Ha van valami, amire tapasztalataim szerint az angolok igazán büszkék, és amiről szinte kivétel nélkül elismeréssel beszélnek, az az országos hospice-hálózat, amely méltó életvégi gondoskodást nyújt a rászorulóknak. Ez az ellátás jóval többet jelent a puszta fájdalomcsillapításnál: testi, lelki, szociális és spirituális támogatást biztosít a betegnek, miközben kapaszkodót nyújt a hozzátartozóknak is.

A hospice-ellátás a beteg és családja számára teljesen ingyenes, a finanszírozást pedig az NHS támogatása mellett jelentős részben adományok és jótékonysági bevételek biztosítják. A számok is hűen tükrözik a rendszer méreteit: Angliában a 2024–25-ös időszakban 270 ezer ember részesült hospice által nyújtott palliatív vagy életvégi ellátásban, és további 77 ezer családtag, barát, illetve gondozó kapott közvetlen támogatást.

Én minderről ez év januárjáig szinte semmit sem tudtam. Akkor került a barátom, Graham a wokingi hospice-ba. Az ott töltött hetek, hónapok alatt közelről láthattam, mit jelent az életvégi gondoskodás a gyakorlatban, és mit jelenthet a méltóság olyankor, amikor az élet már a végéhez közeledik.

Ma reggel, mint mindig, megnéztem, mit kínálnak a napilapok. Van-e közöttük olyan írás, amely megszólít, amellyel kezdhetek valamit, és amelynek gondolatait érdemes továbbadnom az Infovilág olvasóinak? És tessék: a Guardianben ott volt egy kétoldalas cikk arról, hogyan éljünk jól, és hogyan haljunk meg boldogan.

Amint beleolvastam, szinte azonnal az az érzésem támadt, mintha a legutóbbi, boldogságról szóló cikkem folytatódna itt. Amikor pedig eljutottam az egyik első tanácsig – miszerint építsünk emberi kapcsolatokat, ha gazdag és tartalmas életre vágyunk –, már biztosan tudtam, hogy ezzel dolgom van. Az első lépést már meg is tettem ebben az irányban azzal, hogy kinyitottam az újságot: megtalált a téma.

Építsünk emberi kapcsolatokat!

Dr. Rachel Clarke palliatív orvos az oxfordshire-i NHS egyik kórházában dolgozik. Amit az életük végéhez közeledő betegeitől tanult, alighanem mindannyiunk számára megszívlelendő:

„Megtudtam a betegeimtől, mi számít igazán, amikor az életük végéhez közelednek. Minden apró hiúság lehullik róluk. Senkit sem érdekel, mekkora hatalma volt, milyen nagy házban lakott, milyen elegáns autóval járt, vagy mekkora tekintélynek örvendett a munkahelyén. Ami igazán számít nekik, azok az emberek, akiket szeretnek.”

Majd egyetlen mondatban össze is foglalja a tanulságot:

„A gazdag és mélyen tartalmas élethez az emberi kapcsolatok építésén keresztül vezet az út.”

Wokingban ezt magam is tapasztaltam. Grahamhez az utolsó hetekben eljött néhány barátja, hogy elbúcsúzzon tőle. Ezek a látogatások mindig felvillanyozták. Egy beszélgetés, egy kézfogás vagy egy ismerős arc abban a helyzetben már egészen más jelentőséget kapott.

Mondjuk ki, amíg lehet!

Az élet végén a kapcsolatok rendezése különösen fontossá válhat. Dr. David Holland palliatív szakorvos így fogalmaz:

„Az emberekben gyakran maradnak dolgok, amelyeket még szeretnének kimondani, például: »Sajnálom«, »Megbocsátok«, »Szeretlek« vagy »Köszönöm«. Ha nem nézünk szembe ezekkel a kimondatlan érzésekkel, az oda vezethet, hogy az ember megbánással távozik.”

Talán nem kellene az életünk végéig várnunk ezekkel a szavakkal. A bocsánatkéréssel, a köszönettel, a szeretet kifejezésével vagy a megbocsátással. Amit még el kell mondanunk egymásnak, mondjuk el addig, amíg van, aki meghallgassa.

Ne robotoljuk végig az életünket!

A munka fontos. Adhat értelmet, örömet, kapcsolatokat, és azt az érzést, hogy szükség van ránk. De Ruby Love bristoli életvégi dúla egy másik szempontra is figyelmeztet:

„Még soha nem találkoztam olyan emberrel az élete végén, aki azt bánta volna, hogy nem dolgozott többet, vagy nem keresett több pénzt. Ha meg tudjuk találni az egyensúlyt a között, amire a megélhetésünkhöz szükségünk van, és a között, mi a boldogságunkhoz kell, azt hiszem, az a kulcs.”

A magyar ember ezt valamivel földhözragadtabban fogalmazza meg: a koporsónak nincs zsebe. Amit összegyűjtöttünk, itt marad. Az viszont kizárólag rajtunk múlik, mennyit áldozunk fel az életünkből azért, hogy még többet halmozzunk fel.

Keressük azt, ami tüzet gyújt bennünk!

A Guardian cikkének egyik megszólalója, Tan Ming Li életvégi ápoló szerint a jól megélt élet titka „nem csupán az öröm, hanem az is, ami tüzet gyújt a bensőnkben”.

Ez már több annál, mint hogy egyszerűen jól érezzük magunkat. Kell valami, ami igazán érdekel, ami kíváncsivá tesz, amiért érdemes reggel felkelni. Ez lehet a munka, az alkotás, a kert, a zene, egy házikedvenc, az utazás vagy bármi más. Nem az számít, hogy mások szemében mennyire jelentős, hanem az, hogy bennünk megmozdít-e valamit.

Próbáljunk egészségesek maradni – de ne az életünk árán!

„Az idő drága” – figyelmeztet dr. Clarke. Az egészségünkkel természetesen törődnünk kell, de az orvos ennél is tovább megy:

„Próbáljunk egészségesen élni, de ne ostorozzuk magunkat azokért az apró bűnökért, mint hogy finom ételeket eszünk és jó borokat iszunk. Érzéki lények vagyunk, és e megélések ugyanúgy hozzátartoznak a gazdag élethez.”

Majd hozzáteszi:

„Az egészséget a lehető legtágabb értelemben nézem, és ebbe beletartozik az élet élvezete is, nem csupán az, hogy a lehető leghosszabb ideig életben maradjunk.”

Talán ez az egész írás egyik legfontosabb gondolata. Nem egyszerűen éveket kell hozzáadnunk az életünkhöz, hanem életet kell adnunk az éveinknek.

Vegyük észre az apró dolgokat!

Az életvégi gondoskodásban dolgozó szakemberek tanácsaiban feltűnően kevés a nagyszabású életbölcsesség. Tan szerint a titok nyitja az, hogy észrevegyük, mi gyújt tüzet a bensőnkben. Ruby Love pedig arra emlékeztet: becsüljük meg az olyan apró pillanatokat, mint amikor tavasszal rügyezni kezdenek a fák, vagy amikor megiszunk egy igazán jó csésze teát. A nagy mérföldkövek csodálatosak, de a mindennapjaink többségét ezek az apróságok teszik ki.

Wokingban ennek egy egészen kicsi, mélyen személyes változatát éltem meg. Nem vagyok képzett ápoló, így Graham testi gondozását a szakemberekre bíztam. Egy alkalommal azonban levágtam a körmeit. Ennyi történt. Jólesett neki, és jólesett nekem is; úgy éreztem, tehettem érte valamit. Apró gesztus volt, mégis melegséggel töltött el.

Legyen bakancslistánk – és valósítsuk is meg!

Rachel Clarke doktornő azt mondja, körülbelül százezer dolgot szeretne még megtenni és megtapasztalni, mielőtt meghal. Mások világot látnának, vállalkozást indítanának, emlékeket teremtenének, vagy megírnának egy regényt.

