseh emlékezetpolitika pedig, úgy tűnik, gyorsan felejt. A közelmúlt így természetesen könnyebben válik politikai viták vagy gazdasági nehézségek áldozatává. Pedig Havel öröksége ma talán aktuálisabb, mint valaha. Mert ő a hatalom és a lelkiismeret kapcsolatáról beszélt. A szabadság felelősségéről. Az igazság fontosságáról.Olyan kérdésekről, amelyek a mai Európában ismét napirenden vannak.

Ezért a Václav Havel Könyvtár válsága nem elsősorban egy intézmény válsága, hanem annak a próbája, hogy a szabadság emlékezete túléli-e azokat, akik kivívták. Ahogy Ian Willoughby, a Radio Prague International újságírója megjegyezte: különösen keserű irónia, hogy a könyvtár éppen akkor jutott válságba, amikor Havel határozott, emberi jogokra épülő világképe aktuálisabb, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.

Legyünk bizakodóak. A prágai Havel könyvtár talán megmenekül. Új támogatók érkezhetnek. A szervezeti problémák rendeződhetnek. Őszintén remélem, hogy így lesz. De a valódi kérdés nem ez, hanem az, hogy megőrizzük-e azt a szellemi örökséget, amelyet Václav Havel képviselt és ránk hagyott. Mert ha ezt elveszítjük, akkor nem egy könyvtárat veszítünk el. Hanem valami sokkal fontosabbat.

TÉNYEK

• A prágai könyvtár pontos neve: Václav Havel Könyvtár (Knihovna Václava Havla).
• A válságot kirobbantó igazgató: Tomáš Sedláček (neves közgazdász, 2025 márciusában nevezték ki).
• Havel özvegye: Dagmar Havlová (Havel második felesége egykor színésznő volt. Ő a napokban jelentette be a szakítást és a névhasználat visszavonását).
• A távozó cseh milliárdos szponzorok: Zdeněk Bakala és Karel Komárek.

A Tünde T. Guildford: CHICAGO MEGNYIT, PRÁGA BEZÁR bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mondataiban a csodálat sosem volt üres áhítat, inkább fegyelmezett kíváncsiság: az a fajta figyelem, amelynek nyomán egy madár, egy korallzátony vagy egy esőerdő nem egzotikus díszletté, hanem önálló jelentőségű világgá válik. Attenborough évtizedeken át úgy beszélt állatokról, növényekről és tájakról, hogy közben az embernek nem az volt az érzése: leckét kap, hanem az, hogy végre valaki normális hangon elmondja, milyen bonyolult és milyen törékeny helyen élünk.

Ebben volt a kivételes ereje. Nem a hangerőben, nem a pátoszban, hanem a pontosságban. Abban, hogy nála a legnagyobb dráma egyszerű felismerés: ha eltűnik egy élőhely, nem egy távoli természeti érdekesség vész el, hanem a közös világunk szegényedik. Kevés ember tudott ilyen szelíd mondatokkal ennyire kényelmetlen igazságokat közölni.

És persze van ebben valami szép irónia is. Egy olyan korban, amely megszállottan hajszolja az újdonságot, David Attenborough éppen az állhatatosságával maradt korszerű. Nem azért, mert mindig divatos volt, hanem mert következetesen ugyanazt képviselte: a kíváncsiságot, a tudást, a mértéktartást és a felelősséget. Ritka teljesítmény ez, különösen akkor, amikor a közbeszéd gyakran jutalmazza a zajt, de kevésbé becsüli a hitelességet.

Százévesen Attenborough nem egyszerűen ünnepelt személyiség. Inkább mérce. Arra emlékeztet, hogy a műveltség nem poros dísz, a természetvédelem nem hangulati kérdés, a jó ismeretterjesztés pedig nem leegyszerűsítés, hanem világos beszéd. Hogy lehet sokat tudni szerényen is, és lehet komolyan figyelmeztetni úgy is, hogy az ember nem önmagát tolja a kép közepére.

David Attenborough-nak ezért nem pusztán boldog születésnapot érdemes kívánni. Inkább azt: maradjon velünk még sokáig az a nyugodt, pontos és tisztességes tekintet, amellyel nézni tanított bennünket. Mert a Föld önmagában is lenyűgöző hely, csak időnként kell valaki, aki eszünkbe juttatja, hogy nem ártana végre komolyan vennünk. Isten éltesse a 100 éves David Attenborough-t!

