Elmondhatjuk, hogy Európa nem korlátozódik a kontinensre, az európaiság pedig főleg nem.
Ráadásul van még egy nyomós érv, ami Kanadát a belépésre sarkallhatja: az, hogy teljes joggal tart déli szomszédjától, a Donald Trump által vezetett Egyesült Államoktól. Ha más lakna a Fehér Házban, természetesen nem volna kitől vagy mitől félnie Ottawának, de Trump teljesen ki- és beszámíthatatlan. Mi történik, ha Putyin példájára egyszer csak megtámadja a vele szomszédos országot? Kanadát Európa katonai szempontból nem nagyon tudná kisegíteni, de egy átfogó gazdasági blokád az amerikai árucikkek ellen hatásos lehetne… ez a háború természetesen tökéletes őrültség lenne, de ugyanezt mondtuk Ukrajna megtámadására is – és tudjuk, hogy sem Trump, sem Putyin nem nevezhető túlzottan logikus gondolkodásúnak.
A Kanada és Ukrajna helyzete közötti analógiát elemzi Alekszej Bajer, a Szaharov Alapítvány igazgatótanácsának tagja a Moscow Timesban, egy figyelemreméltó esszében (https://ru.themoscowtimes.com/2026/09/11/severoamerikanskaya-ukraina-a205945) – lássuk tehát, ő hogyan értékeli a helyzetet.
Bajer szerint Kanada Trump számára olyan lehet, mint Putyinnak Ukrajna. És egyáltalán nem azért, mert Kanadában közel másfél millió ukrán nemzetiségű ember él.
Nem sokkal azután, hogy meghiúsultak az új kereskedelmi megállapodásról szóló tárgyalások az Egyesült Államok és Kanada között, Donald Trump amerikai elnök rendeletet adott ki az Ontario-tó – az észak-amerikai Nagy-tavak egyike – átnevezéséről Amerika-tóra, és kijelentette: „Nem szándékozunk sokat foglalkozni Ontario állammal”.
Válás a tóparton
Trump névváltoztatási megszállottsága nem újdonság – ahogyan az új név választása sem: tavaly már átnevezte a Mexikói-öblöt Amerikai-öbölre, nemrég pedig azzal fenyegetőzött, hogy Új-Mexikó államot is átnevezi Új-Amerikává.
A tó átnevezésének óvodás szintű szeszélye mögött azonban valódi háború rejlik. Egyelőre kereskedelmi háború.
Trump tavaly felbontotta az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó közötti háromoldalú megállapodást – amelyet még első elnöki ciklusa alatt ő maga kezdeményezett, és akkor még „a történelem legszebb kereskedelmi megállapodásának” nevezett.
Most azonban, miután az új megállapodásról szóló tárgyalások meghiúsultak, Washington azonnal különféle vámokat vetett ki a kanadai árukra, amire Ottawa szimmetrikusan reagált. Körülbelül 55 milliárd dollárnyi kereskedelmi forgalom esett az új, 15–50%-os vámok hatálya alá.
Ezek a vámok eltörpülnek a két ország közötti kereskedelmi forgalomhoz képest: az körülbelül 900 milliárd dollár. De Kanadát, amelynek viszonylag szerény a gazdasága, a kereskedelmi háború sokkal súlyosabban érinti. Az eszkalációra pedig még bőven van lehetőség. A két ország közötti 9000 kilométeres határon (az északi és déli határ együttvéve ilyen hosszú) számos gazdasági kapcsolat alakult ki, amelyeket meg lehet szakítani. Az olaj, a gáz, a fa, a műtrágya, az alumínium, a villamos energia, a víz és az autóalkatrészek szállítását bármikor le lehet állítani, ami tényleges kárt okoz a gazdaságnak. A vízi utakat is lezárhatják.
Kanada már azt is bejelentette, hogy az Egyesült Államok megkerülésével, az EU-val, Kínával, Indiával, Ausztráliával stb. kötött kereskedelmi megállapodások révén fokozatosan csökkenti függőségét a kiszámíthatatlan déli szomszédjától.
Hogy mi lesz ezután, azt a történelem fogja megmondani, amely – ahogy a Mark Twain-nek tulajdonított találó mondás tartja – nem annyira ismétli önmagát, mint inkább rímel. És a rímekkel kapcsolatban a helyzet rendkívül aggasztó.
Szomorú rímek
Először is: Trump rímel Putyinra. De legalábbis rá van hangolódva. Ne merüljünk el abban, hogy miért nem kritizálta Trump még egyszer sem az orosz diktátort, miért fogadta őt minden elképzelhető tisztelettel Alaszkában stb. Maradjunk csak a rímeknél.
Második elnöki ciklusában Trump következetesen építi saját, putyini mintára szabott autoriter rendszerét – csak az eredetinél sokkal gyorsabban. Magához kötötte a Republikánus Pártot, átformálta és az „Egységes Oroszország” hasonmásává tette. Ennek segítségével a hatalom harmadik ágát, a Legfelsőbb Bíróságot is zsebre vághatta. Akárcsak Putyin Oroszországában, a minisztériumok és hivatalok élére alkalmatlan, de lojális talpnyalók és talpnyalók kerültek. A független sajtót, az egyetemeket és a kulturális szervezeteket támadások érik – és sokan vagy eladták magukat, vagy elhallgattak.
Az ideológia is hasonló, például állandóan a vallást és a hagyományos családi értékeket dicsérik, amelyek valamilyen oknál fogva nem vonatkoznak magukra a vezetőkre. A hatalom mindkét országban támadja az LMBTQ-közösséget és a bevándorlókat, elutasítja a tudományt, és a nemzeti nagyság egykori dicsőségének visszaállítását ígéri.
A kép teljességéhez hozzátartozik még a legfelsőbb szinteken elterjedt korrupció, az eszement projektek és a szégyentelen hazugságok is.
Másodszor: Ukrajna és Oroszország kapcsolata rímel az Egyesült Államok és Kanada viszonyára: közösek a gyökereik, részben közös a történelmük, a két ország sok polgára ugyanazt a nyelvet beszéli, hosszú özös szárazföldi határuk van.
Mi is valójában egy ország? Csupán egy, mesterséges felosztás által teremtett, konvenció által meghatározott, emberek által megrontott földterület. Akárcsak Ukrajna – Putyin képzeletében.
És íme, második elnöki ciklusának kezdete óta Trump időről időre az 51. államnak nevezi Kanadát, miniszterelnökét pedig kormányzónak. Ha nem is csábítja bőkezűbb nyugdíjakkal a kanadaiakat – ahogy Putyin az ukránokat –, de legalábbis magasabb amerikai életszínvonalat ígér nekik. Azt állítja, hogy Kanada az USA nélkül semmit sem ér, és gazdasági nyomást gyakorol rá.
Minden nagyjából úgy zajlik, ahogy Putyin tett Ukrajnával a teljes körű háború kitörése előtt.
Harmadszor: a kanadai Alberta tartomány helyzete rímel a Krím és a Donyec-medence esetére. A tartomány olajban gazdag, és úgy érzi, hogy a távoli Ottawa igazságtalanul kizsákmányolja. Erős a szeparatista mozgalom – annyira, hogy október 19-én konzultációs népszavazást tartanak erről a kérdésről.
És bár az albertai szeparatisták nem akarnak az Egyesült Államok tagjává válni, közel állnak az amerikai republikánusokhoz, és támogatják Trumpot.
A trumpisták viszont aktívan támogatják a szeparatizmust. A kereskedelmi megállapodás meghiúsulásának egyik oka az volt, hogy Washington feltételként szabta: Kanada csökkentse a francia nyelv használatát. Első ránézésre furcsa követelésnek tűnik. De a szövetségi kormány által az állampolgárokra „erőltetett” francia nyelv az, ami sokakat bosszant Kanada nyugati részén, ahol alig vannak francia anyanyelvűek.
Az albertai szeparatizmus, amelyet folyamatosan szítanak délről, bizonyos események kapcsán ugyanolyan tragikus szerepet játszhat Kanadában, mint a Krímben az oroszbarát hangok.
A viszonyok gyors romlása
A válság fázisa – ha egyáltalán bekövetkezik – még nagyon-nagyon messze van, de a hozzáállás már megváltozott. 2016-ban csupán az amerikaiak marginális 5%-a tekintette Kanadát barátságtalan vagy ellenséges országnak. Ma, Trump uszításnak hatására már 22% gondolja így. A republikánusok körében ez az arány elérte a 38%-ot is.
A kanadaiak körében a helyzet még rosszabb. Tömegesen bojkottálják az amerikai árukat az üzletekben, nem hajlandóak az USA-ba utazni, eladják a floridai és arizonai téli apartmanjaikat.
A két legközelebbi szomszéd között növekvő ellenségeskedés, amelyet Trump a semmiből teremtett, valószínűleg a legfélelmetesebb az összes, általa okozott probléma közül.
Nehéz elképzelni egy háborút Kanada és az USA között. 1812 után – amikor az amerikaiak megpróbálták elfoglalni a brit észak-amerikai birtokokat, miközben a birodalom Napóleon ellen harcolt, amire válaszul a kanadai angolok elfoglalták Washingtont, sőt, felgyújtották a Fehér Házat – rendkívül baráti kapcsolatok alakultak ki e két ország között. Szeptember 11-ig még a határ is nyitva volt – egyszerűen jogosítvánnyal vagy más személyi irattal át lehetett lépni. Virágzott a kereskedelem, a kulturális és társadalmi kapcsolatrendszer, valamint a katonai és politikai szövetség.
Ugyanakkor az Ukrajna és Oroszország közötti háborút is nehéz volt elképzelni – még 2012-ben is, amikor Ukrajna rendezte a futball EB-t, és a mérkőzéseket Kijevben, Harkivban és Donyeckben játszották.
Washington ellenséges retorikája ellenére az amerikai baseballcsapatok Torontóba repülnek, a kanadai klubok pedig az Egyesült Államokba. Hamarosan elindulnak a kosárlabda- és jégkorongbajnokságok is. De a történelem nem véletlenül ismétli meg vagy rímel önmagára: a történelmi verslábaknak megvan az a tulajdonságuk, hogy még az uralkodók akaratával ellentétben is mozgásba hozzák az eseményeket.
Aztán hogy ezek az események miként és merre mozdulnak – ezt már nem Alekszej Bajer írja – az bizony kérdéses. Tekintve az amerikai szellemet, egy ostoba módon megindított háború hamar az azért felelős elnök székébe kerülhetne, ha a fejébe tán nem is. Ez Putyinnal, a cári abszolutizmus örökösével nem történhetett volna meg, de Trumppal előfordulhat, mert az Egyesült Államoknak – mint a jelszó is mondja – nincsenek királyai.