David Holland, a kollégája azonban egy fontos gondolatot fűz hozzá:

„Az az időszak is értékes, amikor az emberek már nagyon betegek, mert a végesség tudata lehetőséget ad arra, hogy még új emlékek szülessenek, és hagyjunk magunk után valamit.”

Majd a saját vejéről mesél:

„Hogy mi szerepel a bakancslistáján? A vőm palliatív ellátásban részesül. Szeretne minél több időt tölteni a természetben, vágyik rá, hogy egy kovászos kenyeret süssön, és szeretne sok vadon élő állatot látni.”

Milyen végtelenül hétköznapi kívánságok – és talán éppen ez bennük a lényeg. Nem kell mindenkinek körbeutaznia a Földet. Elég, ha van valami, amit várhatunk: egy találkozás, egy kirándulás, egy közös ebéd, egy szép táj vagy a következő, számunkra fontos élmény. A jövőhöz néha egyetlen apró terv is képes hozzá láncolni bennünket.

Földre szállt angyalok

A wokingi hospice-ban azt is megtanultam, hogy a méltóság nem elvont fogalom. Amikor januárban először beléptem az épületbe, a makulátlan tisztaság illata fogadott. Graham saját szobát kapott fürdőszobával és vendégággyal. Ha segítségre volt szükségünk, a nővérek perceken belül ott termettek. Az ott dolgozók nemcsak a testet ápolták, hanem valódi lelki támaszt nyújtottak: ha kellett, leültek az ágy mellé, beszélgettek vagy imádkoztak. Nem véletlenül gondoltam rájuk úgy, mint földre szállt angyalokra.

Ráadásul mindez a beteg és a hozzátartozók számára teljesen térítésmentes. A hospice-ellátás Angliában nem korlátozódik a fekvőbeteg-intézményekre: otthoni, járóbeteg- és közösségi formában is elérhető. A rendszert jelentős részben jótékonysági szervezetek működtetik, amelyek az állami NHS-támogatás mellett a lakossági adományokra és az önkéntesek áldozatos munkájára támaszkodnak.

Beszéljünk arról is, milyen halált szeretnénk!

A Guardian cikkének utolsó tanácsa arról szól, amit hajlamosak vagyunk egész életünkben messziről elkerülni. Rachel Clarke doktornő szerint:

„A jó halál titka az, amikor valaki békében van azzal az élettel, amelyet leélt.”

Békében lenni azzal, aki volt, amit tett, és mindenekelőtt azokkal a kapcsolatokkal, amelyeket a környezetével kialakított.

Számomra egyetlen dolog volt mindennél fontosabb: Graham ne egyedül haljon meg. Időben szóltak. Mire odaértem, már kómában feküdt, de az ápolók megnyugtattak, hogy nyugodtan beszéljek hozzá. Így is tettem. Az a tudat, hogy végül méltósággal, szeretetben és nem egyedül távozott, nekem is megnyugvást adott.

Graham halála után szinte azonnal éreztem, hogy újra kell rendeznem a saját életem fontossági sorrendjét. Nem akarom az időmet lényegtelen dolgokra vesztegetni. Talán ennyi az egész: amíg lehet, teljes, igaz életet élni.

Erről jutnak eszembe az Anna and the Barbies Márti dala című számának sorai:„Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni…”

Egy magyar rockdal, brit palliatív szakemberek tanácsai és egy angliai hospice-ban eltöltött pár hónap végül ugyanoda vezetnek. Az idő becses dolog. Tanuljunk meg jól sáfárkodni vele. Graham egyszer azt mondta, szinte lát maga előtt kilencvenévesen is, amint ugyanolyan lelkesen írok, mint most. Remélem, igaza lesz.

A Tünde T. Guildford: Jó tanácsok életre, halálra bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Fwd: Az INFOVILAG-ügyről
Feladó: Virág Katalin <vkati50puszta@gmail.com>
Elküldve: 2026. augusztus 11., kedd 13:09
Címzett: Toronyi Attila <toronyia1@gmail.com>
Tárgy: Téves kapcsolás
BÁSTYA JÚLIA RÉSZÉRE

Tisztelt Címzett!

Sajnálattal tájékoztatom, hogy Édesapja (Bástya elvtárs) állapota rohamosan romlik. Nemrég felvette azt a rossz szokást, hogy „telefonálgat”, miközben nincs is készüléke, hiszen az Ön kérésére elvettük tőle, mert úgysem tudná már használni.

A villanyborotváját tartja a füléhez az állítólagos telefonálásaihoz, miközben a vonal túloldalán nyilvánvalóan nincs senki. Általában – úgymond – a családtagjaival, főként a „kislányával” vagy Édesapámmal („Virág elvtárssal”) társalog képzeletben.

A napokban a szobatársa elkövette azt az indiszkréciót, hogy lejegyezte az elhangzottakat. Valaki azonban megtalálta a papírkosárban az ákombákom irományt, kicsempészte az Ötvenpusztai Idősotthon épületéből, és eljuttatta a lapokhoz. Nagy megdöbbenésünkre az INFOVILAG.HU nevű hírportál le is közölte a Nemzeti Turkáló rovatban, Téves kapcsolás https://infovilag.hu/toronyi-attila-teves-kapcsolas címmel.

Szeretném tudatni Önnel, hogy intézményünk a történtekért semmilyen felelősséget nem vállal. Álláspontunkat az INFOVILAG szerkesztőségével is közöljük, és helyreigazítást kérünk. Tesszük ezt azért is, mert a hírforrásként szolgáló szobatárs nem emlékszik arra, hogy az Ön Édesapja egyáltalán említette volna Magyar Péter nevét a grazi pszichiátriai szanatóriummal kapcsolatban. Mert ha igen, akkor ez úgy is értelmezhető, hogy lehülyézte a miniszterelnök urat. (Azt gyanítom, hogy a szerkesztőség munkatársa megtoldotta és alaposan kiszínezte a történetet.)

Az inkriminált cikk jogi tanácsadónk szerint is alkalmas a jó hírnév csorbítására, amiért szintén nem bennünket terhel a felelősség. Örülnék, ha osztaná a véleményemet.

Ötvenpuszta, 2026. augusztus 10.
Üdvözlettel:
Virág Katalin
intézményvezető
vkati50puszta@gmail.com
+36 20 123 456 789

A TORONYI ATTILA: HELYREIGAZÍTÁS bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma ezt a rejtélyt próbálta megfejteni. Az ember első gondolata az, hogy a válasz a pénzben, a jóléti államban vagy a kiemelkedően magas életszínvonalban keresendő. A kutatások azonban meglepő fordulatot vettek az utóbbi időben. Ahogy olvastam a cikket, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a tudomány nem megerősíti, hanem sorra megcáfolja azokat a hiedelmeket, amelyeket a boldogságról és a sikeres életről eddig magától értetődőnek tartottunk.

A tudomány meglepő válaszai

Az első tévhit szerint a boldogság elsősorban pénz kérdése. Kétségtelen, hogy a szegénység megnehezíti az életet, és a biztos egzisztencia fontos feltétele a nyugodt mindennapoknak. A kutatások azonban azt mutatják, hogy egy bizonyos életszínvonal fölött a jövedelem növekedése már egyre kisebb mértékben növeli az elégedettséget. Más tényezők veszik át a főszerepet.