• https://apnews.com/article/db91049358ead2a725920b782d10ed72
• https://www.britannica.com/biography/David-Attenborough

A Köszönjük, Sir David! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1988 decemberében írtam le, hogy csendes forradalom van Kelet-Európában. Ez a kifejezés utóbb szép karriert futott be. Az 1989-es évet a csodák évének nevezték, „annus mirabilis” – és számunkra az is volt. A rendszerváltásról ugyanis hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mint valami történelmileg elkerülhetetlen folyamatról. Pedig belülről nézve egyáltalán nem annak látszott.

Lengyel barátaim közül többen nem hitték, hogy a kommunista rendszer ilyen gyorsan és ilyen békésen omlik össze. Egyszer volt módom erről beszélgetni Bronisław Geremek professzorral, a későbbi lengyel külügyminiszterrel is. Azt mondta: ő sem hitte, hogy így történik majd, ilyen gyorsan és vér nélkül. Állítása szerint egyedül Wałęsa mondogatta neki, hogy ez bekövetkezik.

Néhány évvel ezelőtt egy lengyel barátom tett egy megjegyzést Magyarországról, amely sokáig megmaradt a fejemben. Azt mondta: „Nálatok azért történhetett meg mindaz, ami később történt, mert nem dolgoztatok meg igazán a szabadságért.” Van ebben valami fájdalmas igazság.

Lengyelországban a szabadságnak ára volt: sztrájkok, internálások, rendőri erőszak, földalatti sajtó, személyes kockázat. Magyarországon 1989 inkább úgy érkezett meg, mint valami váratlan történelmi ajándék. Egy összeomló birodalom nyitotta ki az ajtót előttünk. Nem véres harcokkal szereztük vissza a szabadságot, hanem szinte „mennyei ajándékként” hullott az ölünkbe.

Talán azért is volt az a különös kettősség, amelyet ma már kevesen értenek. 1989 júniusában hatalmas tömeg vett részt Nagy Imre újratemetésén. Egy hónappal később legalább ugyanennyien voltak ott Kádár János temetésén. Az egyik tömeg a szabadság reményét gyászolta és ünnepelte egyszerre. A másik a kiszámíthatóságot, a biztonságot, a megszokott világ végét siratta. Ugyanaz az ország volt, estenként ugyanazok az emberek — csak két különböző félelemmel. És azt hiszem, ez ma sincs másként.

A mostani választás után választási forradalomról beszélnek, és a választás eredménye sok ember számára elemi erejű örömöt hozott. Most ünnep lesz a Kossuth téren, és én is megyek, hogy együtt ünnepeljünk. De több mint kétmillió ember szavazott a régi rendre. Nem tudjuk pontosan, ebből mennyi volt a félrevezetett ember, és mennyi a tudatos választó. De a szám tény marad.

A modern magyar történelem egyik legnagyobb kérdése talán mindig ugyanaz: a szabadság vagy a biztonság ígérete erősebb-e, a ragaszkodás a biztoshoz, vagy a félelem a változástól? És lehet, hogy a valódi rendszerváltás nem a politikában történik, hanem az emberek lelkében? Mert ott dől el, hogy mitől félnek jobban: a szabadságtól, vagy annak hiányától...

P.S. Az is eszembe jutott, hogy az ígéret földjére 40 évig tartott eljutni, és oda nem léphetett be mindenki…

A Három rendszerváltás bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Erre a kezdeményezésre építve az UNESCO 1991-ben azt javasolta, hogy május 3-a legyen a sajtószabadság nemzetközi napja. Az ENSZ Közgyűlése 1993-ban hirdette ki hivatalosan a sajtószabadság világnapját, így azóta minden évben ezen a napon emlékeztetnek arra, hogy a kormányoknak tiszteletben kell tartaniuk a sajtó szabadságát, a társadalmaknak pedig védeniük kell a hiteles tájékoztatás feltételeit.