Kanada katonai segítséget csak nagyon módjával kaphatna Európától, ezt már leszögeztük, gazdaságit annál inkább. És ezzel Európa is jól járhatna, ha könnyebben, olcsóbban kapnánk az ottani nyersanyagokat vagy akár árucikkeket is. Az viszont érdekes volna, ha az egyesülés után az EU felmérné az így létrejött területet: Brüsszel a világ második legnagyobb államszövetségének a központjává válna. Kisebbek lennénk az Oroszországi Föderációnál, de nagyobbak Kínánál.
Ráadásul minden hódító háború nélkül. Egyetlen részünkről leadott puskalövés és minden erőszak nélkül. De ha még India is belépne az EU-ba, kifejezetten gazdasági okokból, akkor Gandhi tényleg megfordulna a sírjában.

										Szele Tamás

A Szele Tamás: Kanada, Ukrajna, Európa bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Milyen újdonságokat hozott a színházigazgatói szerepkör?

A mindennapokban jól vezetni egy társulatot nemcsak művészeti kérdés. Számos olyan feladat van, amikor valóban a legjobb lelkiismerettel, ugyanakkor a gazdasági szempontokat is figyelembe véve, az intézményi működést biztosítva kell súlyozni a döntésekben. Ez tényleg nagyon nehéz feladat.
Mindezzel együtt fantasztikus lehetőségként, egyfajta küldetésként élem meg, de bevallom nem tudtam előre felmérni, hogy mindez mivel jár.

Rengeteget tanultam ez alatt az egy év alatt magamról és az intézményvezetésről, amikor például olyan döntéseket kellett meghozni a gazdasági korlátokat figyelembevéve, hogy az épület állagmegőrzésére mennyi költséget lehet fordítani úgy, hogy ez pénzügyileg ne menjen a művészeti munka rovására sem.

A színházban dolgozó 107 ember és a családjuk életétbefolyásolja a gazdálkodás minősége, ami olyan nyomást jelent, amire talán nem voltam lelkileg felkészülve, de mindent megteszek azért, hogy jól csináljam. Az első évadomban az előző igazgató, Szikora János által összeállított repertoárt
vittük végig, a most induló következő évadban viszont már teljesen az általunk létrehozott műsortervet mutatjuk be a közönségnek.

Milyen bemutatókra számíthatnak a nézők?

A Czillei és a Hunyadiak prózai előadással kezdünk szeptemberben Rusznyák Gábor rendezésében. A gyermekekre is gondoltunk, nekik a Diótörő és Egérkirály című musicallel kedveskedünk karácsonykor, amit Angyal Márta rendez. A Bolha a fülbe vígjátékot tavasszal mutatjuk be, a darabot Szőts Artur állítja színpadra, az évadot pedig a West Side Storyval zárjuk, amit én magam rendezek. 

A Kozák András Stúdióban egy Ibsen-darab, a Solness építőmester kerül bemutatásra Gáspár Sándorral a főszerepben, ezt Bagó Bertalan rendezi. A Mindent Éváról című előadást is nagyon várjuk, ami a sikerért folytatott kíméletlen küzdelmet mutatja be Botos Bálint rendezésében. Ez is egy nagyon izgalmas előadás. Reményeink szerint a Gengszter nagyi is érdekelni fogja a közönséget Ferenczy-Nagy Boglárka rendezésében, valamint egy nagyon mai történetet is színpadra állítunk A webáruház címmel, amit egy ötödéves egyetemi hallgató, Horváth Mózes rendez. Igyekeztünk úgy összeállítani a kínálatot, hogy klasszikus és modern színművek, próza, zenés darab, dráma és vígjáték is helyet kapjon benne.

Dolhai Attila munkabírása példaként szolgálhat, hiszen az igazgatói feladatok mellett rendezőként is bemutatkozott és országszerte játszik előadásokban, lép fel koncerteken. Ez azt igazolja, hogy a vezetői pozíció miatt nem kellett feladnia a színészi oldalát.

Természetesen boldogan játszom előadásokban, lépek fel koncerteken, és voltak olyan korábban lekötött feladatok, amelyeket mindenképpen teljesíteni kellett. Emellett a Győri Nemzeti Színházban, a Marica grófnő című operettben játszom, aminek kapcsán egy együttműködésben is gondolkodunk Bakos-Kiss
Gábor igazgató úrral. Székesfehérváron nincsen díszletgyártó műhely, külső gyártó cégekkel kell dolgoznunk, Győrnek viszont van saját műhelye, ezért szóba került, hogy két év múlva megkaphatjuk a Marica grófnő díszletét, így Székesfehérváron is be tudjuk majd mutatni ezt az operettet és csökkenteni
tudom a költségeket. 

Most elsősorban a színházvezetésre szeretnék koncentrálni, hiszen ez komoly felelősség, egyensúlyt kell találni a színészi és a vezetői feladatok között, ezért új felkéréseket nem fogadtam el a következő évadra. Három évre kaptam az igazgatói megbízást, amit szeretnék a közönség és a színház javára fordítani. 

A több mint két évtizede tartó művészi pálya tapasztalatai, a megszerzett tudás esszenciája megjelenik valamilyen formában a jövőben?

A sors útjai kiszámíthatatlanok, de az kétségtelen tény, hogy mindig keresem a fejlődési lehetőségeket. A színházigazgatás most a fókusz, amiben szeretnék kiteljesedni. Az a jövő titka, hogy amikor lejár a megbízatásom, hogyan alakulnak a dolgok, folytathatom-e tovább az igazgatói munkát. Azt nem tudom
még, hogy tudásátadásra, tanításra lesz-e lehetőség, a gondolat nem áll tőlemt távol.

A számos szakmai elismerés mellé nyáron egy újabb díj érkezett, a Kálmán Imre Emlékplakettet kapta meg.  

Ez a díj különleges jelentőséggel bír számomra, mert a zenés műfaj és ezen belül az operett az életem része. A pályámon az első tíz évemet Kerényi Miklós Gábornak és Lévai Szilveszternek köszönhetem.  A második tíz évet az operett és benne Kálmán Imre művei határozták meg, amelyekben játszottam. Úgy
vélem, hogy az operett világa ma is fontos a nézőknek, szeretik ezt a műfajt. Ha ebben olyan színvonalon tudok adni valamit a közönségnek, ami díjra érdemes, az nagyszerű érzés. Ez az elismerés talán ezt a törekvést jelképezi, amiért hálás vagyok. 

Csaba Beatrix
Köszönjük a képeket a Vörösmarty Színháznak. 

Kiemelt kép fotós: Torma Sándor

A Izgalmas előadásokkal készül a Vörösmarty Színház az új évadra bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Tehát Sir Michael Palinról van szó. Arról az emberről, aki nyolcvanhárom évesen is örökmozgó világvándorként él. Utazik, útifilmeket készít, könyveket ír, újabb és újabb országokat fedez fel. Miért nem áll meg pihenni? Talán azért, mert tudja: néha jobb menni, mint megállni. És adott egy magyar nő, jómagam, aki mindig is felnézett erre a férfira. Talán nem úgy, mint a hívő az oltárképre, de mindenképpen példaképként. Olyan emberként, aki eljutott azokra a helyekre, ahová én soha, és beszélt azokkal az emberekkel, akikkel én nem találkozhattam. Egészen mostanáig.

Egy világhírű angol utazó és egy Magyarországról Angliába sodródott író. Első pillantásra ez a két ember aligha tartozik egy történetbe. Amikor azonban leültünk beszélgetni, hamar kiderült, hogy több a közös bennünk, mint gondoltam. Például mindketten kíváncsiak vagyunk. Mindketten szeretünk útra kelni. Mindketten feszegetjük a saját határainkat. És mindketten ugyanazt tesszük, amit a legjobban szeretünk: utazunk, majd történeteket írunk az utazásainkról, hogy azok számára is kinyissunk egy ablakot a világra, akik otthon maradtak.

Michael Palin azon az estén éppen a Nigériáról szóló új könyvéről beszélt Guildford közönségének. Az előadás előtt azonban időt szakított arra, hogy válaszoljon a kérdéseimre. A menedzsere meglehetősen szűkmarkú volt az idejével: tíz percet ígért. Sir Michael bőkezűbbnek bizonyult.

Tünde T. Guildford: – Hol is kezdjük? Többször is mondta – elolvastam néhány interjút, miközben erre a beszélgetésre készültem –, hogy esze ágában sincs abbahagyni. Mi viszi előre?

Sir Michael Palin: – Nos, azt hiszem, a szellemi és fizikai túlélésemhez szükségem van arra, hogy mozgásban legyek. Nagyon szerencsés vagyok. Középkorú voltam már, amikor felkértek arra, hogy kezdjek el utazni. Ez a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című sorozattal kezdődött, amely hozzáférést adott nekem a világ legkülönbözőbb részeihez, és azokhoz az emberekhez, akik ezekben az országokban élnek. Ez olyan kiváltság, amelyről nem szeretnék lemondani. Ma már fizikailag meglehetősen nehéznek találom az utazást. De amikor megérkezem egy helyre, a kíváncsiságom átsegít a nehézségeken, és lenyűgöz az, ahogyan az emberek élnek. Nem is kell messzire mennem. Még ebben az országban, itt, Angliában is találhat az ember különböző helyeket és különböző embereket. Nem függőség ez, de azt hiszem, az utazás olyan dolog, amely abszolút szükséglet az életemben.

Tünde T. Guildford: – Számomra ez a túlélés egyik módjának tűnik. Az értelmes élet egyik formájának.

Michael Palin: – Igen, tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtöltsük az életünket tartalommal. Mindenfélét egyesít: az emberekről szerzett tudást, az olvasmányokat, a politikát, bármit. Mindez része annak az utazásnak, amit végzünk. És ha van egy jó csapatom – márpedig jelenleg van –, akkor nagyon jó emberekkel utazhatok együtt, ami rendkívül fontos.

Tünde T. Guildford: – És amikor úton van, tulajdonképpen mit keres? És mit talál? Embereket keres? Történelmet? Hagyományokat?

