Caterina Valente – a gazdasági csoda felejthetetlen hangja

Bár fénykorára már és mindenekelőtt csak a kortársai és a valamivel fiatalabbak emlékeznek, neve ma is fogalom, személyisége, hangja és művészete egyedülálló: Caterina Valente; nem titok, a rivaldafényben mindig örökifjúként szereplő, olasz származású, Párizsban született, a világ sok sarkában otthonos művésznő immár a 93. esztendejében jár.

(Kép: Wikimedia)

Az olasz-svájci Luganóban visszavonultan, családjának és barátainak élő világsztár már évekkel ezelőtt honlapján kérte: senki se keresse jubileumi tévériport, interjú, nyilatkozat céljából, és senki se küldjön neki sem virágot, sem ajándékot. Ha netán mégis ilyen szándéka lenne, akkor az ilyesmire szánt pénzt inkább utalja át az általa különös szeretettel pártfogolt SOS Gyermekfalu Alapítvány számára. „A gyerekek a jövőnk – aligha kell erről többet mondanom…Köszönöm.”

Mindenekelőtt Németország nyugati felében örvendett elképesztő népszerűségnek a második világháború utáni gazdasági fellendülés, a „Wirtschaftswunder” időszaka szórakoztatóiparának legmeghatározóbb arca s hangja, Caterina Valente. Olasz szülők gyermekeként született Párizsban (*1931), ott is cseperedett föl a „legnémetebb olasz”. (Első férje, a zsonglőr Gerd Scholz, azaz Eric van Aron révén kapott német útlevelet…) Persze, ugyanígy írhatnók, hogy a „legnémetebb brit”, mivel második férje az angol zeneszerző, rendező és zongoraművész Roy Budd volt…) Génjeiben hordozta tovább nemzetközileg (el)ismert szülei, harmonikavirtuóz apja és zenebohóc anyja tehetségét: sok műfajban tartozott a legkiválóbbak közé: énekes, táncos, gitáros, filmszínész, műsorvezető, tévésztár.

Caterina Valente és Dietmar Schönherr a Bonjour, Cathrin (1956) című filmben.
Parádés tévéshow a nyugtnémet Südfunk Ballett tagjaival (Foto: SWR)

A szórakoztató művészetek csillaga, Caterina Valente, olyanokkal társ és egyenrangú, mint Perry Como, Bing Crosby, Frank Sinatra, Harry Belafonte, Dean Martin, Ella Fitzgerald, Louis Armstrong, Danny Kaye, Bill Ramsey, Vico Torriani, Peter Alexander, Michel Legrand, Dietmar Schönherr (emlékeznek még az osztrák színészre, az Orion űrhajó parancsnokára?)… és persze a saját bátyja, Silvio Francesco. A negyvenes, ötvenes, hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas évek legnézettebb show-műsoraiban vitte a prímet – hozta a közönséget és a reklámbevételt, miközben, persze, maga is kellő tiszteletdíjért lépett föl nem csupán a szövetségi köztársaságban, hanem Svájcban, Ausztriában, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Japánban, sőt, még Leningrádban is.

Caterina Valente és bátyja, Silvio Francesco (kép: swr.de)

Művészetének, egyéniségének (Miss Personality) máig utánozhatatlan varázsa, hogy képes volt az átlagemberrel, a nyugat-európai kispolgárral elhitetni: az élet, a világ szép (Die Welt ist schön…), az ég kék, a nap mindnyájunkra ragyog, hogy szorgalommal, jó kedvvel, igyekezettel megteremthető egy új, minden addiginál több jót, tisztes életszínvonalat, mérsékelt gazdagságot kínáló világ, amelyben ki-ki tetszése szerint utazgathat – mindenekelőtt a saját autójával (elsősorban Volkswagen-bogarával), és nem elérhetetlen álom számára sem a vágyott dél (Az Alpoktól délre…), a tengerentúl, valamennyi földrész és titokzatos sziget. Ezért is testesíthette meg a német, a nyugat-európai gazdasági csoda, a föllendülés eszményeit, az anyagi biztonságot, a jólétet, a szabadságot.