A világnapnak kezdettől több célja volt. Egyrészt a sajtószabadság alapelveinek megerősítése, másrészt a világ helyzetének időről időre történő felmérése. Ugyanilyen fontos eleme a megemlékezésnek, hogy figyelmet irányítson azokra az újságírókra, akiket munkájuk miatt fenyegetés, megfélemlítés, peres nyomás, börtön vagy akár halálos erőszak ér. Május 3. ezért egyszerre ünnep és figyelmeztetés: a nyilvánosság szabadsága nem magától értetődő állapot.

Az UNESCO idei, 2026-os felhívása is ezt hangsúlyozza. A szervezet szerint a világnap ma is arra emlékeztet, hogy a sajtószabadság tisztelete állami kötelezettség, a szakma számára pedig az önvizsgálat és a szakmai etika napja is. Az idei nemzetközi program központi eseménye Lusakában lesz, miközben a világnap hátterében továbbra is az a kérdés áll, hogy a sajtó mennyire tud függetlenül működni a politikai nyomás, a dezinformáció, a gazdasági kiszolgáltatottság és a digitális fenyegetések korában.

Ehhez kapcsolódik Ursula von der Leyen mai üzenete is. Az Európai Bizottság elnöke a sajtószabadság világnapja alkalmából azt hangsúlyozta, hogy a független újságírás a demokratikus társadalmak tartóoszlopa, az újságírók pedig azok közé tartoznak, akik a hatalmat ellenőrzik, az igazság feltárásán dolgoznak, és ezért sokszor személyes kockázatot is vállalnak. Az Európai Bizottság ehhez kapcsolódó, 2026. április 30-án kiadott hivatalos közleménye ugyanezt a gondolatot bontotta ki: a szabad sajtó a demokrácia gerince, az újságíróknak pedig félelem, beavatkozás és megfélemlítés nélkül kell tudniuk dolgozni.

A bizottsági álláspont szerint az Európai Unió ezért a médiapluralizmus és a sajtószabadság jogi védelmét is erősíteni akarja. Ezt szolgálja az európai médiaszabadságról szóló jogszabály, valamint azok az uniós programok, amelyek az újságírók védelmét, a források bizalmasságát, a média ellenálló képességét és a független szerkesztőségek működési feltételeit próbálják javítani.

A sajtószabadság világnapjának története így ma már nemcsak egy 1993-as ENSZ-döntés története, hanem annak a felismerésnek a története is, hogy hiteles tájékoztatás nélkül a demokratikus intézmények is gyengülnek. Május 3-a éppen ezért nem egyszerű emléknap: minden évben újra felteszi a kérdést, hogy mennyire szabad a sajtó, mennyire védettek az újságírók, és mennyire képes a társadalom megőrizni a nyilvánosság függetlenségét.

Források:

• UNESCO, World Press Freedom Day: https://www.unesco.org/en/days/press-freedom
• Európai Bizottság, 2026. április 30-i közlemény: https://luxembourg.representation.ec.europa.eu/actualites-et-evenements/actualites/commission-reaffirms-its-unwavering-support-media-freedom-ahead-world-press-freedom-day-2026-04-30_fr
• Az EU Tanácsának sajtóoldala, 2026. május 2-i nyilatkozati hivatkozással: https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/

A Miért május 3. a sajtószabadság napja, és mit üzen ma Európa? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Százhuszonöt éve, 1901 május 1-én született Szerb Antal. Már azt is nehezen értettem meg, hogy hogyan ismerheti valaki így a magyar- és a világirodalmat. De hogy a jövőbe is látott… „A Corso Vittorio Emanuelen, a város egyik főutcáján egy kirakatot látok, tele zománcozott éjjeliedényekkel. ’A nemzeti zománc immár felveszi a versenyt minden vetélytársával!’ Hát ez igen!”
(Trieszt, avagy a fáradtság; A harmadik torony, Szerb Antal útinaplója Olaszországról 1936-ban.)