Michael Palin: – Tulajdonképpen szinte mindent keres az ember. Csak bizonyos számú nap áll rendelkezésére. Ha ilyen rövidebb utakat csinálok – például Nigériába, a Fülöp-szigetekre vagy Észak-Koreába –, akkor rövid idő áll rendelkezésre, mondjuk három hét. Ilyenkor az ember megpróbál egyfajta keresztmetszetet adni az országról, hogy ebben az időben a lehető legteljesebb, legváltozatosabb és legsokszínűbb képet adhassa róla. Bizonyos dolgok előre meg vannak szervezve. Olyan helyekre megyünk, ahol számítanak ránk. Előre megszerveztünk találkozásokat bizonyos helyzetek vagy történetek miatt. De útközben előfordulhat, hogy teljesen spontán módon kezdünk beszélgetni emberekkel. Ez nincs megtervezve. És ezek gyakran a legjobb pillanatok: amikor egyszerűen csak találkozunk emberekkel. Mindig igyekszem meggyőződni arról, hogy van valami, amit ők szeretnének elmondani nekem és a világ többi részének. Nem arról van szó, hogy én mondom meg nekik, mit szeretnék hallani. Azt szeretném, hogy ők mondják el nekem.

Tünde T. Guildford: – Tehát jó hallgató.

Michael Palin: – Igen, jó hallgató vagyok. Annak kell lennem. Bár a családom valószínűleg azt mondaná, hogy jó beszélő is vagyok. Ezért a kettő között meg kell találnom a megfelelő egyensúlyt.

Tünde T. Guildford: – És hogyan birkózik meg az öregedés kihívásaival? Nekem közeleg a hetvenedik születésnapom. Lassan rájövök, hogy az öregedés nem az én műfajom. Ön már nyolcvan fölött van. Könnyebb egy férfinak megbirkózni az öregedéssel?

Michael Palin: – Sajnos a feleségem körülbelül három éve meghalt, így már nincs állandó társam, akivel körbeutazhatnám a világot. De azt tapasztalom, hogy amíg az ember agya működik, amíg a kíváncsiság megmarad, addig ez viszi előre. Amit néha nehéznek találok – különösen most, hogy nemrég jártam a Fülöp-szigeteken –, az maga az utazás. Fejben azt hiszi az ember, hogy még mindig huszonhét éves. De nem az. Nyolcvanhárom éves. És vannak korlátai. Minden egy kicsit több időt vesz igénybe. De lekopogom, a testem jelenleg nagyjából működik. Tudom, hogy sok embernél az én koromban a dolgok kezdenek szétesni, és bizonyos részek felmondják a szolgálatot. Én csak remélem, hogy addig dolgozhatok tovább, amíg az én alkatrészeim is el nem kezdenek szétesni.

Tünde T. Guildford: – Úgy tűnik számomra, hogy semmi sem lassítja le. Csak az elmúlt években – 2024-ben, 2025-ben és 2026-ban – folyamatosan úton volt: Venezuela, Nigéria, a Fülöp-szigetek. Még mindig belevág a kalandokba?

Michael Palin: – Igen, feltétlenül. Elmegyek mindenhová, nem félek a kalandoktól. Venezuelában például volt egy hatalmas, dübörgő vízesés. Azt mondták: „Michael, be lehet menni mögé”. Valóban be lehetett menni mögé, de csak csúszós köveken keresztül, és hasonlók. Nem éppen olyan hely, ahová egy nyolcvan év feletti embernek ajánlatos lenne bemenni. De én bementem mögé. És teljesen rendben volt. Csodálatos volt. Az embernek nem szabad abba a lelkiállapotba kerülnie, hogy: „Ehhez már túl öreg vagyok.” Ez a szerencsém. Még mindig képes vagyok rá. Soha ne mondja magának az ember ezt, mert ezzel aláássa a saját képességeit, és szerintem mások felé is rossz üzenetet küld. Ha nem vigyázunk, az emberek idősebb korban nagyon elkezdenek vigyázni ránk, ez rendben is van. És természetesen bátorítanak arra, hogy bizonyos dolgokat ne csináljunk. De én mozgok, viszonylag egészségesen étkezem, mindig van valamilyen projektem. A dolgokat talán már nem fogom fel olyan gyorsan, mint korábban. Fizikailag egy kicsit lassabb vagyok. Óvatosabbnak kell lennem.

Tünde T. Guildford: – Tehát vannak korlátai.

Michael Palin: – Igen, vannak.

Tünde T. Guildford: – Ahogy valamennyiünknek, de talán váltsunk témát. Tudom, hogy az európai útjai során Magyarországon is járt. Figyelemmel kíséri azokat az országokat, ahol korábban megfordult?

Michael Palin: – Néha. Néha egyszerűen idő kérdése. Amikor elkészítettük az európai sorozatot – emlékszik rá? –, az 2006-ban volt. Nagyon sok országban jártunk nagyon rövid idő alatt. Nehéz mindegyiket nyomon követni. De a legtöbb országban vannak barátaim. Hallok felőlük. És amikor a rendezővel találkozom, vagy azokkal, akik velem utaztak, gyakran felidézzük ezeket az élményeket.

Tünde T. Guildford: – Hallott a Magyarországon éppen most zajló alapvető változásokról? Látott felvételeket róla?

Michael Palin: – Igen, láttam felvételeket, és rendkívül érdekes volt. Sőt, nagyon örömteli is.

Tünde T. Guildford: – Mire gondolt, amikor nézte?

Michael Palin: – Arra gondoltam: „Ez nagyszerű.” Nagyon-nagyon biztató egy olyan korban, amikor annyi rossz és nyomasztó hír vesz körül bennünket. Nem ismerem pontosan a politikai részleteket, de vannak erős, hatalmas vezetők, akik teljesen rossz irányba viszik az országukat a saját személyes ambíciójuk és egójuk miatt. És nem ők a megfelelő emberek egy ország vezetésére. Sajnos még mindig sok ilyen ember van. De úgy gondolom, hogy ami Magyarországon történt, az inkább jó hír volt.

Tünde T. Guildford: – Előfordul, hogy visszavágyik olyan helyekre, ahol korábban már járt?

Michael Palin: – Igen. De nagyon ritkán jutok vissza. Egyszerűen nehéz.

Tünde T. Guildford: – Tudna egy példát mondani?

Michael Palin: – Igen. Visszatértem Gujaratba, Indiába. Ott építették – és ma is ott építik – a dhow hajókat, ezeket a régi típusú vitorlásokat. Egy ilyen hajóval tettünk egy utat a Hormuzi-szoroson keresztül Dubajból Mumbaiba. Hét napig tartott. Ez az egész utazói pályafutásom egyik legkülönlegesebb és legfontosabb élménye volt, mert ott tanultam meg valamit: egyszerűen önmagadnak kell lenned. Nem kell színészt játszanod. Nem kell riportert játszanod. Semmi ilyesmit. Csak a kapitány beszélt angolul. Hét napot töltöttünk együtt velük. Nem olyan volt, mint egy hajóút kabinnal: mindannyian a fedélzeten aludtunk. Így valóban megismertük egymást. Normális körülmények között BBC-s vagy oxfordi emberek soha nem bíznák az életüket gujarati halászokra. De akkor az életünk rajtuk múlt. A sikerünk rajtuk múlt. Ha nem hajóztak volna el velünk, nem jutottunk volna sehova. Körülbelül húsz évvel később visszamentem Gujaratba. Megtaláltam a hajógyárat. Megtaláltam a kapitányt. Együtt néztük meg a régi felvételt. A kis hajósinas, aki akkor tizenöt éves volt, harmincöt éves lett, és már öt hajó tulajdonosa volt: üzletember lett. Az nagyszerű pillanat volt.

Tünde T. Guildford: – Van a szemében valami cinkos csillogás, ami azt az érzést kelti bennünk nézőkben, hogy Ön közülünk való. Két lábbal áll a földön. Pont olyan, mint mi, csak valamivel több lehetőséget kapott, mint a legtöbben közülünk valaha is kapnak. De magával visz bennünket. Mi is útitársai vagyunk.

Michael Palin: – Ez jó, nagyon örülök neki. Mert pontosan ezt érzem, amikor ezeket a műsorokat készítem. Ez nagyon fontos, mert szerintem az utazás körüli misztikum – és általában mindenféle misztikum – néha félrevezető lehet. Olyan, mintha az ember megtartaná magának az információkat. Én viszont szeretnék minél többet átadni abból, amit egy adott országról megtanultam. Nem úgy utazom, hogy azt mondjam: „Ez a legfontosabb dolog, ezt kell keresni”. Inkább megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat. És ennek nagy része abból áll, hogy egyszerűen kimondom: „Nem tudom.” Nem tudom a válaszokat. Nem tudom pontosan, mit hagytam ki. De azt hiszem, tisztességesen feltérképeztem a terepet.

Tünde T. Guildford: – És elég bátor ahhoz, hogy azt mondja: „Nem tudom.” Ugye? Nem akar meggyőzni bennünket arról, hogy mindent tud.

Michael Palin: – Igen. Őszintének kell lenni. Valóban őszintének kell lenni. Ezt tanultam meg a Nyolcvan nap alatt a Föld körül készítése közben. Nem vagyok színész, és nem riportert játszom: egyszerűen önmagamat adom. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy csináljam. És ezt tanultam meg a dhow hajón is. Ott sem lehetett úgy tenni, mintha az ember híres lenne vagy különleges. Egyszerűen nem működött volna.

Tünde T. Guildford: – Hogyan boldogul a különböző nyelvekkel?

Michael Palin: – Nem túl jól. Nem beszélek sok más nyelvet. Tulajdonképpen egyiket sem beszélem igazán jól. Ezért meg kell tanulni néhány szót. Az emberek szeretik, ha valaki megpróbálja beszélni a nyelvüket. Még akkor is, ha nem tökéletesen. A legfontosabb dolog az, hogy válaszoljunk a vendégszeretetükre. Ez mindenhol így van. Az emberek főzni akarnak nekünk, meg akarnak kínálni étellel. Amit nem szabad tenni, az az, hogy azt mondjuk: „Ó, köszönöm, nem, inkább valami angolosabbat szeretnék.” Élvezni kell. Nyitottnak kell lenni. Készen kell állni arra, hogy találkozzunk a gyerekeikkel, a feleségükkel, a családjukkal. Készen kell állni mindenféle emberi kapcsolódásra. Soha nem lehet pontosan tudni, hogyan alakul. Néha remekül működik, néha nem. De egy dolgot biztosan mondhatok: azok az emberek, akiknek a legkevesebb pénzük és vagyonuk van – gyakran ők adják a legtöbbet. És ugyanígy azok, akiknek a legtöbbjük van, gyakran azok, akiktől a legnehezebb őszinte választ kapni.