A közgazdaságtan és a pszichológia határterületén dolgozók ezt a jelenséget Easterlin-paradoxonként ismerik. Richard Easterlin amerikai közgazdász már az 1970-es években rámutatott, hogy bár a gazdagabb országok lakói általában elégedettebbek, a gazdasági növekedés egy bizonyos ponton túl már nem teszi boldogabbá a társadalmat. Ennek hátterében egy mélyen berögződött emberi tulajdonság, a hedonikus adaptáció áll. Az agyunk rendkívül gyorsan hozzászokik a javuló körülményekhez: az új autó, a nagyobb lakás vagy a fizetésemelés okozta öröm hamar megszokottá válik. Egy ponton már szinte természetesnek vesszük, és a boldogságszintünk visszatér oda, ahol korábban volt. A skandináv modell zsenialitása nem abban rejlik, hogy polgárai immunisak lennének erre a megszokásra, hanem abban, hogy a társadalom fókusza a tárgyak halmozása helyett a stabil alapok – a biztonság, az egyenlőség és a szabadidő – megteremtésére irányul.

Ugyanerre jutott a Harvard Egyetem 1938-ban indult, ma már több mint nyolcvanöt éve folyó életútkutatása is. A kutatók generációkon át követték ugyanazon emberek életét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a hosszú, egészséges és kiegyensúlyozott élet legjobb előrejelzője nem a vagyon, nem a társadalmi rang és nem is a genetika, hanem a tartós, jó minőségű emberi kapcsolatok. A kutatás másik sokat idézett megállapítása szerint a tartós magány egészségkárosító hatása olyan súlyos, hogy több vizsgálat a dohányzás ismert kockázataihoz hasonlítja.

Még meglepőbb a következő felismerés. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az emberek alapvetően önzők, ezért jobb óvatosnak lenni velük. A World Happiness Report kutatói azonban azt találták, hogy a különböző országokban szándékosan „elveszített” pénztárcák jóval nagyobb arányban kerültek vissza tulajdonosaikhoz, mint amire maguk az emberek előzetesen számítottak. Vagyis nem az emberek becsületességét becsüljük alá, hanem ott a gond, hogy nincs bennünk elég bizalom.

Innen vezet az út a skandináv országok egyik legfontosabb sajátosságához, a társadalmi bizalomhoz. Dániában és Finnországban a lakosság háromnegyede vagy még nagyobb része úgy gondolja, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni. Sok kelet-európai országban ez az arány ennek töredéke. Ez nem pusztán érdekes statisztika, inkább olyan tény, amely meghatározza a mindennapi élet minőségét. Egészen más érzés olyan társadalomban élni, ahol természetesnek vesszük, hogy segítséget kapunk, ha bajba kerülünk, és ahol mi magunk is ösztönösen segítünk másokon.

Ez a fajta rendszerszintű bizalom nem a semmiből született; mélyen gyökerezik azokban a kulturális kódokban, amelyeket északon generációk óta örökítenek tovább. A dánok hygge kifejezése ma már világszerte ismert, de ritkán értjük a valódi lényegét: ez nem csupán a gyertyafényről és a meleg takaróról szól, hanem a szeretteinkkel való közös, minőségi időtöltés művészetéről. A svédek lagom elve – amely nagyjából annyit tesz: „nem túl sok, nem túl kevés, pont elég” – a mértékletesség tudománya: egyfajta pajzs a fogyasztói társadalom mindent felemésztő hajszája ellen. A finnek pedig a sisu fogalmával magyarázzák azt a belső, makacs erőt és mentális rugalmasságot, amely képessé teszi őket arra, hogy a legzordabb és legsötétebb téli hónapokban se szigetelődjenek el, hanem igazi közösségként tartsanak össze.

A kutatások egy újabb tévhitet is megkérdőjeleznek. A boldogságot hajlamosak vagyunk magánügynek tekinteni, pedig legalább ennyire közösségi jelenség. Az Oxfordi Egyetem kutatásai szerint azok, akik rendszeresen másokkal együtt étkeznek, jóval elégedettebbek az életükkel, mint akik többnyire egyedül esznek. A közös vacsora, a baráti beszélgetés vagy az önkéntes munka tehát nem csupán kellemes időtöltés. Olyan kapcsolatokat épít, amelyek hosszútávon az egészségünkre és az életminőségünkre is hatással vannak.

Amit tudunk – és amit mégsem teszünk meg

Ezen a ponton azonban felvetődik a kérdés: ha a tudomány ma már meglepően pontosan tudja, mitől lesz jobb az életünk, akkor miért élünk mégis sokszor ennek éppen az ellenkezője szerint? Miért kerüljük a változást, mint ördög a tömjénfüstöt? Miért keresünk és találunk olyan könnyen kifogásokat? Miért mondjuk azt, hogy nincs időnk, nincs energiánk, túl késő elkezdeni, vagy hogy ez már nem nekünk való? Miért szabotáljuk el egy boldogabb, teljesebb élet lehetőségét?

A viselkedéslélektan erre roppant izgalmas, evolúciós magyarázatot ad, amelyet hiperbolikus diszkontálásnak vagy egyszerűen jelen-torzításnak neveznek. Az emberi agy még a szavannákon fejlődött ki, ahol a túlélés érdekében a pici, de azonnali jutalmat (például egy kalóriadús falat elfogyasztását, vagy a pihenést a biztonságos barlangban) ösztönösen sokkal többre értékeltük, mint a hatalmas, de távoli nyereséget. Amikor választanunk kell a kanapé kényelme (azonnali jutalom) és a sportolás vagy egy baráti találkozó megszervezése között (amelynek egészségügyi és mentális haszna csak később, hónapok vagy évek múlva jelentkezik), az ősi mintákat őrző agyunk szinte mindig a halogatásra szavaz. Ezért buknak el a nagy, drámai fogadkozások, és ezért működik kizárólag az a mikrodöntésekre épülő stratégia, amely kijátssza ezt az evolúciós csapdát.

Valahogy a megszokás biztonságosabbnak tűnik számunkra, mint a változás kiszámíthatatlansága. Sokan pontosan látják, hogy az életminőségük lehetne jobb is, mégsem mozdulnak. Nem azért, mert képtelenek rá, hanem mert a kényelmi zóna lassan és észrevétlenül csapdává válik. Ahogyan a madár számára a kalitka. A kutatásokból ma már eléggé pontosan tudjuk, mi javítja az életminőségünket. Mégis meglepően kevesen változtatnak a szokásaikon. Könnyebb kifogásokat találni, mint új életstratégiát kialakítani.
Pedig a jobb élet ritkán egyszeri nagy elhatározás eredménye. Sokkal inkább apró, ismétlődő döntésekből épül fel. Ha felszalámizzuk a teendőinket, akkor egyszeriben sokkal kezelhetőbbé válnak. Egy telefonhívás egy régi baráthoz. Egy közös vacsora. Egy séta. Egy új közösséghez való csatlakozás. Heti néhány óra mozgás. Önmagukban jelentéktelennek látszanak, együtt azonban képesek más irányba fordítani egy ember életét.

Ezt magam is megtapasztaltam. Nem egyik napról a másikra lettem három ruhamérettel kisebb, hanem attól, hogy rájöttem, nem kevesebbet, hanem egészen mást kell ennem. Ugyancsak nem hirtelen jött ötlettől vezérelve kezdtem el rendszeresen úszni és edzeni, hanem bekapcsolódtam az NHS, a helyi egészségbiztosító által támogatott aktív wellnessprogramba. Ezek nem látványos hőstettek voltak, hanem sok apró döntés egymás után. Egyik sem változtatta meg önmagában az életemet. Együtt viszont igen.

A legjobb befektetés

De miért beszélhetünk a boldogság kapcsán egyáltalán „befektetésről”? Ha tisztán pragmatikus, gazdasági szempontból nézzük, a válasz egyértelmű. A boldogságkutatások kimutatták, hogy a kiegyensúlyozott, elégedett munkavállaló bizonyítottan produktívabb, kreatívabb, ritkábban betegszik meg, és sokkal lojálisabb a munkahelyéhez. A skandináv államok felismerték, hogy a magas adókból finanszírozott, erős szociális védőháló nem luxuskiadás vagy pénzkidobás, hanem a gazdasági stabilitás és a nemzeti versenyképesség egyik legfontosabb motorja. Náluk a boldogság nem a siker utólagos jutalma, hanem a siker elérésének és fenntartásának abszolút előfeltétele.