Mennyi mindent másképp hívnak ma, mint azelőtt. A semmittevést ma kikapcsolódásnak hívják, a krémpitét krémesnek, a gyávaságot gátlásnak vagy másképp korszerűségnek, a termetet alaknak, az ostobaságot kétes ideológiának. Vajon mit akart velünk a természet, amikor úgy rendezte, hogy néhány év alatt, mindjárt kezdetkor kiégjünk, és azután csak a hamvakat őrizzük egy életen át?
(Két cigaretta közt, 269., 272. o.)
*

Ha valamiben biztos vagyok, ha maradt még valami, amire azt a komoly szót használhatom, hogy „szent hitem”, akkor az az irodalom elkerülhetetlen, emberileg örök voltában való hit. Hiszem, hogy a legtávolabbi időkben is, az új-zélandi utazón túl, aki oly sokatmondóan mereng a londoni Szent Pál-székesegyház romjain, a technikai utópiák gumiból és villamosságból készült boldogságán és a biológiai antiutópiák tojásból és palackból kitöltött boldogtalanságán messze túl, az utolsó emberig, aki valamilyen irodalmi formulában fogja elzokogni magányát az egyre érthetetlenebb csillagok alatt, mindig élni fog az a valami az emberben, amit, pars pro toto [részt mondva az egész helyett], úgy nevezünk, hogy Irodalom.
(Könyvek és ifjúság elégiája 1938. október)
*

Hogy valaki Don Juan legyen, annak legfőbb feltétele nem az, hogy ő tessék minden nőnek, hanem az, hogy neki tessék minden nő. Aki válogatós, nem lehet Don Juan…
Mert jól hazudni csak az tud, aki el is hiszi, amit hazudik.
(Don Juan titka, 217–218. o.)
*
Pálfordulásokban és önmagam ellen fordulásokban gazdag életemben, – noha nem volt mesterem, akit meg nem tagadtam volna tovább vezető nyugtalanságomban, – nem emlékszem egy korszakomra sem, amikor ne olvastam volna újra és újra Babits Mihály verseit. Mint fiú, egy véletlen, egy kedves osztálytárs által hozzá irányítva, ezeken a verseken át eszméltem rá az irodalomra és arra, ami bennem az irodalomra reagál. Mint fiatal ember az õ hangjára és az õ hangján megszólaló Dantéra figyelve igyekeztem felemelkedni egy idealisztikus világszemlélet purgatóriumos magaslataira és első tudományos kísérletem arra irányult, hogy ennek a hangnak megfejtsem a titkát az irodalomtudomány számomra akkor újszerű módszereivel. Amikor pedig íróvá öregedtem, Babits minden egyes verse úgy érkezett hozzám, mint a hívőhöz a pápai bulla, mint csapattiszthez a fentről jött parancs, mint külországban élő követhez a titkos utasítás.
(Babits Mihály összes versei 1937; 474. o. [1])
*
Az író a szellem embere, és nem állhat egy olyan forradalom szolgálatába, amely szellem nélkül való, sőt szellem-ellenes… [A tömeg] …megunta, hogy egy elit-réteg vezesse és magának akarja megszerezni a vezetést. Éppen ezért gyűlöl mindent, ami elit, ami magasabb rendű nála, gyűlöli, tehát elsősorban a szellemet. Ez a tömeg eleve gyanakvással fogadna mindenkit, aki szabatos, világos, élvezetes stílusban tudja kifejezni magát. Ösztönösen ellenségének érzi az intellektuális embert, és ha valaha hatalomra kerül, ki fogja irtani. (…)
A XX. század nagy újítása az, hogy a tömeggel elhitették, hogy a szellem becsapta őket vagy nincs is, vagy ha van, nem ér sokat. A tömeg-ember megkönnyebbülve fellélegzik: „Ha csak műveletlennek kell lenni, azt én is tudok” – és készül a nagy leszámolásra.
(Az elmaradt viharmadár 1939. augusztus; 36–37. o.)
*
Néhány idézet az „Utas és a holdvilág”-ból:
Pénz mindig kell, hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos.
*
Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével.
*