Tünde T. Guildford: – Egy egész életnyi utazás, könyvírás és televíziós műsorkészítés után többet tud ma az emberekről, mint amikor elindult az első útjaira?

Michael Palin: – Azt hiszem, azt tanultam meg, hogy a világ sokkal hozzáférhetőbb, mint korábban gondoltam. Létezik egy olyan szemlélet, amely külön akar választani bennünket egymástól. A nacionalista szemlélet. Azt mondja: „Mi ilyenek vagyunk, ők olyanok – ők az ellenség.” Én azonban nagyon kevés valódi ellenségeskedéssel találkoztam az összes utazásom során. Néhány fegyveres határőrt leszámítva szinte senki sem akar megölni senkit. Az emberek együtt akarnak élni másokkal. Meg akarnak érteni bennünket. Érdekli őket a tapasztalatunk, és örömmel osztják meg velünk a saját tapasztalataikat. És szerintem ez reménykeltő. Ezért mondom azt, hogy az utazásaim összességében reménykedőbbé tettek. Ugyanakkor nagyon szomorú látni, mi történik a világ bizonyos részein, ahol ez nem működik. Ahol az emberek nem tisztelik egymás véleményét, vagy egyszerűen nem tisztelik egymást.

Tünde T. Guildford: – Hosszú utazásai után reménykedőbb lett az emberiséggel kapcsolatban, vagy inkább óvatosabb?

Michael Palin: – Valójában inkább reménykedőbb. Általánosságban azt érzem, hogy az emberek szeretnek megosztani dolgokat egymással. Sokkal több bennünk a közös, mint amennyi különbség van közöttünk. Ugyanakkor aggaszt az a rettenetes hatalom, amely egyes emberek kezében összpontosul. Az, ahogyan ezt a hatalmat használják. Az, ahogyan fegyvereket használnak, és az, ahogyan embereket ilyen könnyedén meg lehet ölni. Azt gondolom, hogy ez kordában tartható: nem hiszem, hogy el fogja pusztítani az egész világot. De úgy érzem, hogy ma valahogy nagyon nehéz lecsillapítani az embereket. Talán a közösségi média miatt is. Az emberek egyre dühösebbek, és úgy tűnik, sokan a dühöt ugyanolyan fontosnak tartják, mint a szeretetet, a ragaszkodást vagy a kedvességet. Úgy érzik, hogy feltétlenül el kell mondaniuk, mi minden miatt dühösek. Persze bizonyos mértékig lehet dühösnek lenni. De amikor a düh olyan szintre jut, amilyet Trumpnál vagy Netanjahunál látunk, akkor az szerintem komolyan veszélyes. Ez valamelyest mérsékli az optimizmusomat, de ennek ellenére továbbra is reménykedő maradok.
Van még valami, amit sok helyen tapasztaltam a világban, különösen talán Afrikában. Erről ma este is beszélhetünk. A férfiak gyakran csak álldogálnak és várnak, miközben a nők szervezik és működtetik a dolgokat. És azt hiszem, minél többet halljuk a nők hangját a világban, annál jobb lesz.

A tíz percből végül majdnem fél óra lett. Mert szeret mesélni, és mert láthatóan ma is ugyanúgy kíváncsi az emberekre, mint amikor több mint három évtizede elindult első nagy útjára a világ körül.

A Tünde T. Guildford: Két pont között a legrövidebb út az egyenes, avagy kaptam Michael Palin-hez tíz percet, amiből fél óra lett bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az elhízás sokáig magánügynek számított. Az ember szembenézett azzal, mit mutat a fürdőszobai mérleg, és megrémült. Már megint felszedtem pár kilót. Nyugtázta a tényt, esetleg elöntötte a szégyen is egy pillanatra, de nem történt semmi. Az élet ment tovább. Manapság azonban Nagy-Britanniában ez nem csupán egyéni dilemma. Az elhízás társadalmi, gazdasági, egészségügyi és logisztikai problémává vált, amelynek költségeit végső soron az adófizetők viselik. És miközben ezeket a sorokat írom, pontosan tudom, miről van szó. Számomra az elhízás nem elméleti kérdés, hanem saját tapasztalat. Érintett vagyok az ügyben. 2024 októberében 137 kilogrammot mutatott alattam a mérleg.

Egy ország, amely alkalmazkodni kényszerül

A The Daily Telegraph című napilap múlt hétvégi mellékletében megjelent részletes elemzés szerint a brit felnőttek közel kétharmada túlsúlyos vagy elhízott, és csaknem minden harmadik ember kórosan elhízottnak számít. Az elhízás az egyik vezető oka a szív- és érrendszeri betegségeknek, a 2-es típusú cukorbetegségnek, a ráknak és számos más krónikus állapotnak.

Az állami egészségügyi rendszer, az NHS évente több mint 11 milliárd fontot költ az elhízással összefüggő betegségek kezelésére. A teljes gazdasági teher – beleértve a munkából kiesett napokat, a speciális kezeléseket és az infrastruktúra átalakítását – elérheti az évi 30-90 milliárd fontot.

De a számok mögött konkrét, kézzelfogható változások és napi szinten előforduló kihívások húzódnak meg.

A kórházakban ma már speciális, megerősített ágyakra, szélesebb műtőasztalokra és nagyobb teherbírású emelőberendezésekre van szükség. Egy-egy ilyen emelő ára elérheti a 7000 fontot. Egyes diagnosztikai berendezések (pl. MRI) fizikai méretkorlátai miatt nem használhatók minden beteg esetében. Ha a beteg nem fér be a berendezésbe, akkor új, nagyobb kapacitású gépeket kell beszerezni.
Az NHS külön mentőautókat és speciális eszközöket vásárol túlsúlyos betegek szállítására. A mentőszolgálatok speciális hordágyakat és felszereléseket használnak, és a személyzetet – még a tűzoltóságnál is – külön képzésben részesítik, hogy biztonságosan tudják mozgatni a súlyosan elhízott betegeket.

A változás a temetkezési szolgáltatásokat is elérte. A koporsók szabványos mérete megnőtt, mert a korábbi méretek gyakran már nem elegendők. A koporsók szabványos szélessége a korábbi 18 inch-ről 20–24 inch-re nőtt.

Előfordul, hogy a krematóriumok sem tudják fogadni a testet, mert az túl nagy a berendezéseik számára. Ilyenkor nem marad más választás a hozzátartozók számára, csak a hagyományos út. Tetszik, nem tetszik, régimódi temetés lesz hamvasztás helyett. Ez pedig rendkívül drága. Egy koporsós temetés végszámlája elérheti, de könnyen meg is haladhatja a 8000 fontot. Az elhízás tehát nemcsak az egyén életét, hanem az egész társadalom működését átalakítja.

Amikor a statisztika személyes történetté válik

Számomra ez a történet nem statisztikával kezdődött, hanem egy orvosi javaslattal.
Volt egy visszatérő nőgyógyászati problémám, amelyre budapesti orvosom meglepő megoldást ajánlott: műtét helyett próbáljak meg 20–30 kilogrammot fogyni. Nem először próbálkoztam. Korábban számtalan diétát kipróbáltam, és bár ideig-óráig sikerrel jártam, a leadott kilók mindig visszatértek — gyakran kamatostul. Ezúttal azonban másként történt.

A kezdet nehéz volt. Mereven mozogtam, hamar kifulladtam, a lépcsőzés komoly erőfeszítést jelentett, és állandó fáradtság kísért. Egy bőrgyógyász ismerősöm, akiben megbíztam, segített reális célokat kitűzni: havi 4–5 kilogramm fogyást, napi 4000–5000 lépést, rendszeres mozgást és tudatos étrendet. Elkezdtem követni ezt a programot.

Az út, amelyen nem akartam rövidíteni

A guildfordi körzeti orvosom felajánlotta a modern orvostudomány eszközeit: gyógyszeres kezelést, injekciókat, sőt, szükség esetén még gyomorszűkítő műtétet is. Ezek ma már Angliában elérhető és sokszor hatékony megoldások.
Én azonban más utat választottam.
Csatlakoztam egy három hónapos testsúlycsökkentést támogató, önsegítő csoporthoz, ahol szakképzett dietetikus vezetésével dolgoztunk. Megtanultam, hogy számomra nem a kisebb porció, hanem a más minőségű étel a megoldás. Rájöttem, hogy nem kevesebbet, hanem mást kell ennem. Elhagytam a cukrot, minimalizáltam a finomított lisztet, és előtérbe helyeztem a zöldségeket, gyümölcsöket és a természetes alapanyagokat. Étterem vagy büfé látogatása helyett mindennapos vendég lettem a saját konyhámban. Lelkesen vágom, darabolom, sütöm-főzöm az ételeimet.
És ami talán a legfontosabb: elkezdtem minden nap mérni magam.
Ez az egyszerű szokás lett az egyik legerősebb eszközöm a céljaim elérése érdekében.

A változás, amely lassan válik láthatóvá

Az első hónapokban a változás alig volt észrevehető. Az ilyen mértékű túlsúlynál az első 5–10 kilogramm leadása szinte láthatatlan. De a folyamat működött. A súlyom fokozatosan csökkent, az állóképességem javult, és egyre könnyebbé vált a mozgás.
Egy évvel később, 2025 novemberében a mérleg már 107 kilogrammot mutatott.
Harminc kilogrammal kevesebbet.
A változás nemcsak a külsőmön volt látható. A vérképem tökéletes lett, a fizikai terhelhetőségem drámaian javult, és visszatért az energia, amelyet korábban elveszettnek hittem. Jobb lett az életem, némi túlzással, szinte más ember lettem.

Ami a legnehezebb: megtartani az eredményt

A fogyás csak a történet első fele. A második fele a megtartás.
Ebben a napi mérés, a tudatos étkezés és az új szokások következetes fenntartása segít. Négy hónap telt el azóta, hogy elértem ezt az eredményt, és a súlyom stabil maradt — még az ünnepek alatt is.
Megtanultam, hogy az önfegyelem nem lemondás vagy önkorlátozás, hanem szabadság. Egyenes út a jobb közérzethez, a könnyebb mozgáshoz, és talán néhány plusz évet is hozzáad az életemhez.