Ezért vágyakoztak tízmilliók a vasfüggönyön innen arra a világra, amelynek csillaga Caterina Valente (is) volt. Sok évtized elteltével most már e sorok írója is bevallhatja: egyszerre volt szerelmes Valentéba és abba a miliőbe, amelyben ő oly’ természetesen (és korántsem kihívóan!) élt, dalolt, viselkedett, szerepelt, testesítette meg azt az életérzést, ami után mindenekelőtt Kelet-Európa népei vágyakoztak évtizedekig hiába. Mert Musik liegt in der Luft…

Caterina Valente és Bill Haley amerikai rocksztár a „Hier bin ich, hier bleibe ich” című film forgatásán Berlinben (1958)

Még szerencse, hogy a vasfüggöny nem állta útját a rádióhullámoknak, nem takarta el az Ausztriából sugárzott tévéműsorok képét! Mindenekelőtt Nyugat-Magyarország részesülhetett hang és kép formájában abból a reményt tápláló jóból, amit a gazdasági föllendülés kínált Európa működő fele polgárainak, és ami után csak vágyakozhattak az innenső, a kevésbé működő oldalon élők.

Caterina Valente (kép: Wiki Media)

Caterina Valente számára a nyelv nem (volt) akadály: dalait 12 nyelven énekelte; olaszul, franciául, németül, angolul, spanyolul és svédül gyakorlatilag anyanyelvi szinten beszél. Bárkihez képes volt szólni jellegzetesen bájos, adottságainál fogva természetesen kedves és kiválóan képzett hangján: egyaránt éltető közeg volt számára a színpad, a film, és mindenekelőtt a legnagyobb közönséghez eljutó tévé.

Sokoldalúsága elképesztő: megragadó, közvetlen, a világra nyitott, fegyelmezett, szorgalmas, nyílt, kedves, rokonszenves, kötelességtudó, folyamatosan újat kínáló, feladataihoz gyorsan és kiválóan alkalmazkodó.

Önálló tévéestjeit – „Bonsoir, Kathrin“ – (az éppen 67 esztendővel ezelőtt, 1956-ban hatalmas sikert aratott Bonjour, Catherine című remek slágerére emlékezésként) általában három ország (a szövetségi köztársaság, Ausztria és Svájc) lakossága, sok tízmillió fiatal és idős nézte-hallgatta őszinte elismeréssel, amint énekével, táncával, szteppelésével, kellemes és szellemes összekötő szövegeivel néhány órára – gyakorta művészbarátaival közösen – elvarázsolta nem csupán az átlagembert, hanem a magas művészi teljesítményre vágyókat is. Egyaránt otthon volt a sláger, a sanzon, a dszessz világában… Miközben tudja: Ella Fitzgerald dzsesszesebb, Marlene Dietrich sanzonjai utánozhatatlanok és Eleanor Powell tökéletesebben táncol, meg Shirley MacLaine is jobb komédiás, mint ő. Nem is akarta egyiket sem túlszárnyalni, ám az ő műfajukban a legtökéletesebb „valentést” adta.

Caterina Valente 2005-ben megkapta a Bamby-díjat.

Caterina Valente csak a legkiválóbb szerzőkkel dolgozott együtt, Caterina kegyeit a legrangosabb komponisták, szövegírók, rendezők keresték, mert tudták: Valente a biztos siker. Neve, műsorai, fellépései elválaszthatatlanok voltak kora nagyjaitól: Cole-Portertől, Werner Müllertől, Kurt Edelhagentől, Paul Kuhntól, Bert Kaempferttől, Max Gregertől, James Lasttól…

Valente tisztában volt azzal, hogy még egy sztár karrierje sem végtelen. Hálás közönségétől Kelet-Németországban, az ősi vásárvárosban, Lipcsében huszonhét esztendővel ezelőtt (1996) élő showban búcsúzott. De nem teljesen, mivel öt évvel később még egy lemezre vállalkozott 2001-ben, és 2003-ban fia duett-partnernőjeként még föllépett az olasz televízióban.

Aztán végleg visszavonult, a gyönyörűséges Svájc mediterrán kantonjában, a hamisítatlan olasz hangulatú Ticinóban él. Ott, Luganóban is mindenki ismeri, tiszteli, szereti – nem csupán kortársai, hanem azok gyerekei, unokái, dédunokái is, és tudják: ő volt az, aki egykoron a legszebb dalokkal, derűvel, reménnyel ajándékozta meg mindenekelőtt (Nyugat-)Európát, Amerikát, a világot.

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)