• Semmi baja – mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
• Én? (…) Semmit. Éltem.
  *
• Érdekes. Talán azért, mert te már sokszor voltál Olaszországban, már nem ájulsz el, ha egy Fra Angelico képet vagy egy Bel Paese sajtot látsz. Én meg úgy érzem, hogy halálos vétket követek el minden állomásnál, ahol nem szállok ki. Nincs frivolabb dolog, mint vonaton utazni. Gyalog kellene menni, vagy legalábbis postakocsin, mint Goethe. Hátborzongató, hogy voltam Toszkánában, meg nem is. Hogy íme, elutaztam Arezzo mellett, és hogy arra van valahol Siena, és én nem mentem oda. Ki tudja, eljutok-e még valaha Sienába, ha most nem megyek el?
• Mondd már. Otthon sosem árultad el, hogy ilyen sznob vagy. Mi baj lesz abból, hogy nem nézted meg a sienai primitíveket?
• Ki kíváncsi a sienai primitívekre?
• Hát mit akarsz csinálni Sienában?
• Mit tudom én. Ha tudnám, talán már nem is izgatna. De ha kimondom ezt a szót, Siena, az az érzésem, hogy ott megláthatnék valamit, amitől minden rendbe jönne.
  *
  Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.
  *
  Szerb Antal: Budapesti kalauz – Marslakók számára
• LÁNCHÍD
  Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:
  Hullám alá ott künn magot temettek,
  Melyből – dacos habok piruljatok! –
  Maholnap hajh a szellem fegyverének
  Nagy győzedelmi íve kelni fog!
  Nyakát a’ vén folyam békén lehajtja,
  Melly oly sokáig délceg ‘s büszke volt,
  A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
  Az ész előtt egy nemzet meghajolt.
  A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.
  A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barokk, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.
  A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.
• Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.

A Simkó János: ESTIKE+ bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy ünnep, ami utcai harcokból született

A 19. század végén a munkások helyzete korántsem volt idilli. A napi 10–16 órás munka, a minimális jogvédelem és a kiszolgáltatottság általános volt. Innen indult az a követelés, amely ma már magától értetődőnek tűnik: a 8 órás munkanap. Az Egyesült Államokban 1886 május 1-jén sztrájk kezdődött ennek érdekében. Több százezer ember vonult utcára. A chicagói Haymarket téren tartott tüntetés azonban tragédiába torkollott: egy bomba robbant, lövöldözés tört ki, többen meghaltak. Az esemény sokkolta a világot, ugyanakkor szimbólummá vált. Három évvel később, 1889-ben a II. Internacionálé május 1-jét a munkások nemzetközi napjává nyilvánította. 1890-től kezdve világszerte megemlékezések, tüntetések és felvonulások kapcsolódtak ehhez a dátumhoz.

Magyarország: felvonulástól majálisig

Magyarországon először 1890-ben ünnepelték meg a munkások napját. A 20. század során a szocialista időszakban, május elseje állami keretek közé került: szervezett, kötelező felvonulások, transzparensek, politikai üzenetek és látványos tömegrendezvények jellemezték. A rendszerváltás után az ünnep átalakult. A hangsúly a politikai demonstrációkról a közösségi élmény felé tolódott: majálisok, családi programok, koncertek vették át a főszerepet. A nap „könnyebb” lett — de ezzel együtt valamennyire el is távolodott eredeti jelentésétől.

Mi maradt a régi kérdésekből?

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a munkásmozgalom fő céljai teljesültek. Létezik a 8 órás munkanap, vannak munkajogi szabályok, sok országban szociális védőháló is működik. A valóság azonban árnyaltabb. A „8 óra munka, 8 óra pihenés” jelszava korábban is abszurdnak tűnhetett, mára pedig teljesen elavult. Az okostelefonok és az online jelenlét miatt a munka ott van a magánéletben az esti e-mailek. a hétvégi feladatok és a folyamatos elérhetőség miatt.

A kérdés ma már nem csak az, hogy mennyit dolgozunk, hanem az is, hogy tudunk-e nem dolgozni.

Bizonytalan foglalkoztatás

Az új gazdasági modellek — platformmunka, gig economy, freelancing — rugalmasságot kínálnak, de gyakran biztonság nélkül:

• kiszámíthatatlan jövedelem
• gyenge jogi védelem
• hiányzó hosszú távú stabilitás

Ez sok szempontból emlékeztet a munkásmozgalom előtti korszak bizonytalanságára, csak modernebb köntösben.

Bérek és megélhetés

A bérek és a megélhetési költségek viszonya továbbra is központi kérdés. A gazdasági növekedés nem mindenhol jelenik meg egyenlően a fizetésekben, miközben az árak gyorsan emelkednek. A „meg lehet-e élni a munkából?” kérdése ma is aktuális.