Talán ez a skandináv országok valódi üzenete. Nem az, hogy másoljuk le a társadalmi rendszerüket, hanem az, hogy a jó életet ugyanúgy kell felépíteni, mint egy házat vagy egy életművet. A kapcsolataink, az egészségünk, a közösségeink és a bizalmunk nem maguktól fejlődnek. Időt, figyelmet és munkát igényelnek.

Egész életünkben befektetünk. Tanulásba, munkába, lakásba, nyugdíjba, karrierbe. Mindez fontos. Lehet azonban, hogy közben éppen a legjobban megtérülő befektetésünket hanyagoljuk el: az emberi kapcsolatainkat. Azokat a kapcsolatokat, amelyekről ma már nemcsak a józan ész, hanem a tudomány is egyértelműen állítja: ezek jelentik a hosszú, egészséges és jó élet védőhálóját. A skandinávok igazi titka talán nem az, hogy gazdagabbak vagy szerencsésebbek nálunk. Csupán rájöttek arra, hogy a boldogság nem elérendő végcél, hanem a mindennapi apró döntéseink kamatos kamata. És ebbe a tőkébe bárki, bármikor, akár már ma este is elkezdhet befektetni – egyetlen telefonhívással.

A Tünde T. Guildford: Hol a boldogság mostanában? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mostanában akármerre megfordulok, mindenfelé mesterlövészek kémlelődnek a háztetőkről.
Ezek nem igazi mesterlövészek, csak úgy néznek ki, mintha azok lennének. A Czunyiné nem
vállalta a golyóálló mellényt ebben a hőségben.

Az a terv, kislányom, hogy egyszer majd rám lő valaki, persze csak vaktölténnyel, nekem meg
a tenyeremben lesz egy zacskó, paradicsomszósszal. Odacsapom a nyakamhoz, szétpukkad,
és úgy fog kinézni, mintha folyna a vérem.

Gogolák elvtársnő fog kiugrani a menőautóból, szájon át mesterséges légzést alkalmaz, mert
hogy elájultam. Persze csak úgy teszek, mintha elvesztettem volna az eszméletemet. Igazából
kamu az egész.

De attól tartok, kislányom, hogy mi van akkor, ha tévedésből mégis éles lőszert tesznek a
fegyverbe. Előfordult már ilyen, aztán ráfogták a „balesetet” a filmgyár dolgozójára.
Voltaképpen nem értem a munkatársaimat. Miért nem elég a rémhírterjesztés? Minek ez a
cirkusz a paradicsomszósszal? Megbukik ettől a mostani kétharmados kormány?

Halló? Kislányom? Itt vagy még?
Tessék? Maga kicsoda? Nem a kislányom? Rossz számot hívtam volna? Micsoda? Ez a grazi
pszichiátria? És hogy lehet, hogy maga magyarul beszél? Aha, értem. Idegenbe szakadt…

Nem, nem! Nem a Magyar Péter vagyok. Őt várták? Már regisztrált volna maguknál? Értem.
Tessék? Nincs időpont a számomra? Miért? Vagy úgy! Mindig csak a regnáló kormányfőnek
jár…
Hogyan? Forduljak a Hegedűs Zsolthoz?
Azt már nem!
Viszonthallásra.

A Toronyi Attila: Téves kapcsolás bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Azért írom ezt, mert mindannyiunk számára nagyon tanulságosnak tartom Panyi Szabolcs posztját, amit a Facebook oldalán jelentetett meg, az alábbiakat az engedélyével idézem:

„Tisztán emlékszem arra, amikor több mint húsz évvel ezelőtt, még egyetemistaként először olvastam arról, hogy az 1990-es köztársaságielnök-jelölés körüli tárgyalások idején Szabad György történész, az MDF egyik alapítója elutasította Antall József felkérését. Döntését visszaemlékezések szerint egyebek mellett azzal indokolta, hogy származása miatt nem tudná megtestesíteni a nemzet egységét „Szent István Magyarországán”.

Mély szomorúságot éreztem, amikor erről olvastam. Szabad György erdélyi zsidó polgárcsaládban született, a numerus clausus miatt nem vették fel az egyetemre, később munkaszolgálatra hurcolták. Megrendítő volt arra gondolni, hogy a rendszerváltás Magyarországán, immár köztiszteletben álló történészprofesszorként és MDF-alapítóként is úgy érezhette: zsidó származása továbbra is kizáró ok lehet a legmagasabb közjogi méltóság betöltésénél.

Hogy házelnök már lehet, de köztársasági elnök azért még nem. Mintha a Magyar Köztársaság kikiáltása és a demokrácia megszületése után is kevesebb joga lett volna az ország egészét képviselni, mint másoknak. Mintha továbbra is másodrendű állampolgárként tekintett volna önmagára – és ebbe bizonyos értelemben bele is törődött. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem így fogalmazta meg mindezt saját magának, de a döntésének súlya ettől még ugyanaz marad.

Persze ezek voltak azok az évek, amikor Antall József legfőbb párton belüli ellenfelévé az a Csurka István vált, aki hamarosan politikai erővé szervezte a magyarországi antiszemitizmust. És amikor a végül köztársasági elnökké választott, apai ágon szintén zsidó származású Göncz Árpádot szkinhedek fütyülték ki a Kossuth téren.

Másfél évtizeddel később, a kétezres évek közepén, éppen a Jobbik és a szélsőjobboldal újabb megerősödése idején kezdtem elmélyedni a rendszerváltás korában újjáéledő antiszemitizmus történetében és szakirodalmában. Nem volt egy vidám felismerés, hogy Magyarország milyen nehezen és milyen lassan képes maga mögött hagyni a huszadik század gyűlöletkeltő ideológiáit.

Szabad György figuráját ekkoriban, a húszas éveim elején számos okból közel éreztem magamhoz, felmenőinek megpróbáltatásai és konzervatív-liberális nézetei miatt egyaránt – mely nézetek politikai képviselete és támogatottsága a későbbi évek során egyre csak csökkent, köszönhetően a közélet polarizációjának és a szélsőjobboldal ideológiai térnyerésének. (Hogy ennek a csúcspontja mi volt, azon lehet vitatkozni – szimbolikus értelemben én mindenképp Csurka teljes kormányzati rehabilitációját és 2024-es szoboravatását tartom annak.)

Mindez azért jutott most eszembe, mert egy a volt miniszterelnök által szellemi iránytűnek nevezett szélsőjobboldali propagandaoldal a köztársasági elnöki jelölésről szóló friss közéleti vitában egy olyan állásfoglalást tett közzé, miszerint Magyarország leendő köztársasági elnökével szemben a legalapvetőbb elvárás az, hogy legyen keresztény.

Az Orbán-rezsim más propagandistái és hasznos idiótái ugyanebben a vitában pedig már Soros Györgyöt, Izraelt, megkérdőjelezett lojalitást és „gyarmatosító globalista pénzügyi köröket” emlegettek – miközben 2026-ot írunk, vagyis a holokauszt óta több mint nyolcvan, a rendszerváltás óta pedig 36 év telt el. Néha sajnos mégis tényleg olyan, mintha körbe-körbe járnánk.

Fogalmam sincs, hogy vajon erre is gondolt-e a zsidóságát nyíltan vállaló Polgár Judit, amikor azt írta, hogy azért nem fogadja el a jelenlegi miniszterelnök és a kormánypárt köztársasági elnöki jelölését, mert nem érzi magában az erőt ahhoz, hogy magára vállalja „egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét”.