Egyéni döntések és társadalmi következmények

Nagy-Britanniában az elhízás ma már valóban nem csupán egyéni probléma.

A mentőszolgálatok, a kórházak, a tűzoltóság, sőt még a temetkezési szolgáltatások is komoly kihívásoknak kell, hogy megfeleljenek emiatt napi szinten.
Az egészségügyi rendszernek nemcsak kezelnie kell a betegséget, hanem fizikailag is alkalmazkodnia kell a betegek méretéhez.
Az orvosi eszközök, mentőautók, kórházi bútorok és a koporsók mérete szintén változik.
A test mérete nemcsak biológiai, hanem logisztikai és műszaki problémává is vált. Valamint hatalmas kiadássá.

Közvetlen egészségügyi költségek

Az NHS évente 11,4 milliárd fontot költ elhízással összefüggő betegségek kezelésére. Ez közel kétszerese a néhány évvel korábbi kiadásoknak. Egy súlyosan elhízott beteg kezelése évente átlagosan több mint 1300 fonttal drágább, mint egy normál testsúlyú betegé.

De minden statisztika mögött egyéni történetek állnak.

Az enyém végül nem az elhízás története lett, hanem a változásé. Sorsfordító volt számomra az, hogy egy év alatt leadtam 30 kilót.
És talán ez a legfontosabb tanulság: a társadalmi trendek erősek, tapasztaljuk a változást, az elhízás népbetegség szintet öltött, de az egyéni döntések ereje még mindig nagyobb.

A szerkesztő megjegyzése: Az itt leírtak Magyarországra talán még fokozottabban érvényesek…

A Tünde T. Guildford: Amikor a túlsúly már nem magánügy bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Vígszínház saját műfajt teremtett

Meggyőződésem, hogy a szó – musical – amely a hivatalos kommunikében szerepel, nem
pontosan fedi ezt a műfajt. A Vígszínház páratlan sikerű darabjai – a legendás Képzelt riport
egy amerikai popfesztiválról (milyen izgalmas volt a premieren szorongani a függöny mögött)
vagy A padlás, – bemutatásának most volt a 38. évfordulója – illetve az utóbbi évtized
sikerdarabjai, a Túl a Maszathegyen vagy a Pál utcai fiúk, megteremtettek egy saját műfajt,
amely csak ehhez a legendás színházhoz kötődik. Ezeket a darabokat kiváló írók jegyzik, a
zenét pedig magyar Kossuth-díjas legendák, Pressertől Désig. A szerepeket kitűnő színészek
játsszák, akik nem elsősorban énekesek, táncosok, bár, ha kell, ebben is kiemelkedők.

Nem mintha lebecsülném a klasszikus musicalt, amely inkább a Madách profilja, a
Macskáktól a Notre-Dame-i toronyőrig. De a Vígszínház páratlan sikerszériájának titka
másban rejlik. A recept titka a magas színvonal, a ráérzés arra, hogy egy adott korban minek
tapsolna a közönség és a megszállottság.

A premier óta 765 000 néző látta

A kerek évforduló alkalmából pillantsunk hát most egy kicsit bele A dzsungel könyve
múltjába, amely az ugyanabban a rendezésben legtöbbet játszott magyar zenés darab.
Szövegkönyvét Békés Pál, dalszövegeit Geszti Péter írta, zenéjét Dés László szerezte,
ötletgazdája és rendezője Hegedűs D. Géza. A premier óta 765 000 néző látta az előadást, 130
színész és 172 táncos, 11 nagy és 27 kis Maugli, 16 Túna, 11 Sír Kán lépett már színpadra.
Borbiczki Ferenc 1427-szer játszotta el Akelát, Méhes László 1414-szer Kát, míg Reviczky
Gábor 1323-szor Balut.

Hogy is kezdődött? Hegedűs D. Géza 1993-ban esténként felolvasta Rudyard Kipling
novellagyűjteményét, a kislányainak. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy ebből a műből
egy minden generációnak szóló családi musicalt lehetne színpadra állítani.

Minden Kiplinggel és egy ibrányi mozival kezdődött

„Gyerekkoromban nekem is a szüleim olvastak fel Rudyard Kipling történet-füzéréből, A
dzsungel könyvéből. Aztán az ibrányi moziban, gyerekként az emlékezetembe égett ennek a
felkavaró történetnek a fekete-fehér amerikai filmváltozata, Korda Zoltán rendezésében,
Sabu-val a főszerepben, Maugli szerepében. Nem véletlen, hogy én is beálltam a hagyományt

tovább vivő kulturális láncolatba.” – idézi fel a kezdeteket Hegedűs D. Géza. Ezután egy több
mint 3 évig tartó csapatmunka kezdődött: Radnóti Zsuzsa dramaturg, Marton László, Dés
László, Békés Pál és Geszti Péter és a színész-rendező rendszeresen találkoztak, hogy
közösen dolgozzák ki az ötletet.

A darabban egybefonódik mese és valóság, látomás és indulat, költészet és humor, szerelem
és durva érdek, értelem és ösztönök, élet és halál. Ezek formálják az előadásunk
kiszámíthatatlan dinamikáját – ahogy a színház csapata vélekedik.

A siker a kiváló csapatnak köszönhető

A kreatív ötleteket, fantáziát, teremtő energiákat a csodálatos alkotótársak adták az
előadáshoz. Dés László zenéje, Geszti Péter dalszövegei, Békés Pál librettója, Imre Zoltán
koreográfiája, Radnóti Zsuzsa dramaturgi munkája zsenialitásuk együttműködésének
eredménye. Ezért nem veszít erejéből az előadás. A siker az egész csapatnak, köztük a
háttérben teljesítő kollégáknak köszönhető” – teszi hozzá a rendező, aki az előadásban részt
vevő főiskolásokat nem szokványos tréninggel készítette fel a bemutatóra.

Mára több színészgeneráció „nőtt bele” a darabba. „Lassan három hónapja, hogy reggelente
álmos zsivaj keltegeti a Margitszigetet. Éppen ennyi ideje, hogy egy energikus tréner körbe
fut a parton, maga után vonva ifjú karavánját. Miután kocogtak a szigeten, a konditeremben
tetőzik az izomláz, de csak jó néhány leúszott hossz után, a szaunában kapnak kegyelmet a
kimerült ifjak.”

Miért ez a gyilkos hajsza? Kiplingért?

A tréner nem más, mint Hegedűs D. Géza, a stáb pedig a Színművészeti Főiskola osztálya.
Hogy miért ez a gyilkos hajsza? Kiplingért” – számoltak be a felkészülésről egy korabeli
újságban.

A szövegkönyv hat átírás után nyerte el végleges formáját, majd elkezdődött a dalok írása.
Dés László pedig szokatlan ötlettel állt elő: családja révén ismerkedett meg a Rapülők
szövegeivel, és mivel akkori állandó szerzőtársa nem tudta vállalni A dzsungel könyvét,
Geszti Pétert kérte fel a munkára. „Az alkotó csapat legfiatalabb, zöldfülű tagja, úgy éreztem,
hogy Hegedűs D. Géza rendező, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Békés Pali és Dés Laci úgy
fogadtak be maguk közé, mint a darabban Mauglit veszi pártfogásba Balu, Akela, Bagira.
Szerencsére Sir Kán nem volt a csapatban – véli Geszti.

• Ma már sokat nevetek korabeli soraimon, át-átsüt rajtuk a tejfogú vad szertelensége,
  láblógató vidámsága, és itt kezdtem felnőtté válni dalszerzőként is, amikor olyan dalokat
  kellett megírni, mint például amilyen az Amíg őriz a szemed lett. De időtállónak, érvényesnek
  látom, hallom őket, és ezt nem pusztán az eredmény igazolja, hanem az, hogy ha beülök egy
  előadásra, azt érzem, ma is ugyanúgy működik a humoruk, az egzotikumuk, a romantikájuk
  vagy a dinamikájuk.

Nem a slágereken múlik

Jó passzban voltunk mind, akik ezt a darabot összeraktuk, és Dés Lacival történt egymásra
találásunk minden optimizmusa és energiája ott lüktet a dalokban. Akkori fiatalságunk
hangjai egyelőre nem látszanak öregedni.” – idézi fel Geszti Péter. „A kritikusok, sőt, a nézők
egy része is slágereken mérik egy zenés darab színvonalát, sikerét. Ez nem így van. A
dzsungel könyve darabunkban egyetlen nagy sláger nincsen. De a dalok tökéletesen
működnek a színpadon, a történeten belül. És ez a fontos. Akkor jó egy színpadi zene, akkor
átélhető, ha tökéletesen illeszkedik a darabban előforduló szituációkhoz.

Ma is aktuális a mondandója

Amikor bemutatták a darabot, sejtették, hogy siker lesz, de erre azért senki sem számított. Ha tudnám a titkát, minden évben írnék egy sikerdarabot. De egy biztos, jó a szövegkönyv, jók a dalok a zene, a koreográfia, és jó a színház, amelyik játssza! Ideális körülmények között született meg az előadás, nagyszerű munkatársakkal, egyetértésben, harmóniában. És ez máig rányomja a bélyegét az előadásra. És persze maga a történet. Van humora, van lírája, de…! Egy helyes, szimpatikus, fiatal srác, aki hiába ismeri tökéletesen a dzsungel törvényeit, hiába találja fel magát jól minden helyzetben, egyet mégsem tud elérni: hogy befogadják. Sem itt, sem ott. És ez sajnos nagyon aktuális a mai világban.” – tette hozzá Dés László.

P.S..A szerkesztő megjegyzése: nagyon örültem ennek a cikknek, a megemlékezésnek, mert a darab igencsak közel áll hozzám, a személyek okán, és persze azért, mert zseniális! 1996-ban a Danubius Rádió főszerkesztője voltam, és az egyik sztárunk, Geszti Péter darabját próbáról próbára követtük, közvetítettük, mi készül, mi várható. Nagyon drukkoltunk neki, én pedig Békés Palinak is, aki a szövegkönyvet írta, mert anno a Radnóti Gimnáziumban együtt nyertünk irodalmi versenyt, ő a novelláit hozta, én a verseimet…

A A dzsungel könyvének titkai – 30 év Mauglival és Baluval bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Van egy félreértés Deák Ferenccel kapcsolatban. Azt hisszük, a kiegyezés Deák történetének a vége. Ünnepélyes lezárás, történelmi happy end. Pedig valójában ott kezdődik az a korszak, amely ma is a legkellemetlenebb kérdéseket teszi fel nekünk. Deák Ferenc a kiegyezés után nem győztesként vonult be a hatalomba, hanem kilépett belőle. Nem lett miniszterelnök. Nem azért, mert ne tehette volna meg, hanem mert tudta: ahol az alkotmányosság egy ember erkölcsi súlyán múlik, ott az alkotmányosság nem rendszer, hanem a személyes kivétel.