Technológiai átalakulás

Az automatizáció és a mesterséges intelligencia új helyzetet teremt:

• egyes munkák megszűnnek
• újak jönnek létre
• nő a bizonytalanság bizonyos ágazatokban

A hangsúly egyre inkább azon van, hogyan lehet alkalmazkodni ehhez az átalakuláshoz, és ki marad ki belőle.

A munka értelme

Egyre többen nemcsak a fizetést, hanem a munka minőségét is mérlegelik: van-e értelme annak, amit csinálnak, fenntartható-e hosszú távon, nem vezet-e kiégéshez? Ezek a kérdések korábban ritkán kerültek elő — ma viszont egyre hangsúlyosabbak.

Május 1. ma kettős természetű: egyszerre emléknap és szabadidős esemény, múltidézés és jelenkori kérdések felvetése. A majálisok hangulata mögött ott húzódik egy komolyabb réteg is: annak a felismerése, hogy a munkával kapcsolatos alapvető kérdések nem tűntek el, csak átalakultak.

Egy nap, ami rólunk szól

Május 1. talán legfontosabb üzenete ma már nem egy konkrét követelés, hanem egy szemlélet: a munka nem pusztán gazdasági kérdés, hanem életminőségi is. Amikor tehát valaki ezen a napon kikapcsolódik, valójában egy hosszú történet eredményét élvezi. És bár a harcok formája megváltozott, a lényeg nem: milyen feltételek között dolgozunk, és milyen életet tesz ez lehetővé számunkra.

A Május 1.: piknik vagy társadalmi tükör? – A munka ünnepének múltja és jelene bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Bächer Iván: A balfi dombon

Ha már agyonverik az embert, legalább szép helyen tegyék.

A nyugati végen fekvő kies település, Balf temetődombja gyönyörű hely; a környező dombokon szőlők sorakoznak, alant a Fertő nádrengetege zöldell, a tetőn Árpád-kori kápolna kősisakja sárgul.

A minden szépre oly fogékony Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György és több ezer erre járt és erre halt bajtársuk biztos örömét lelte, lelte volna ez otthoni tájban.

Már a rómaiak is elégedetten kortyolták, használták az errefelé mindenütt fölfakadó vizet; ma pedig itt és a határ túloldalán, Ausztriában is vagy tucatnyi üzem dolgozza föl tiszta kincsét a földnek. A modern gyáracskák mellett több helyen megtekinthetők a rómaiak romnyomai is; Balfon mindenünnen a múlt köszönti a vándort. Köszönti, inti.

Fönn vagyunk a dombon, a temetődombon, mert a svábok – akár a szászok, székelyek és más eszes népek – föltették halottaikat, hogy ne mossa ki azokat a víz soha. A holtakat sikerült is menteni jobbadán; az élőkkel, azokkal volt a dolog bajos. Különösen, ha erre vonatkozó szándék sem maradt azokban, akik emberek voltak, vagy lehettek volna egykor.

Azok a német és magyar katonák, nyilasok, fegyveresek, akik 1944-45-ben a főként Budapestről idehajtott magyar munkaszolgálatosokkal a nagy és bevehetetlen nyugati erődrendszert építtették, örömmel öltek. Kedvvel ölték, lőtték, verték agyon honfitársaikat, véreiket, magyarokat. Köztük a magyar irodalom, tehát a magyarság legnagyobbjait.

Akikre szép, komor emlékmű int ma itt, fent a balfi dombon.

Winkler Barnabás építész hozott el ide. Ő tervezte a monumentet. Barnabás soproni, apja, Winkler Oszkár építész volt, akinek protestáns ősei Elzászból menekültek a vakbuzgó – tehát gyilkos – francia katolikusság elől. Az anyai ág viszont bajai, ami már rang önmagában is. Barnabás csaknem fél százada mellette kitartó asszonya muzsikus – vonzódom az építész-zenész párokhoz, mi tagadás.