Lehetett éppen elég más oka is a visszautasításra, hiszen az egész jelölési folyamat eleve rendkívül furcsán és szerencsétlenül alakult. A végkimenetel szempontjából persze teljesen mindegy, de azért közben mégsem, hogy vajon az ő fejében is hasonló kétségek merültek-e fel, mint a néhai Szabad György esetében.

Hatalmas dolog, hogy az újjáéledő magyar demokráciában máris akadnak komoly és teljesen nyitott végül viták, ráadásul ezek olykor – mint ebben az esetben is – valóban fontos kérdésekről, tisztségekről szólnak. De én azért baromira örülnék neki, ha ezekből a vitákból az 1940-es évek érvei, illetve a totalitarizmus korszakának szellemi örökösei végre-valahára kicsekkolnának.„

https://www.facebook.com/panyiszabolcs

A Mikor csekkolnak ki az antiszemiták? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

– Mama találkozott vele, ismerte?

–Persze, beszédes asszony volt, még idős korában is, úgy emlegette ” a haza bölcsét” jó zalai tájszólásban, hogy: „A Ferkó, ja, hát a Ferkó csak urizányi szeretett, meg politizányi szeretett, dógoznyi a Ferkó sóse szeretett…”

Ebből is látszik, hogy tényleg senki sem lehet próféta a saját családjában!

A dolog ennyiben is maradt, a parti mama, – azért ez volt a neve, mert egy dombon laktak, Zalában pedig a domb az ugye part -, hamarosan elment, én pedig nem kutakodtam tovább, bár amikor a Kossuth Rádió főszerkesztője lettem, akkor az íróasztalom fölé kitettem egy Deák képet…

2003-ban a Deák bicentenáriumon, Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára kitaláltam, hogy össze kellene hívni a Deák-rokonságot, – száz évvel korábban volt hasonló összejövetel. A Kossuth Rádióban, az akkori Napközben című műsorban elmondtam az ötletet, és már adás közben telefonált a söjtöri polgármester asszony, hogy ők vállalják a házigazda szerepét.

A találkozóra több mint negyvenen jöttek el, érkeztek külföldről is rokonok, így Bajorországból Deák László, aki egyébként a lazarénus lovagok, a Szent Lázár lovagrend képviselője volt Budapesten.
Később ő szervezte meg azokat a sétákat március tizenötödikére, ahol a Kossuth és a Deák nemzetség-rokonság tagjai a Kerepesi temetőben együtt emlékeztek meg 1848-ról. Az ötletet Mádl Ferenc is támogatta… Eredetileg úgy volt, hogy a Batthyány és a Széchenyi leszármazottak is jönnek, de betegség miatt lemondták a dolgot. A temetőben kinyitották a mauzóleumokat, egyszer még Dévai Nagy Kamilla is eljött, gitározott, énekelt, szép emlékezés volt és szép emlék maradt.

A söjtöri találkozón sokat emlegették Hertelendy Annát, (1744-1803), aki 1757. augusztus 28.án ment férjhez kehidai Deák Gáborhoz (1730-1788), vagyis Deák Gábor és Hertelendy Anna Deák Ferenc, a „haza bölcse” apai nagyszülei voltak. Anna egy igen nagy vagyon egyetlen örököse volt, és Mária Terézia korának híres szépsége. A művelt, latinul jól beszélő felvilágosult asszony a negyedik gyermek születése után, igen fiatalon megszökött Nyitrára az egyik rokonával, Uzovics Ferenccel. Onnan Bécsbe majd Párizsba utazott, pazarló élete miatt nagy adósságot halmozott fel. Akkor, amikor a kehidai birtok évi jövedelme 800 forint volt, több mint 60 ezer forintos adósságot hozott össze.

A Deák család évtizedeken át próbálta visszafizetni az adósságot, de nem sikerült, így azt Széchenyi fizette ki, az övé lett a birtok. Széchenyi azt mondta Deák Ferencnek, hogy neked életjáradékot adok, mert túl jószívű vagy és a pénzt elosztanád, menj vissza Pestre és kezdj újra politizálni. Így költözött vissza Pestre Deák Ferenc, bérelt két szobát az Angol királynőben és hozta létre a kiegyezést.

Söjtörön, 2003-ban a jelenlévő rokon nők nyomdafestéket nem igazán tűrő kifejezésekkel úgy szidták Hertelendy Annát, mintha el sem telt volna az a 240 év…

A Duna TV-nek filmet is készítettünk, András Ferenc volt a rendező, – szegről-végről anyai ágon szintén rokon -, és a film készítése közben derült ki, hogy a Deák nemzetség a Dunántúl egyik legnagyobb nemesi nemzetsége volt, és Móricz Zsigmond róluk vette az ötletet a Rokonok című könyvhöz…

Anyaggyűjtés közben még valami előkerült: Deákot az 1850-es években kirabolta két betyár, elvitték az ezüstöt. Nem sokkal után a betyárokat elfogták, és fölkötötték. Az egyiket úgy hívták: Kulics. Nos, anyai ágon Kulics a családnév, zalai a család, apai ágon ott a Deák rokonság, az ezüst pedig nincs meg…

https://wooland.blog.hu/2019/03/26/kettos_kiegyezes
https://wooland.blog.hu/…/hogyan_segitette_elo_egy…
https://wooland.blog.hu/…/a_magyar_sikertortenet_a…

A Senki sem lehet próféta… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A 20. század kiemelkedő magyar történésze Szűcs Jenő 1928 július 13-án született.

„Történészként Szekfűhöz hasonlóan őt is elsősorban a magyar társadalom fejlődés-problémái foglalkoztatták. Őt azonban kezdettől fogva a középkor érdekelte, tehát a válaszokat is annak történetében kereste. A torzult társadalomszerkezet fő okát, mint annyian mások, a túl késői és felemás polgárosodásban látta, és ennek okait kutatta már első, fiatalkori művében (Városok És kézművesség a XV. századi Magyarországon, 1955), ahol hatalmas forrásanyagon mutatta be, hogyan és miért torpant meg a magyarországi városfejlődés – és ezzel a polgári kibontakozás folyamata – a középkor végére.

Noha egyes részmegállapításait a kutatás azóta módosította, a könyv máig alapmunkának számít, és ami még nagyobb szó, ma is bízvást kiadható lenne. Ellen-tétben az akkori szakkönyvek zömével, mindvégig tárgyszerű érvelésen alapul, nem a doktriner korszellem, hanem a szerzőre jellemző független, a sémákat fölényesen félresöprő gondolkodás hatja át. Szűcs ezt a művét jórészt még diákéveiben írta, és mindössze huszonhét éves volt, amikor megjelent. Egyszeriben tekintélyes történésszé lépett elő, és munkáját beiktatták az egyetemek kötelező olvasmányai közé.

Ehhez képest feltűnő, noha a kor ismeretében nem meglepő, hogy csak alkalmazottként kapott állást az Országos Levél¬tárban, ahol kutatásra természetesen a kívántnál jóval kevesebb ideje jutott. Ekkoriban leginkább XVI-XVIII. századi iratok lajstromozásával, leltáruk összeállításával kellett foglalkoznia, de ezt is a rá jellemző precíz alapossággal végezte.