A kompromisszum nem bűn – csak könnyen szokássá válik

Deák számára a kiegyezés eszköz volt. Kijárat egy történelmi zsákutcából, nem nemzeti végállomás. Csakhogy a politika gyorsan tanul: ami egyszer működik, abból módszer lesz, ami módszer, abból rutin. A kompromisszum rutinná válik. A kivétel szabállyá. Az elv magyarázkodássá.

Deák ezt látta meg először, amikor a parlament már működött, a rendszer már stabilnak látszott, és a „kormányozhatóság” lett a legfontosabb érv. Ahol ez történik, ott az alkotmány előbb-utóbb nem korlát, hanem díszlet lesz.

„Az ördög a ti vezéretek” – nem indulat, hanem ítélet

Szakított a róla elnevezett párttal, de ez nem személyes sértődés miatt volt. Amikor Deák kimondta, hogy „az ördög a ti vezéretek”, nem szidalmazott, hanem diagnózist állított fel: a politika elveszítette a belső iránytűjét. A párt maradt. A rendszer ment tovább. Csak éppen a lelkiismeret kivonult. És ez az a pillanat, amely minden korszakban ismerős: amikor jogszerű döntések születnek, de egyre kevesebben érzik szükségét annak, hogy megkérdezzék, helyesek-e.

Egyház és állam: amikor a józan ész a legveszélyesebb

Deák egyházpolitikai álláspontja ma banálisnak tűnhet, a maga korában azonban kifejezetten radikális volt. Nem volt egyházellenes – az őskonzervatívok számára éppen ezért volt veszélyes. Úgy vélekedett, hogy az állam világi jogrend, az egyház pedig lelki közösség, és a kettő összekeverése mindkettőn ront. Polgári házasság, állami anyakönyvezés, vallási egyenlőség – ezek nem hitellenes lépések voltak, hanem a jogállam minimuma. Deák nem elvenni akart az egyháztól, hanem felszabadítani a hitet az állami kényszerek alól. Ez a gondolat ma is kényelmetlen. Mert egyszerre szab határt a politikának és az erkölcsi túlhatalomnak.

Amikor Deák Ferenc 1876-ban meghalt, nem omlott össze semmi. A rendszer működött tovább, a politika ment a maga útján. Csak egy dolog tűnt el: az az ember, akinek a hallgatása is számított. Deák nem hagyott pártot, iskolát, irányzatot. Az erkölcsi tekintély nem örökölhető. Nem intézményesíthető. Nem kommunikálható. Csak gyakorolható.

Miért fontos mindez ma?

Mert ma is könnyű elvekre hivatkozni, miközben azok már nem korlátoznak semmit.
És mert Deák Ferenc példája azt mutatja: a politika nem attól romlik el, hogy rossz emberek csinálják, hanem attól, hogy senki nem érzi kötelességének nemet mondani.
Deák Ferenc nemet mondott. És ez az a magatartás, amely 150 évvel később is kellemetlenül aktuális, és az elmúlt 15 évben teljesen hiányzott a kormánypárti képviselők részéről a parlamentben.

A Deák Ferenc után – mit kezdett az ország a lelkiismeretével? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Viszont a családi színielőadás mögött én mást is látok. Hogy mit? Durva önkizsákmányolást az apa részéről, aki a fotón elegáns öltönyben feszít. Tudom, hogy ő heteken át napi 12-14 órát ült a volán mellett, csak azért, hogy a családjának előteremtsen mindent, ami a csillogóan szép ünnephez kell. Kegyetlen, micsoda élet, ennyit robotolni azért, hogy a családnak mindene meglegyen! Megéri? – kérdezném, de máris átsiklik a szemem a kép másik oldalára.

Az anyukát, a feleségét nem ismerem. Első látásra élete virágjában lévő, mosolygós fiatal nő. Gömbölyű, mint a frissen sült kalács. Próbálja ugyan jól szabott, színes ruha mögé rejteni telt idomait, de nemigen megy, és ettől kínosan feszeng. A kép középpontjában a gyermek, a család reménysége, a kis herceg áll, szemében őszinte csodálkozással. Kettőjük között nézelődik, és nem igazán érti, mire ez a nagy felhajtás. Apa és anya most miért húzza ki annyira magát?

Nyugalom – mondanám neki, ha tehetném. – Kicsi fiú, a karácsonyi színjáték hamar elmúlik. De azért két kemény hétre az év végén fel kell majd készülnöd később is. Ilyenkor bejelentés nélkül jönnek majd a vendégek. Aztán sorban minden rokon és barát végigmustrál, megjegyzi, mennyit nőttél tavaly óta, puszilgat, össze-vissza gügyög majd neked, és a Nana főztje mellé még az asztalon tornyosuló sütemény- és bejglihegyeken is át kell majd rágnod magad. Együttérzésem.

Tarts ki, mert karácsony után jön a szilveszter, amikor kötelező vidámnak lenni, akkor is, ha éppen sírhatnékod van. A maga idején ezeket mind megtanulod majd, ahogyan én is megtanultam, és tudni fogod, hogy januártól visszavehetsz majd az erőlködésből, mert az élet lassan, de biztosan visszazökken majd a megszokott kerékvágásba.

Persze akkor sem lesz könnyebb, csak más.

Elmondom, mit láttam otthon, meg a közvetlen családban akkor, amikor kisgyerek voltam, mint most ez a fiatalember. Először is láttam apámat, aki fanatikusan küzdött azért, hogy a családjának otthont teremtsen. Nem ivott, nem kocsmázott, nem nőzött, nem dohányzott, nem voltak káros szenvedélyei. Amikor lehetett, akkor kirándult, könyveket és bélyeget gyűjtött, meg múzeumba járt, ahová engem is magával vitt. És amikor már lehetett utazni, akkor útiterveket szőtt és valósított meg.

Aztán ott volt még a szemem előtt apám öccse, Feri bácsi, a keresztapám. Ő a felesége és az anyósa nagyravágyó igényeinek kielégítésén munkálkodott aktív éveinek többségében. A gyereknevelésbe nem volt beleszólása, az a nők reszortja volt. Ennek a leosztásnak a végeredménye persze katasztrofális lett. Balázsból semmi, de semmi nem lett. Elkényeztették, dolgozni, küzdeni sohasem tanult meg. Keresztapámra egyszer láttam mosolyogni a feleségét, Éva nénit, amikor szemtanúja voltam annak, hogy szemérmesen megmutatja neki az aktuális fizetésemelésről szóló papírt. Ezt tetszett a ház asszonyának, innentől több pénzt lehetett elherdálni.

Sem apám, sem keresztapám nem járt a tilosban. Ők dolgozni jártak, munka után meg egyenesen hazajöttek, vagy esetleg elmentek még bevásárolni, de nem voltak rejtekútjaik. Amikor már felnőtt nő lettem, gyakran sajnálkozott az édesapám amiatt, hogy korán, tizenhét évesen megismertem azt a fiút, aki később a férjem lett. Sok mindenről lemaradtam, mondta. Megnyugtattam, hogy ezen ne szomorkodjon, szereztem én elégséges tapasztalatot az évek során. Nem maradtam le semmiről. Aztán rájöttem, hogy igazából nem is engem sajnált ő, hanem saját magát, és a saját hiányérzetét vetítette ki rám. Neki voltak meg nem élt vágyai, és meg nem valósult álmai a nőkkel kapcsolatban.

Ahogy teltek-múltak az évek, láttam sok-sok férfit, akik a maguk módján mind megpróbálták orvosolni ezt a hiányérzetet. De mielőtt belekezdenék a felsorolásba, álljunk meg egy pillanatra. Milyen alapon foglalkozom én a hűtlenkedéssel? Nos, jó okom van rá.

Bár a személyi számom 2-vel kezdődik, ami hitelesen bizonyítja, hogy nem vagyok férfi, mégis tudom követni a gondolkodásmódjukat, megértem a reakcióikat. Ez azért van így, mert engem fiúnak vártak, fiúsan, önállóságra neveltek, és fiúkkal együtt nőttem fel. Egykor, réges-régen a mi utcánkban, Pécelen én voltam ez egyetlen lány. Ha játszani akartam, akkor be kellett állnom a fiúcsapatba. Mentem, rohantam ki a mezőre, a tóhoz, bicikliztem velük. Hétvégén még focimeccsre is jártunk. Onnan akkor lettem eltiltva, amikor apám hosszas keresés után egyszer csak a nevetgélő focisták öltözőjében talált meg. Na, lett is nemulass ebből! De akkor már késő volt. Addigra már fiúsítva voltam. Azután is a fiúkkal csavarogtam. Szerettem ezt az életet, mert szabad voltam.

Később, az első munkahelyemen, azt láttam, hogy a mérnök fiúk jelentős része kolléganővel vagy kolléganőkkel éli meg otthon megvalósíthatatlan vágyait. Egyiküknek ez olyan jól sikerült, hogy a felesége és a barátnője közel egyidőben ajándékozta őt meg egy-egy gyermekkel. Aztán esti iskolán elvégeztem egy főiskolát, ott a diáktársak között volt egy szűk csoport, akikről azt rebesgették az évfolyamtársak, hogy négyesben-hatosban áldoztak a meleg ágy örömeinek. Közben otthon mindenkinek megvolt persze a saját partnere. Ez inkább csak szóbeszéd volt, de voltak munkatársaim, akikről pontosan tudtam, hogy a hibátlan külső máz alatt otthon repedezik a házasság vakolata, amit csak nehezen tartanak össze az alkalmi kalandok. Pedig ezek első látásra mind jó fiúk voltak. Nem kocsmába járó, haverokkal rendszeresen kimaradó fajták, hanem gondoskodó családapák és férjek. Mégis úgy kapaszkodtak a külső kapcsolataikba, mint egy mentőövbe. Némelyik még viccesen meg is jegyezte: minden nővel nem lehet, de törekedni kell rá.