Winkler Sopron akkor állami, de az evangélikusság évszázados hagyományait is őrző gimnáziumában, nagyszerű zeneiskolájában, zenekarában, képzőművészeti szakkörében és persze otthon, családban hatódott át a magyar és egyetemes kultúra legével. Elvégezte aztán, egymagában, magában azt is, amivel a kollektív magyarság még adós magának. Belegondolt, beleérzett, beleélt a múltba, beleélt a halálos múltba, a legfájdalmasabb magyar múltba is. Nem csupán zsidóvá – svábbá, tóttá stb., mikor mi kell – vált ezáltal, nem csupán – Moher Károly szavajárásával élve – lélekben körülmetélt, de „ügyes” lett, ügyei támadtak, amelyeket múlhatatlan kötelessége lett bevégezni – a mostani válságig jól menő, több tucat építészkollégának kenyeret adó iroda vezetése és a terebélyes család ölelő karbantartása mellett.

Méltatlanul feledett vagy mellőzött nagy magyar építészek emlékének támasztása és őrzése éppúgy ilyen ügy lett, mint Bach zenéje, a rózsaszín Zsolnay-fajanszok gyűjtése vagy a Balfon szenvedett és megölt magyarok méltó emlékhelye.

Az esztelen és végül minden szempontból értelmetlen „erődrendszer” építése során több száz munkaszolgálatos lett megölve itt, a balfi cinterem középkori falának tövében. Köztük a legismertebb a soha zsinagógában nem járt, tiszteletbéli erdélyi, nagy magyar tudós és író: Szerb Antal. Akinek műveit jóval a német megszállás előtt, tehát nem valamiféle külső nyomásnak engedve tiltották ki a magyar iskolákból.

Az agyonvert költő földi maradványait az özvegy Budapestre hozatta. De bajtársai többségének porhüvelye ma is itt van, a balfi dombban, ahol már 1948-tól emlékmű magasodik: Füredi Oszkár alkotása. A bronztáblát aztán az ezredforduló után kitépték, lelopták, mi mást is tettek volna véle.

Winkler Barnabás és Kutas László szobrászművész megőrizte a régi monument kéménymaradványát, és azt – uniós és soproni támogatással – 2008-ban rnegrázó emlékművel egészítette ki. A középkori torony iránt kanyargó út a kapu előtt váratlanul balra tér, és a kőfalba fut. Itt állnak, dőlnek, fekszenek az áldozatokra emlékező hatalmas márványkövek.

Ma is rendszeresen lezsidózzák az áldozatokat; de Winkler mementója pontos: a kő, amelyre Szerb Antal neve van bevésve, nem íves, nem zsidó sírkőre utal; egyenes záródásával jelzi, hogy a tudós író nem volt zsidó soha, már szülei sem voltak azok, a nagyszülei esetleg, de hát ahhoz meg kinek van mi köze, ugye.

Az egyház – hiába volt egy karnyújtásnyira – nem adott menedéket egykor. A csudálatos középkori kápolna körül német nyelvű sírkövek állnak. Balf sváb falu volt. Lakói közül sokan próbáltak segíteni az üldözötteken. Jutalmuk, sorsuk a kitelepítés lett.

Minden itt van, a dombon.

Átlátni még a – pillanatnyilag – láthatatlan határon is. Ahol az egykor volt szögesdrót emlékét ijesztő szoborzat is őrzi. A gémeskúttal koronázott – ettől magyar – zöldségespincéből fellépcsőző szocreál, nacreál lárvaalakok tökéletesen példázzák, mivé silányul a legnagyobb tehetség is, ha az alkotót az „elkötelezettség” hálója ejti rabul.

Római ókor és magyar középkor, sváb múlt, magyar szó, kultúra, irodalom, magyar barbárság és messzi Európa, szomorú napi való és vigasztaló, hív emberőrzés; minden itt van a balfi légben.

Tessék följönni bátran, és szippantani belőle egyet.

*

Megjelent a Népszabadság 2012. április 28-i számában, Bächer Iván “Kószáló rovatában, valamint a HAP Galéria kiadásában 2024-ben megjelent “Balf – Nemzeti emlékhely” kötet 146. oldalán. (Szerkesztette Winkler Barnabás és Gáspár Zsuzsa, olvasószerkesztő Sződy Macó.)

A Holokauszt emléknapon bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.