Csak nyolc évvel később, 1960-ban hívta meg Molnár Erik a MTA Történettudományi Intézetébe, ez¬óta ott dolgozott, immár zavartalanul, mint tudományos kutató, majd 1976-tól mint az akkor létrehozott középkori osztály vezetője, 1988-ban történt, fájdalmasan korai haláláig. Oktatni, noha előadónak is kiváló volt, csak utolsó éveiben nyílt alkalma: meghívott professzorként nem egészen három szemesztert tarthatott még a budapesti egyetemen. Előadásain zsúfolásig megtelt a terem, de arra, hogy a szó valódi értelmében tanítványokat neveljen, ez az idő már kevés volt.”
(Engel Pál: Vázlat Szűcs Jenőről)
*
„Ez a tudós politikai gondolkodó a történelem tudósainak is példát mutatva volt tudatában annak hogy a „történések” mögött a századokon át nyúlóan hosszú távon is bizonyos „szerkezetek” a lényegesek melyek a jelen számára egyszerre jelölnek ki határokat és kínálnak lehetőségeket”.
(Szűcs Jenő Bibóról)
*
Szűcs Jenő kedvenc Bibó-idézete:
„Nem hiszek a történelem százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni, és lehet szerencsés vágányokra irányítani.”

Szűcs Jenő nem volt igazi tanárfajta: akinek a gondolatai részben éppen az órákon formálódnának. Töprengő, a maga zárt belső világában viaskodó elme: neki a tanítás munka volt mindenképpen. Mégis, abban a pár évben, amikor tanított, amikor – túl- téve magát a kései felkérés és a kinevezési procedúra alig dokumentálható apró meg¬aláztatásainak sérelmein – a katedrára állt: ő volt a Bölcsészkaron a valódi élmény, az esemény; nem volt más senki hozzá fogható Karunk tanárai közül.

A Kar eredendő hátrányos adottságain nem tudott változtatni: a latin és az általános műveltség nyomasztó hiányán, a történelemtanítás hétköznapjainak és átlagának tartós szellemtelenségén. De legalább a jelenlétével jelezte: lehetséges valami más is.S mégis: Szűcs Jenő mint tanár és mint formatív személyiség mindig is nagyobb hatást tudott kifejteni beszélgetésben, napi munkálkodásban, akár még írásban is, mint ami a katedrán megadatott neki.

Történetíró volt: a töprengő személyiség inkább megnyílt a papír fölött, mint szabad előadásban.Ezen a helyen nyugodtan és felelősséggel mondhatom: elmúlt fél évszázadunkban, talán Hajnal István mellőztetése óta, kétségkívül Szűcs Jenő a legjelentékenyebb történetíró Magyarországon. Igazi nagytörténelem, amit művelt, valódi nagy történetírás. (…)

Az ő igazi iskolája éppen nem „iskola” volt. Nem tanterem: szűkebb, laza szakmai és baráti kör, s a tőle tanulásra önként vállalkozók tágabb, de nehezen megfogható közege. Katedra nélküli professzor, egyetem nélküli tanár; tanszék levéltári kutatószobában, könyvtárban és íróasztal, ernyős íróasztali olvasólámpa mellett. A jó – hatékony – egyetem nem mindig ott van, ahol az épület áll, ahol hallgatók nyüzsögnek, ahol címeket, igaz, manapság csak alacsonyabb címeket, lehet szerezni.

Valódi egyetem csak ott lehetséges, ahol szellem van: autonóm tudományos személyiség. Szűcs Jenő munkássága sokaknak tanszék nélkül is valódi egyetem volt: lehetőség a tudományosan is termékeny jelenben élésre, a történelemben gondolkodásra.
(Komoróczy Géza: Szűcs Jenő egyetem nélküli tanár)
*
Szűcs szerint Európa nem tagolatlan, osztatlan egész, hanem három régióból álló konglomerátum. Egy olyan háromosztatú rendszert vázolt tehát fel, amelyben két autochton, egymástól lényegi pontokon különböző struktúra alakult ki, a keleti, amelynek jellemzői a cezaropapizmus, az expanzív terjeszkedés, a lassú növekedés, a társadalmi rang szerinti hierarchia, s végül az autokratikus hatalomgyakorlás, illetve a nyugati (Europa Occidens), amelynek jellegzetességeiről továbbiakban még bőven lesz szó.[13]

A kettő közé szorult egy harmadik, nem autochton, hanem mintakövető közép-kelet-európainak nevezett régió, amely többé-kevésbé a cseh, lengyel és a magyar királysággal azonos, s amely bár nem rendelkezik önálló struktúra és rendszerképző erővel, ugyanakkor mind a keletitől, mind pedig a nyugatitól különbözik. Inkább a nyugatihoz áll közelebb, mivel görög-római, keresztény és latin nyelvű hagyomány jellemzi, ugyanúgy, mint a nyugati országokat. Ez a régió tehát a nyugati normákhoz igazodott, de a történések kelet-európai közegben játszódtak le, valamint modernizálódása, a struktúrák kialakulása sokkal inkább felülről szorgalmazott módon, mintsem alulról, organikusan és spontán módon történt. Ezen túl bár a nyugatias szerkezetek mindenütt megvannak, de valamilyen formában mind deformáltak, hiányosak, erőtlenek, féloldalasak, ’ritkább alakzatúak’, hol hiányosan csonkák, hol pedig aránytalanul túlburjánzóak.[
(Gyurgyák János: Szűcs Jenő Európa-képe)

„…tény, hogy a magyar nacionalizmus, eredetében és jellegében, „típusában” a romantikáéhoz, s nem a racionalizmuséhoz áll közel, ahol a XVIII—XIX. század fordulója óta, akárcsak számos más közép-kelet-európai országban, mind az „államnacionalizmus”, mind a „kultúrnacionalizmus” önmaga historizált előképét a régmúlt, azaz a középkor egykori független államiságához (egészen pontosan: egy bizonyos, utólag „nemzetivé” deklarált koronaszimbolikához) fűzött reminiszcenciákban találta meg.” (Szűcs Jenő: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához)

A Simkó János: Estike – Szűcs Jenőről bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A NATO katonai szövetség, mindig is az volt, így akár logikusnak is mondható, ha egy csúcstalálkozó után a fegyverbarátság erősítésére a Colt az ajándék. A gesztus olyan természetesen simul bele korunk puskaporos hangulatába, hogy alig lehet csodálkozni rajta. Pedig volt idő, amikor egy csúcstalálkozó emléke egy közös fotó vagy egy dísztányér volt. Ma egy fegyver.

Samuel Colt nevét ismeri a világ. A revolver nem egyszerű használati tárgy. A Colt a vadnyugat mítosza, a személyes erőszak, a hatalom, a túlélés szimbóluma. Egyetlen tárgyban ott van Hollywood, a polgárháború, a sheriff csillaga és a pisztolyhősök egész kultúrája.

Ha valaki Coltot ajándékoz, nem pusztán fémet ad át. Történetet ad. Erdoğan nyilván tudta ezt. Ahogy azt is, hogy napok múlva senki sem fog emlékezni arra, hány százalékra emelték a védelmi kiadásokat, vagy milyen diplomáciai fordulatok kerültek a zárónyilatkozatba. A revolverre viszont mindenki emlékezni fog.

Ezért a gesztus kommunikációs szempontból zseniális, de marad utána valami rossz érzés. Talán azért, mert a tárgyak néha többet árulnak el egy korszakról, mint a beszédek. Mintha a világ lassan elfelejtené, hogy a fegyver eredeti rendeltetése a lövés. Itt egy revolver a dobozban, mint Csehovnál a puska a falon. A színdarabban az első felvonásban a kerül a falra, a harmadikban sütik el.

Lehet, hogy túlgondolom a dolgot. Lehet, hogy túl sokat gondolunk bele egy diplomáciai ajándékba. De lehet, hogy éppen ez a diplomácia lényege. A legfontosabb mondatok azok, amelyeket senki sem mond ki. Egy Colt, és más semmi, a válasz csak ennyi…

A Puska a falon, Colt a díszdobozban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1906 július 9-én született Bálint György író, újságíró, kritikus, műfordító. A humanizmus, a polgári és demokratikus értékek egyik legjelentősebb őrzője és képviselője, a publicisztika kiemelkedő alkotója a két világháború közti magyar irodalomban. 1942 október 27-én vonult be utolsó munkaszolgálatára Gödöllőre, „különleges munkásszázad”-ba, vagyis büntetőszázadba; egy hónappal később, november 27-én indították el szerelvényüket Ukrajnába. Ott halt meg.