Ha jobban belegondolok, voltam én ebben a műfajban, a férfi-nő relációban szinte minden. Barátnő, feleség, kaland, szerető, élettárs. És mi tagadás, volt az életemben több olyan viszony, ahol én töltöttem be egy darabig a „másik asszony” szerepét. Megtapasztaltam a színét és a visszáját mindegyik szerepnek. Volt jóképű, nőcsábász férjem, aki a nyitott házasság apostolának szerepében tetszelgett. Éltem hosszú, turbulens távkapcsolatban egy észak-amerikai férfival, aki mindenkinél jobban rettegett attól, hogy a felesége egyszer mégis felfedezi az ő külön útjait. Volt alkalmam azt is megfigyelni, milyen ügyesen álcázza a privát programjait kardos asszony hírében álló felesége előtt egy kedves kollégám. És ritkán, nagyon ritkán hallottam az is, hogy én még soha nem csaltam meg a feleségemet. Ilyenkor általában gyorsan visszavonulót fújtam.

Útközben néha felfedeztem olyan alapigazságokat, amelyekről jobb lett volna, ha már korábban tudomást szerzek. Ilyen volt például az, amikor önkéntes idegenvezetőként dolgoztam néhány évig a Szépművészeti Múzeumban, ahol tagja voltam egy vegyes, nemzetközi csapatnak. Voltak közös ünnepeink, és ilyenkor láttam, mivel meghívást kaptunk rendszeresen egymás otthonaiba, hogy azok, akik jól mentek férjhez, mennyivel könnyebb, mennyivel vidámabb, mennyivel élhetőbb életet élnek, mint mi, akik nem. Pedig nem voltak semmivel sem szebbek, jobbak vagy különbek nálunk, csak tudtak valamit, amit mi nem: hogy ha férjhez akar menni az ember lánya, akkor elsősorban jó férj- és apaanyagot kell keresni, nem mást.

Sokrétű tapasztalataimnak köszönhetően lassan, de biztosan összeáll bennem egy kép. Azt gyanítom, hogy divatos kifejezéssel élve: rendszerszintű problémával állunk szemben. És nem ott találtam meg a probléma gyökerét, hogy az ember meg az asszony ingatag, hanem egészen másutt. Úgy látom, hogy a férfiak jelentős része a vég nélküli elvárások és a teljesítménykényszer csapdájába esett, és e kettő, mint a lián, kíméletlenül fogva tartja őket. Sok az elvárás, és kevés az öröm. Azt vettem észre, hogy barátaim egy része össze-vissza hazudozik a feleségének meg a családjának, ha egy kis én-időt szeretne. Mert a jól teljesítő férfiakra a család úgy rátelepszik, hogy szinte bedarálja őket. Ők a gondoskodó kenyérkeresők, a túlmunkát vállaló családfenntartók, akiket ugyanez a család a végletekig kihasznál. Milyen dolog az, hogy két ilyen érdemdús családapa a minap engem kérdezett arról, hogyan tudna némi szabadságot kivenni otthonról?

Egyre inkább kezd a meggyőződésemmé válni, hogy sok férfi azért keres házasságon kívüli alkalmi kalandot vagy tartós kapcsolatot, mert számára ez az egyetlen lehetséges módja a lázadásnak az elnyomás ellen. És ezzel végső soron nem a feleségét vezeti félre, hanem önmagát. Ugyanis itt nem a hűség vagy hűtlenség az alapkérdés, hanem az, hogy engedjük egymást szabadon lélegezni, vagy egy élethosszig tartó színjátékban veszünk részt.

Nem tudom megmondani, mi a jó megoldás ezekre a dilemmákra. Azt viszont látom, hogy ahol nincs szabadság, ott előbb-utóbb belopakodik a titok és a gyanú. Talán nem a hűség újradefiniálására lenne szükség, hanem a szerepekére. Egy valamiben azonban biztos vagyok: hogy lehet és érdemes másként csinálni. Ugyanis a történet végén senki sem arról panaszkodik, hogy túl keveset dolgozott, vagy jobban is teljesíthetett volna. Inkább azt szokták megbánni a távozók, amit nem mertek felvállalni: a terveket, amelyeket nem valósítottak meg, a lehetőségeket, amelyeket kihagytak, és az utakat, amelyeket nem jártak be.

Tegnap azt olvastam ebben a témában Müller Pétertől: „Az ember végül rádöbben, hogy egész életében csak az volt igazán értékes, örömteli és jó, amikor szeretett és szerették.” Szeressünk, amíg szerethetünk, mert biztos nem véletlenül született ez a mondás a pandémia idején: Boldog ember az, aki szereti a feleségét.

A kép a ChatGPT segítségével készült

A Tünde T. Guildford: Ünnepek ürügyén bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Történte 1920-ban a Jazz korszakban kezdődött. Harold W. Ross a manhattani elit társaságának szánta az újságot. Pimasz cikkeket írtak a társadalomról és a kultúráról. Ross felkérte a barátait, hogy tervezzenek egy jellegzetes betűtípust és kabalafigurát. A betű mellett a szám is jellegzetessége lett, mert az egyik mindig ,,lejjebb” kerül.

A kabalafigura: Eustage Tilley, a piperkőc figura. 1994-ben cserélték le.

A magazinban időtálló műalkotások, esszék, riportok, karikatúrák, önálló írások, a város beszédtémái és irodalmi művek részletei jelennek meg. Címlapjain egyedi, művészi festmények vagy grafikák láthatók, melyeket az alkotók csak a periodika számára készítenek.

Több magyar származású képzőművész is készített címlapképet.

Kárász Ilonka, Farkas André, Miskey Gyula, Bányai István.

Csak a lapnak tervezett képek manapság is értékesek, műkereskedések, kiállítások megbecsült darabjai.

,,Szomorú kis tény”, hogy az emberek imádnak hibákat keresni, ezért a szerkesztőségben 29-en dolgoznak a tényellenőrző részlegen, akik még a rajzokat is ellenőrzik.

Mottójuk: ,,Inkább legyen tökéletes, mint kész”.

Sok ember, sok vita, sok beszélgetés-így zajlik a munka.

Főszerkesztők: Harold W. ROSS 1925-1951,

Williem Shawn 1952-1987, Robert Gottlieb 1987-1992, Tina Brown 1992-1998, David Remnick 1998-2025.

A magazin egyszerű filozófiája: ,,Kimondjuk azt, amit gondolunk. Mi ebben hiszünk. És ha mi ebben hiszünk, akkor azt ki is mondjuk.” W. SHAWN. A magazin az intellektuális élet krónikása., humoros, szatírikus, leleplező, elegáns. Adaptálódott a digitális korhoz és továbbra is a legtekintélyesebb hírforrás, irodalmi platform. Több mint egy magazin, egy intézmény, amely a minőségi publicisztika, az irodalom és a társadalmi reflexió csúcsát képviseli az Egyesült Államokban.

Forrás: dokumentumfilm:100 éves A New Yorker Magazin

P. S.: Évekkel ezelőtt a konyhapénzen vásároltam meg ezt a rengeteg példányt, a kollázsoláshoz. Bevallom, sajnos néhányat szétvágtam már..

A Heuschmidt Zita: A 100 éves The New Yorker bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szanaszét röppentünk mindahányan, hogy hitelesen és a helyszínről számolhassunk be a keleti tömbben – a mindenekelőtt a magyarországi példa nyomán – kitört forradalmakról. Kellett egy Gorbacsov, aki hosszúra eresztette majd „a lovak közé dobta” a moszkvai gyeplőt, és aztán elszabadultak az évtizedekig fölgyülemlett indulatok, amelyeknek látványos eseményei voltak a vasfüggöny lebontása, a keletnémet menekültek kiengedése Magyarországról, a lengyelországi és csehszlovákiai tömegtüntetések, a szocialista tábor legkonzervatívabb országában, a Német Demokratikus Köztársaságban a pártállam néhány hét alatt bekövetkezett látványos összeomlása, a kevésbé figyelt, ám bekövetkezett bulgáriai rendszerváltás, majd pedig

a földrész legkeményebb, megdönthetetlennek vélt diktatúrájának, a Ceausescu-rezsimnek az összeomlása. Igaz, ez utóbbi nagyon sok emberáldozattal járt, mígnem az évtizedekig az élet és halál uraként regnált (sok nyugati kormányt ravaszul megtévesztő, stadionokat [„piramisokat”] is építő, ám országa polgárait elképesztő szegénységbe taszító) „vezér” (conducător) és felesége néhány órás tárgyalás után halálra ítéltetett és kivégeztetett…

Szerénységem azokban a hetekben az NDK-t járta, hogy beszámoljon a változásokról, fejleményekről. Alább az egyik megdöbbentő élményemről készült írásomat teszem közzé három évtized távlatából. A Magyar Hírlap 1989. december 1-jei számában jelent meg, címe: Évtizedes sérelmek után rehabilitálások az NDK-ban – Nehezen kimondott igazságok.    

«Bautzennek hívják az NDK-beli Recsket. A bájos felső-lausitzi város nevének hallatán nem elsősorban a középkori emlékek jutnak a keletné­metek eszébe, hanem a hírhedt börtönegyüttes. Az az épületkomplexum , amely már a náci birodalom­ban is „kiváló szolgálatokat” tett, és amelyet az el­ső német munkás–paraszt állam is átvett „szocia­lista” megőrzésre. Pontosabban nem kevés szocia­lista és kommunista meggyőződésű állam polgárának a (meg)őrzésére.

Az NDK-ban élő egyetlen nemze­tiség, a szorbok/vendek „fővárosának” is tartott Bautzen volt a 15. században a magyar Mátyás ki­rály birodalmának alighanem a legészaknyugatibb bástyája. (A képen: a bautzeni Mátyás-torony.)