Eltünt, – koppan a hír.
És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét –
Mégsem tudok írni ma rólad!
Radnóti Miklós: Ötödik ecloga (Bálint György emlékére)
*
Személyes: Amikor kilépett belőlem a Rádió (2001), néhány hónapig a cipőm mellett jártam. Aztán megpályáztam a Bálint György Újságíró Akadémia igazgatói posztját. Elnyertem. Először is megtanultam Bálint Györgyöt, hogy taníthassam. Aztán belőle is Égtáj lett – bennem.
*
„Bálint György író, újságíró, kritikus, a két világháború közti publicisztika etalonja. 1924-től tizenöt éven át az Est-lapok munkatársa. 1941-től munkaszolgálat követ munkaszolgálatot. Tokaj, Újverbász, Gödöllő. Aztán a végállomás: Ukrajna. Sztarij Nyikolszkoje kórházában hal meg 1943. jan. 21-én.
*
Aki esetleg megzavarodik a politika (bármilyen politika) verbális önelégültségétől, tombolásától, kerítse elő A toronyőr visszapillant című gyűjteményét, hogy értse, mi van. Mindig mi van.” (Onagy Zoltán; irodalmijelen.hu)
*
„Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet”. (Bálint György)
*
„Mert helyeselni korlátlanul szabad. A helyeslésben senkit sem fog megakadályozni a Harmadik Birodalom vagy valamilyen más hasonló rendszer. Helyeslési szükségleteit mindenki szabadon elégítheti ki – ez az új emberi jogok kinyilatkoztatásának első és legfontosabb pontja, amit kellő örömmel kell üdvözölni. Végre egy szükséglet, amit mindenki szabadon, korlátlan mennyiségben kielégíthet. (…) Egy kis érzékkel és ügyességgel mindenki elsajátíthatja a helyeslés technikáját. Pár heti szorgalmas gyakorlás után a legnehezebb felfogású entellektüel is folyékonyan helyesel. További pár hét – és a szokványos, köznapi stílus helyett már finomabb, differenciáltabb módszerekkel is tud helyeselni. … Helyeslés után, bármelyik módszerrel dolgozunk is, tisztasági fürdő és gargalizálás ajánlatos. (Bálint György: Útmutató kezdő helyeslőknek, 1933)
*
„Ellenségei győztek, és őt megölték. Aztán barátai győztek, és megölték az eszméit. De ő ezt már nem látta, mert őt addigra már megölték. Udvariasan és mértéktartóan, de roppantul fájlalta, hogy a fasiszták meg akarják és meg fogják ölni, és nagyon szikáran és puritánul ugyan, de sajnálta, hogy nem olvashatja majd minden hónapban a Nyugatot és a Nouvelle Revue Française-t, és nem nézheti a Pozsonyi úton a nyári ruhás, festett ajkú nőket. Sajnálhatta is, hiszen amíg őt éppen ölték, Pesten játszott az operettszínház, játszottak a mozik, tréfás tárcákat közöltek a lapok, kalandvágyó fiatalasszonyok csábultak el, érett a szőlő, és feketén morajlott a végzet. Csak annyiban különbözött a meggyilkolt százezrektől, hogy tudta. Író volt hiszen az istenadta, az volt a dolga, hogy tudja, amit senki se mert tudni. Nem lehetett jó tudni: Bálint György írásai szomorúak. Ő írta, hogy „fölháborodom, tehát vagyok”, de nem is volt annyira fölháborodva. Inkább bánkódott.” (Tamás Gáspár Miklós: Az ember aki tudta; 2006.)
*
Felháborodom, tehát vagyok. A felháborodás – a mai társadalomban – a szellemi ember létének legmagasabbrendű kifejezése. Fel¬háborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: ez az en-tellektüel végső és legintenzívebb teljesítménye, ez az ő barikád¬harca. Ifjú entellektüelek, tanuljátok meg a felháborodás művé¬szetét! (Bálint György: Intelmek kezdő felháborodókhoz; részlet)
*
„Percről percre tökéletesebbek a nagyszerű technikai eszközök, melyek leggyorsabban és legbiztosabban repítik szét a világban a legbárgyúbb közhelyeket és legvaskosabb hazugságokat.” (Bálint György)
*
„Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat.” (Bálint György: A toronyőr visszapillant)
*
“Harmincas vagyok és korszerűtlen. Nem mintha nem érteném ezt a kort – ó, nagyon is értem. Éppen ezért állok vele szemben, ezért tudom egyre kevésbé elfogadni. Azt hiszem, sokat vétkeztem ellene – hála istennek. Vannak törvényszékek, melyek előtt dicsőség vádlottnak lenni.”
(Bálint György: Önarcképvázlat; 1936)
*
„Besötétedett, hűvösen lebben a szél. Most kellene menekülni, ki tudja, lehet-e még, mire megint világos lesz. Maradok.” Maradt. Ukrajnában, az aknamezőn a II. Magyar hadsereg egyenruháját viselve – sapkarózsa nélkül – maradt. Maradt entellektüelnek, magyarnak, zsidónak, írónak, embernek – maradt példának. Megszégyenítve, megalázva, műveletlen katonáknak alárendelve fogolyként szabadon. Fölülkerekedve korán és helyzetén megmaradt nekünk.
Vélhetően utolsó írásában (Visszapillantás), mely különösképp megrendítő, feláldozza önmagát az emberiség tisztaságáért, tudatában saját felelősségének és kiválóságának. „Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó hibás szóval, amit kiirtok. Nyom nélkül szűnök meg, elvontan és tökéletesen. Eltüntetett szövegeim sorsára jutok, megszűnésem megkoronázza életművemet. Mulatságos lesz és megnyugtató.”
(Koncsos Natália: Bálint György a korszerűtlen)
*
„Az irodalom a mítosz ellentéte. A mítosz elrejt, az irodalom megtalál; a mítosz a rejtvény, az irodalom a megfejtés. A mítosz valóságfölöttivé válik a maga leplezéseivel, az irodalom viszont mítoszfölöttivé válik a maga leleplezéseivel, melyek visszavezetnek a valósághoz.”
(Bálint György: Thomas Mann felolvas; 1936)
*
„Rotterdami Erasmus négy évszázaddal ezelőtt már megírta a butaság dicséretét. A kérdés azonban még mindig nem vesztette el időszerűségét. (…) Az idők folyamán demokratizálódott e finom és rugalmas irányzat – ma már nem fejeződik ki csupán egyes kimagasló személyekben, hanem intézményesedett, és széles rétegek sajátja lett.
(Bálint György: A butaságról; 1933)
*
„csendes, félszeg, kissé neurotikus ember volt. Teli volt gátlással és elfojtással, de tudatának fölényes ereje, világossága, formakészsége feloldotta ösztöneinek zavarát és visszavezette a természethez […] Halkan és tömören beszélt, utálta a frázisokat, egész magatartásában, modorában, minden kis gesztusában ellentéte volt a habzsoló, könyöklő, demagóg környezetnek, amelyben élni kényszerült. Belső előkelősége, tartózkodó formái, mellyel távol tartott magától mindent, ami közönséges, olcsó és vásári, korántsem csábították a kor tipikus intellektuális betegségébe: a városi entellektüel arisztokratizmusába.”
(Káldor György)
*
„Mindig és mindenkitől tanul az ember, a tintahaltól is tanulhat. Megtanulhatja a tinta értékét, ha eddig nem ismerte volna. Mert elég sűrűn előfordul, hogy egyes élőlények tintával próbálnak védekezni. […] De nem használ a tinta sem. Akár zavarossá teszi a vizet tintájával a hal, akár világossá és tisztává, a sorsa egy. Húsát megeszik az olaszok és rajtuk kívül még sokan. […] Mert nehéz ma piskóta alakú belső vázzal megélni a különböző éles fogú halászok között. A tintahalnak meg kellett érni a tinta csődjét. Éltető eleme, melynek nevét viselte, melyben rendíthetetlenül bízott, cserbenhagyta.”
(Bálint György: A tintahal)

„A rendetlenség nem válik renddé, ha annak nevezik. Az, amiért most annyi vér folyik, csak névleges rend. Az Európa-szerte terjedő új uralmi formák, melyek a tekintély jegyében fogannak és a rend nevét viselik, végeredményben csak rendszeresítik a rendetlenséget és hierarchiájuk segítségével igyekeznek a káoszt lerögzíteni. Egyre több európai országban van »rend« és vasfegyelem – és mégis egyre nagyobb a rendetlenség Európában.”
(Bálint György: Jégtáblák, könyvek, koldusok; részlet)

„Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel.”
(Bálint György)

A Simkó János: Estike Bálint Györgyről bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A régi közmédia modell

A XX. század közmédiája alapvetően tartalomszolgáltató volt. Híreket mondott, híradót készített, kulturális és oktató műsorokat gyártott, sporteseményekről közvetített. A legitimációja az volt: „Mi olyan műsorokat készítünk, amelyeket a piac nem készítene el.” Ez a modell ma már gyengül. Streaming van. Podcastok vannak. YouTube van. Információözön van. A közmédia nem tud többé a tartalom mennyiségében versenyezni.

Az új modell: a bizalom infrastruktúrája

A Reuters Institute, az Ofcom, a BBC és az északi országok reformvitái mögött egyre inkább ez jelenik meg: a közmédia értéke nem a tartalomtömegben van, hanem abban, hogy képes-e olyan helyet létrehozni, amelyben az állampolgár bízhat, vagyis a közmédia nem egyszerűen műsorokat gyárt, hanem hitelesít, ellenőriz, archivál, kontextust ad, összekapcsol. Válságban tájékozódási pontot jelent. Ez valódi infrastruktúra-funkció!

Ami a hazai viszonyokat illeti, az 1989-90-es rendszerváltozás idején a kutatások szerint a legmegbízhatóbb intézmény a Magyar Rádió volt. A mostani rendszerváltozáskor az utolsó helyek egyikén szerepelt.

A magyar médiarendszer problémája tehát nem technikai. Nem az a kérdés, hogy hány csatorna van, hanem az, hogy a társadalom jelentős része nem ugyanazokból a tényekből indul ki. Egy demokratikus társadalom azonban nem működhet minimális, közös ténybázis nélkül. Ezért a magyar közmédia reformjának célját nem úgy kellene megfogalmazni, hogy: „független televíziót vagy rádiót akarunk létrehozni”, inkább úgy, hogy: „nemzeti bizalmi infrastruktúrát akarunk létrehozni”.

Ha ezt a logikát követjük, akkor a közmédia feladatai is másképp rendeződnek. Első helyre kerülne a hitelesítés. A közmédia egyik fő feladata a hírgyártás mellett, a tények ellenőrzése lenne. Valahogy úgy, hogy „Ha valami fontos történt Magyarországon, itt lehet megnézni, hogy mi az, amit biztosan tudunk.”

A BBC Verify vagy a francia és skandináv fact-checking modellek ebbe az irányba mutatnak. Másodszor: nem csatornákban, hanem közszolgáltatásokban kellene gondolkodni.

A bizalmi infrastruktúra logikája:

• nemzeti hírszolgálat,

• nyilvános adatbázisok,

• választási információs rendszer,

• közérdekű tudástár,

• digitális archívum,

• tényellenőrző központ.

Ha a bizalom maga a termék, akkor minden működési adatnak nyilvánosnak kell lennie.Kell a szerkesztési elvek, a költségek nyilvánossága, akárcsak a panaszok, helyreigazítások, a politikai kiegyensúlyozottsági jelentések nyilvánossága. A BBC vagy az ARD sokszor éppen azért hiteles, mert látható, hogyan működik. 

Algoritmikus nyilvánosság

A közmédia nemcsak műsort gyártana, hanem azt is vizsgálná, hogyan működnek a platformok, hogyan terjednek az álhírek, hogyan manipulálnak az algoritmusok. A digitális korszakban a médiaértés részben már infrastruktúra-feladat. Az eddigi reformelképzelések elsősorban az intézményi és jogi oldalról közelítenek, az új jogszabályi környezet, a függetlenség, a szervezeti átalakítás, az MTVA lebontása, az új irányítás bevezetése került szóba.

Ez mind szükséges feltétel, de még nem válaszol arra a kérdésre, mi legyen a közmédia küldetése a digitális korban? Erre a „bizalom infrastruktúrája” korszerű felelet. Nem a múltat akarja helyreállítani. Nem a régi televíziós korszakot akarja visszahozni. Azt mondja: a közmédia nem azért létezik, hogy csatornákat üzemeltessen. Azért létezik, hogy fenntartsa azt a minimális bizalmi környezetet, amely nélkül sem a demokrácia, sem a digitális gazdaság, sem a közélet nem tud működni.

Ha ebből egy mondatban kellene a reformprogramot összefoglalni, az így hangzana: „A magyar közmédia újjáépítésének célja nem egy új állami televízió és rádió létrehozása, hanem egy olyan nemzeti bizalmi infrastruktúra megteremtése, amely a digitális korban garantálja a hiteles információhoz való egyenlő hozzáférést.” Ez olyan elv, amelyre intézményt, finanszírozást és szerkesztőségi kultúrát is lehet építeni.

(Ezt a szöveget június elején már publikáltuk, de a tegnapi fejlemények után, – új vezetés az MTVA-ban, elsötétített képernyő, a rádiós hírszolgáltatás beszüntetése, a Bartók Rádió sugárzása a Kossuth Rádió frekvenciáján -, úgy véltük, hogy érdemes újra ismertetni.) Délelőtt érkezett meg az általa kijelölt ideiglenes vezetéssel az MTVA székházába Horváth András, az MTVA ideiglenes vezérigazgatója, és délutánra ők állítatták le a Kossuth Rádió adását, illetve sötétült el az M1 képernyője.

Kedden szimbolikus időpontban, 19:56-kor elindult az átmeneti adás az M1 csatornán Bacsó Péter A tanú című filmjével – közölte az MTVA Sajtó és Marketing Irodája az MTI-vel. A közlemény felidézi, hogy a 16 órakor kezdődött leállás egy korszak lezárását jelentette, de egyben egy új kezdetet is. „Magyarországon mostantól egy olyan közmédia épül, amely összehozza és tájékoztatja az embereket, nem pedig megosztja és félrevezeti őket” – írták.

Az összegzés szerint A tanú című film egyszerre emlékeztet a múlt tanulságaira és arra, miért fontos a szabad, független tájékoztatás. Hozzátették: a következő napokban az M1-en a magyar filmművészet emlékezetes alkotásai lesznek láthatók. A hírszolgáltatás fokozatosan tér vissza az új szerkesztési rend szerint, a Kossuth rádió helyén pedig átmenetileg a Bartók rádió műsorai hallhatók.

A sportközvetítések, köztük a labdarúgó-világbajnokság mérkőzései, és az egyéb csatornákon futó adások, a hírszolgáltatás kivételével, változatlanul elérhetők.

„Köszönjük a türelmüket és a bizalmukat. Maradjanak velünk! Együtt dolgozunk azon, hogy a közmédia ismét olyan intézmény legyen, amelyre büszke lehet az ország” – olvasható a közleményben.

A A közmédia mint bizalmi infrastruktúra bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.