Miként jelképes és valódi bástyája volt Bautzen szigorúan őrzött fegyintézete is a kelet-németorszá­gi sztálinizmusnak. Csak mostanság (Ne feledjük, ez a cikk 1989. december 1-jén jelent meg! — a szerző.) kezd kiderülni, kiket száműztek hosszú esztendőkre a bautzeni fa­lak, szögesdrótok mögé. Most, hogy néhány héttel ezelőtt az NDK-ban is beköszöntött a nyilvánosság, és mélyreható társadalmi-politikai, gazdasági reformok kezdődtek az évtizedekig változatlanságáról is nevezetes országban. Dr. Siegfried Wittenbeck, az NDK igazságügy-minisztériumának államtitkára (jóformán órákkal azután, hogy lezajlott a népi ka­mara, a törvényhozás első, igazán parlamentáris ülése a hónap második hétfőjén) a képviselők követelésére bejelentette: átírják a büntető-törvénykönyvet. A képviselői javaslatok alapján máris 40 alapvető módosítást tanulmányoznak, és legkésőbb 1991-re elkészül az új törvénykönyv. Addig is: intézkednek, hogy soha többé ne befolyásolhassák párt- (értsd: kommunista) és állami szervek a bíróságokat az ítélet meghozatalában. Az ország elhagyóira kimondott amnesztiával összefüggésben változások várhatók a politikai büntetőjogban is, s garantálják: a politikai konfliktusokat politikai eszközökkel és nem erőszakkal (rendőri, államvédelmis gumibotozással, megfélemlítő kirakatperekkel stb.) oldják meg.

Méltó elégtételt kívánnak adni az NDK-ban a jogtalanul elítélteknek, azaz személyre szólóan erkölcsileg, politikailag és anyagilag is rehabilitálják őket, mindenekelőtt a sztálinista Ulbricht-rezsim idején „példásan megbüntetett ellenforradalmárokat” és a rendszer egyéb ellenségeit, a meggyőződésükért síkraszállókat, a bírálókat…

Döbbenten meredtem keletnémet barátaimmal, kollégáimmal együtt a képernyőre november 12-én késő este. Az NDK-tévé 2. műsorán, 21 óra 40 perctől éjfélig egy mindeddig tiltott szerző, Walter Janka önéletrajzi dokumentumkötetéből olvasott föl hátborzongató, hihetetlennek tetsző részleteket a Német Színház művésze, Ulrich Mühe. Száznegyven percen át tallózott az ötvenes évek képmutatásáról, a terrorról, a proletárdiktatúra nevében gyakorolt szellemi elnyomásról, a meghurcolásokról szóló „Schwierigkeiten mit der Wahrheit” című könyvből.

Janka csak egy az NDK-beli elhallgattatottak, meghurcoltak közül. Azon a vasárnap késő esti tévé-fölolvasáson tudhattam meg: az Ulbricht-rendszert kiszolgáló (jobb sorsra érdemes) költőminiszter, Johannes R. Becher Jankát, az Aufbau Verlag (annak idején a legrangosabb keletnémet irodalmi kiadó) igazgatóját bízta meg a világhírű írónő, Anna Seghers kérésére 1958 októberében Lukács György „kiszabadításával” Magyarországról. A hosszú ideig Berlinben dolgozott Lukács baráti kapcsolatban állt a haladó német szellemi élet minden kiválóságával; művei legnagyobbrészt német földön és németül jelentek meg először. Fő kiadója éppen (az 1956-ban 42 éves) Walter Janka volt.

A bautzeni hírhedt börtön (foto: Die Welt)

Amikor már minden készen állt azokban az október végi napokban Lukács György Kelet-Németországba történő menekítésére „az ellenforradalom tűzétől perzselődő” Magyarországról, Ulbricht az utolsó pillanatban lefújta az akciót. Ez az intézkedése számít egyúttal az NDK-beli néhány hónapos (a XX. kongresszuson elmondott Hruscsov-beszéd utáni) politikai enyhülés végének. Hat héttel később „az NDK megdöntésére szerveződött csoport” tagjaként letartóztatták Walter Jankát, és Wolfgang Harich-hal, a Humboldt Egyetem docensével, Gustav Justtal, a rangos vasárnapi újság, a Sonntag szerkesztőjével meg másokkal együtt – az akkori keletnémet szellemi élet kivezényelt kiválóságainak a jelenlétében – súlyos börtönbüntetésre ítélték. Az ügyész ekként harsogott: „…És ezt az árulót, ezt a Lukácsot, aki mindig is az imperializmus sunyi ügynöke volt, ezt akarta az itt előttünk a vádlottak padján ülő Walter Janka, az első német munkás-paraszt állam árulója és ellensége, aki magát Lukácshoz hasonlóan kommunistának álcázta, Berlinbe hozni és az NDK-beli ellenforradalom szellemi ösztönzőjévé tenni!…”

Hivatalosan máig sem tudható, hány embert fogtak perbe az NDK-ban meggyőződése miatt nem csupán Ulbrichték, hanem Honeckerrel az élen utódai is. Igaz, Kelet-Németországban (mai ismereteink szerint) politikai meggyőződése miatt senkit sem végeztek ki. De nem kevesen kaptak hét, tíz, tizenöt év fegyházbüntetést. Bautzen hírhedt börtönéből a súlyosan megbetegedett Jankát például csak Erika és Katja Mann, Lion Feuchtwanger, Hermann Hesse és Arnold Zweig tiltakozására és követelésére engedték ki – öt év múltán. A filozófus Harich nyolc és fél esztendőt húzott le Bautzenben. A most 69 éves tudós, akitől minden bizonnyal a legtermékenyebb éveit rabolták el a keletnémet sztálinisták az „ellenforradalmi összeesküvés” ürügyével megrendezett kirakatpörben hozott ítélettel, tudtommal még mindig szakmai tiltólistán van az NDK-ban.

Janka rehabilitálása egyébként megtörtént, és a minap tették meg ezt dr. Götz Berger ügyvéddel is, akit ugyancsak szakmai tiltólistára tették, mert hivatásának megfelelően védeni merészelte a Honeckeréknek nem tetsző személyiségeket. »

„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.

A Az újságíró archívumából: szigorúan titkos keletnémet „börtönélmények” bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Elgondolkoztam ezen. Valóban: első hallásra ijesztően magas összegek. A forint folyamatosan gyorsuló inflációja óta csak úgy dobálóznak a gazdasági hírekben a milliókkal és milliárdokkal, a lakosság igen nagy többsége a saját mindennapjaiban nem találkozik ekkora számokkal.

(Jut eszembe, ha valakinek van, mit a tejbe aprítania, annál automatikusan minden rendben is van? Továbbá: lelkileg megviselte-e Novák Katalint a meglehetősen fura lemond(at)ási cirkusz? Hogy ez számára traumatikus élmény volt? Függetlenül attól, hogy maga mennyiben hibás a rossz oldal választása miatt. Nem olcsó és populista dolog-e a nagy számokkal dobálódzni a széles publikum előtt mindenféle összehasonlítás nélkül?)

Utánanéztem, hogy miként fest mindez Németországban. Az államelnök éves jövedelme az interneten elérhető adatok szerint jelenleg 276 000 euró (kb. 110 400 000 Ft), amihez hozzájön még 78 000 euró költségátalány: összesen tehát 354 000 euró (31,2 millió forint). Ha Berlinben tartózkodik, akkor lakhelye a Schloß Bellevue, ami nagyobb és főleg az azt körülvevő park miatt reprezentatívabb, mint a Sándor-palota. Jár még neki egy S-osztályú Mercedes – persze sofőrrel.

Az ország rangsorban harmadik, politkailag és befolyásban legfontosabb embere a kancellár, akinek az éves fizetése 233 200 euró, és járnak még neki különféle egyéb juttatások, melyek összege jelenleg 129 000 euró, azaz összjövedelme éves szinten 362 280 euró, több, mint az államfőé. Neki is jár autó sofőrrel, valamint a kancellária épületében egy kétszobás apartman. Merznél nem tudom, hogy így van-e, de Merkelnek ezen túl volt még egy négyszobás, államilag bérelt lakása a Pergamon Múzeummal szemközt. (Feltételezem, hogy ez a mindenkori kancelláré, hiszen egyikük sem berlini, másutt van az állandó lakhelyük.)

Az államelnökkel szemben a kancellár költségátalányát jobban részletezik: az alapfizetésen túl kap valamennyi (nem sok) fizetéspótlékot, és jár még neki helyi pótlék (mert a nagyvárosban drágább az élet, mint egy faluban…), különkiadások átalánya, a korábbi képviselői fizetésének fele, az ahhoz járó átalány negyede.

Mindkét hivatalt betöltő személy a ciklus után kap nyugdíjat. Az államelnöknél ez a teljes utolsó fizetése, ami akkor is jár neki, ha nem tölti ki a ciklust és idő előtt távozik, lemond. Arra nincs gyakorlat, hogy mennyi lenne a juttatás, ha valami vétség miatt lemondatják. Mindkét esetben jár a nyugdíj mellé iroda 5-6 fős személyzettel, autó stb. Ennek jogosultsága eddig csak Schröder volt kancellárnál volt kérdéses, aki a hivatalos német külpolitikával szemben mindmáig büszke Putyin barátságára és az ukrajnai háború korai fázisában kéretlenül és előzetesen senkivel nem egyezteve utazott Moszkvába, hogy tárgyaljon barátjával. (Amiből természetesen nem sült ki semmi.) Szóval: akkor felvetődött, hogy járjon-e mindez Schrödernek, akit akkoriban az SPD éppen ki akart dobni saját soraiból. Aztán elaludt az ügy. Feltételezhetően azért, mert erre nincs megfelelő paragrafus, ez az alapító atyáknál még ötletként sem vetődött föl.

Ha most Novák Katalin korábbi és mai juttatásait összehasonlítjuk német kollégáiéval és mindezt euróban, akkor azért nem is annyira égbekiáltó a különbség: Novák nyugdíja (átszámítva) 171 000 euró, ruhákra 81 250 eurót költött, utóbbit viszont több év alatt.

A német rendszer szerintem szerencsésebb, mert az államkassza nem egyes számlákat fizet ki, hanem átalányt folyósít, amit a jogosult úgy költ el, ahogy akar. A költségátalány nagyságrendjét államilag szabályozzák és ebbe a világon senki sem köt bele.

(Engedtessék meg a szerkesztőnek egy megjegyzés: Németország lakossága 84 millió, tehát jó nyolc és félszer több, mint Magyarországé. A német nemzeti jövedelem 1123 milliárd euró – az ország a világ ötödik legnagyobb gazdasága és Európa legnagyobbja, és igen nagy szerepet játszik a világkereskedelemben, különösen a gépek, járművek, vegyi anyagok és háztartási berendezések exportjában. Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme összehasonlíthatatlanul kisebb a németországinál, emellett hazánk jelenlegi kormánya jóformán számolatlanul veszi föl az államkölcsönöket, és legalább olyan „nagyvonalúan” költekezik…)

A Hol olcsóbb/drágább az államelnök? És ha nyugdíjas? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.